A nem is olyan távoli jövőben? | Ménes Attila: Folyosó a holdra

Tóth Zsuzsanna |

Mindig van úgy, hogy az ember először találkozik egy íróval, pedig már régen bele kellett volna ütköznie alkotásaiba. Így jártam én Ménes Attilával, akinek pedig 1985 óta jelennek meg novellái és regényrészletei, amelyeket a legismertebb magyar irodalmi fórumok közöltek. Valahogy mégis elkerülte a figyelmemet. Most, holott nem mondhatom, hogy lebilincselőnek tartottam Folyosó a holdra című regényét, igencsak kíváncsi lettem rá. Igaz, valószínűleg rosszkor, rossz helyen olvastam. Azt is mondhatnám, fenyegető árnyékot vetett arra a boldog és időtlenül szép tájra, ahol éppen pihentem. Miért?

Nos, Ménes Attilának ez az új regénye afféle negatív utópia.

A semmi partjai bontakoznak ki a ködből, a foltokban még kegyetlen télből hirtelen az emberekre szakadó tavaszban – ha ugyan beszélhetünk még évszakokról, és ha ugyan emberekről. Bár túlzásnak érezném, ha véglényekként említeném a szóban forgó szereplőket, hiszen még pislákol bennük az emberlét, még vannak vágyaik, érzéseik, amelyeket értékesnek ítélhetünk. (Ami azt illeti, hasonló körülmények között jelenünkben is többen élnek, mint azt jó érzéssel tudomásul vehetnénk. Sajnos.)

A hely, ahol antihőseink létezni próbálnak, a világ, amiben létezni kényszerülnek: lepusztult, kegyetlen és ugyanakkor hazug is. A romlás érthető – hiszen egy pontosan meg nem határozott nagy trauma (háború, környezeti katasztrófa – a kettő együtt?) után vagyunk, valahol a nem is olyan távoli jövőben. Rendfenntartó szövetségesek, öntelt diktátor, baromsorban vegetáló nép. Hogy Magyarország jövőképét látjuk, az nem kétséges, hiszen kimondatik, de a helyszín mégis bizonytalan. Az utcanevek időnként mintha a (jelenlegi) fővárost idéznék, a településszerkezet viszont teljesen elüt ettől. A lényeg persze maga a lepusztultság és bizonytalanság; még az sem egyértelmű, hogyan viszonyulnak hozzánk (magyarokhoz) a „szövetségesek”.

A környező országokból vagy távolabbról érkezők már törik a nyelvet, s mintha nem is csupán katonák lennének itt. S vajon mióta tart ez az állapot? Ebben a furcsa magyar átjáróházban, amit megismerünk, általános a nyomor. Küzdeni kell a mindennapi betevőért. Dúl az erőszak. Mindenki kiszolgáltatott a hatalomnak. Az új rendet felállítók még a nevüktől is megfosztották az embereket (habár a regény nőalakja ebből a szempontból megmagyarázhatatlan kivétel). A sötét nyomor ünnepnapjait jelentik a vásárok, ahol a portékájukat árulók mellett azok is pénzhez juthatnak, akik önmagukat vagy nőnemű családtagjaikat bocsájtják ideiglenesen áruba. Ez a vásár összesűríti a regény amúgy is lehangoló világának legkülönfélébb, torz figuráit. Ide várják az egyvégtében és átlátszóan sikerpropagandát hirdető Elnököt, az általános romlásért minden bizonnyal felelős, nyilvánvalóan bűnös és korrupt politikust – hasonszőrű kíséretével. A nép (az istenadta) mégis várva várja, és jó előre reménykedik a beharangozott „nagy bejelentés” pozitív tartalmában.

A regény szerkezetileg három részre bontható, ezekből a némileg különböző nézőpontú történetekből áll össze az egész. Először két monológot hallunk; elsőként Zuzmó beszél –egy bomlott elméjű, ám ebben némi rendszert és örömet találó figura. Az elmegyógyintézet viszonylagos biztonságából szökik ki, hogy részese lehessen a vásárnak, ahol reméli, majd ő „vezetheti” húgát, Lenácskát. (Eleinte fejtörést okoz számomra a kifejezés – a vezetés. Az egyértelmű, hogy a szó gazdag asszociációs tartalmú, hiszen vezethetjük valakivel a táncot, vezethetünk valakit az orránál fogva, de az oltárhoz is vezethetők vagyunk. Ám a vásáron például az eladó lovakat vezetik fel…)

Lenácska monológja koherens Zuzmóéval. A megélhetésért keményen dolgozó nő, aki nem csak a plébániakertben robotol, de megvan a feladata a vásárban is, elvesztette eredeti párját, Gyurkát. Ő nem akart belenyugodni, hogy le kell cserélnie a nevét, inkább afféle betyárnak állt, s így Lenácska egyedül neveli fiukat, Kenyeret. Rendkívül plasztikus, ahogyan elmeséli az óhajtott palacsinta elkészítéséért végrehajtott kalandját, vagy ahogy később már-már szenvtelenül tagolja a vásár eseményeit.

• Olvass bele!

Némileg eltérően a fülszövegben jelzettektől, a harmadik szerkezeti egység formája nem monológ, itt narrátor segítségével látunk rá a történetre. Ennek a résznek a középpontjában a fiatal, épp felnőtté serdülő Kenyér áll. Az elbeszélő természetesen elmondja nekünk Kenyér vágyait, gondolatait is – talán ez a legmegrázóbb az egészben. Hogy miközben a világ olyan, amilyen, mennyire ismerős motivációk bukkannak fel a fiú fejében. És lehetne beszélni a Kenyér körüli figurákról, felnőttekről és kortársakról is, sokat.

A borzongatóan egyszerűen ábrázolt haláltánc a vásárban egyáltalán nem táplálja a reményt. Az olvasó azonban nehezen adja meg magát. Az utolsó sorokig reménykedik, hogy hátha megcsillan valami… De csak a nagyon is ismerős fordulatokat, a pusztítás, meg az értelmetlen kínok pocsolyáit találjuk. Fullasztóak.

Ménes Attila regénye letaglózott. Elkedvtelenítő, borzongató lehetőségnek találtam a felfedezni vélt párhuzamokat. Keserű lett a szám íze. És nem, nem ilyen világot akarok. Olvasni se. De megnézem, más könyveiben mit ír Ménes Attila. Mert a szöveg, az bizony nagyon jó.

Ménes Attila: Folyosó a holdra
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016
304 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes internetes ár 2974 Ft
ISBN 9789636765996

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nekem a legjobban az felel meg, ha hülyének tartanak. Pedig nem vagyok az, csak úgy teszek. A hülyeség elrejt a gonosz tekintetek elől, így láthatatlan vagyok, mint a szar a fűben. A szar az nem tényező. A szart oldalazva kikerülik, és kész, el van intézve. Hülyének lenni kényelem és komfort, bárkinek melegen ajánlom. Egy kisember jól teszi, ha megbolondul, mikor megérti az idők szavát. Felfogja a legfinomabb rezgéseket, arany sugallatokat. Olvas a sorok közt. Akkor végre megtébolyul, kifújhatja magát. Mindenki bánt? Bolondulj meg! Mindened elvették? Bolondulj meg! Elgurult a gyógyszer? Öltsd ki a nyelved, és bolondulj meg! A hülyében egyesül az éleslátás, ami a szív fegyvere, a parttalan szabadság, ami a test fegyvere és a rajongás, ami a lélek fegyvere. Így a tébolyult talpig fegyverben kémlel kifelé élete lőrésén. Az őrület is csak játék, a félcédula. Az elmében természetes szakadék tárul fel, és a végtelen mélységből fény tör a felszínre.

Ismerős kelet-európai, csencselőkkel, kisstílű bűnözőkkel, szélhámosokkal, műkedvelő és profi prostituáltakkal, lecsúszott egzisztenciákkal, hóbortos alakokkal, lerongyolódott hippikkel és kalandvágyó kispapokkal teli, kissé végítéletszerű vásári forgatagban téblábol az elmegyógyintézetből kiszökött Csucsu, a húga, Lenácska/Maddalena, aki a testét bocsátja áruba megélhetés végett, és Lenácska fia, Kenyér, aki arról álmodozik, hogy könyörtelen gyilkos, a várost uraló bandák főnöke lesz, ha megnő.

A vásárba várják a bolgár-török-román-albán szövetséges csapatok által ellenőrzött, ám függetlenségére büszke ország elnökét, akitől fontos bejelentés várható. Baljós jelek sokasodnak, érezni, hogy valami szörnyűség készül…

Három mesterien megkomponált monológból, Csucsu, Lenácska és Kenyér nézőpontjából bontakozik ki egy a jelentől nem is oly távoli, lehetséges jövő negatív utópiája.