Adamikné Jászó Anna
Kiss Gábor |
A közelmúltban jelent meg a Tinta Könyvkiadónál Adamikné Jászó Anna nyelvészeti tanulmánykötete A mondattani elv és a kisnyelvtanok. A megjelenés kapcsán beszélgetett a szerzővel Kiss Gábor, a könyvkiadó vezetője.
Néhány éve jelent meg a Tinta Könyvkiadónál a Csak az ember olvas című könyve. Az új könyv témájában hogyan kapcsolódik az előzőhöz?
A Csak az ember olvas cím – bizonyára sokan felismerik – Máraitól való idézet. A könyv az olvasással kapcsolatos tanulmányaimat tartalmazza. Az első osztályos olvasástanítástól függ a helyesírás, a gyerek anyanyelvhez való viszonya, végtelenül fontos az első iskolaév. A könyv az 1983-ban megvédett kandidátusi értekezésem körülbelül kétharmada. Annak egy fejezetéből született A magyar olvasástanítás története.
Miért vártam hét évet a kiadással? Évtizedekig mindig adódott valami más feladatom. De aztán azt gondoltam, kár volna, ha elveszne, mert egyrészt sok munka van benne, másrészt van mondanivalója a mának.
Mit jelent címben megjelölt két fogalom, a mondattani elv, illetve a kisnyelvtanok?
A klasszikus, a latin grammatikákat követő nyelvtanok „hőse” (Benkő Loránd kifejezése) a szó, ilyen utolsó nagy nyelvtanunk az 1846-ban megjelent A magyar nyelv rendszere című akadémiai nyelvtan volt. Mondattana az egyeztetéssel, a vonzattal és a szórenddel foglalkozott, vagyis a szavak kapcsolatával. Azután az újabb nyelvtanok „hőse” a mondat lett. Ez azt jelentette, hogy a mondattan került előtérbe, s kidolgozták a mondattani kategóriák, azaz a mondatrészek rendszerét. Az iskolai nyelvtanokban a mondattani kategóriákat tanították először, az alanyt és az állítmányt, s ezen az alapon tanították a beszédrészeket (szófajokat), vagyis az állítmány és kifejezése, az alany és kifejezése stb. Mondattani elemzéssel kezdték a nyelvtan tanítását. Én a folyamatot vizsgáltam: hogyan alakult fokról fokra a nyelvtanok anyaga, hogyan változott a terminológia.
A kisnyelvtanok az elemi iskolai nyelvtanok. Ezek erősen megszűrt, a kisgyerek eszéhez mért anyagot tartalmaznak, és fokozatosan alakult ki az a minimális és szükséges anyag, amit a kisdiák megérthet és megjegyezhet.
A 19. század meghatározó oktatáspolitikusa Eötvös József. Mitől tudott sikeressé válni?
Eötvös már a szabadságharc alatt is kultuszminiszter volt, a kiegyezés után már második miniszterségét szolgálta. Végtelenül művelt és széles látókörű tudománypolitikus volt, jól ismerte európai „kollégáit”. A kiegyezés után teljesen újjászervezte a közoktatást, a kisdedóvóktól az egyetemekig. Az ő alkotása az 1868. évi közoktatási törvény, amely kötelezővé tette az iskolába járást, szinte először Európában.
Tudta, hogy szakmailag kik a kiemelkedők az országban, kik írtak már tankönyveket, kik publikáltak szakcikkeket. Ezeket az embereket behívta a minisztériumba, s felosztotta közöttük a feladatokat. Számos fiatalt külföldre küldött ösztöndíjjal tapasztalatszerzés, tájékozódás végett.
A népoktatással párhuzamosan újjászervezték a tanítóképzést, szép és korszerű képzőket építettek, orgonával, mintakerttel, hiszen a néptanító a falu tanácsadója is volt egyben. A budai Paedagogiumban, a mai tanítóképző épületében volt orgona, a tetején csillagvizsgáló, mellette és mögötte nagy mintakert. Különösen ügyeltek arra, hogy a végeken is legyenek képzők, a régi nagy Magyarország határterületein.
Tanító- és tanáregyleteket, folyóiratokat alapítottak, nagyszerű tankönyveket írtak. Pezsgő szellemi élet folyt, sok vita, eszmecsere. Egyetlen példát említek. Egy okos tanítónő, Tomcsányiné Czukrász Róza kitalálta a fonomimikát, vagyis a kézjelekkel kísért hangtanítást. A tanító bácsik tiltakoztak, mondván, hogy ők nem hadonásznak. Erre Czukrász Róza tanítási versenyre hívta ki őket, s ezen a versenyen győzött, a fonomimikát később az 1925-ös tanterv ajánlotta.
A könyv első megjelenésekor igencsak benne voltunk a Kádár-rendszerben. Bizonyos dolgokat nem volt tanácsos megfogalmazni, bizonyos személyeket nem volt tanácsos megemlíteni.
Én megírtam, amit korrektnek véltem. Pozitív képet adtam arról a pedagógiáról is, amit igyekeztek lejáratni. Herbart lélektani alapon nyugvó pedagógiai rendszeréről van szó, amelynek fő jellemzője a fokozatosság és a tantárgyi koncentráció. Olvasástanítása a népmesékre épül, bevezette az induktív, a szemléltetésen alapuló tanítást. Ő alapította meg a gyakorlóiskolák rendszerét, a Trefort utcai gyakorlótanítások jegyzőkönyvei ma is tanulságos olvasmányok.
Sokkal nagyobb bajban volt a másik munkám, A magyar olvasástanítás története. 1990-ben jelent meg a Tankönyvkiadónál. Egy reggel valamiért bementem a szerkesztőhöz, aki kétségbeesve mondta, hogy be akarják zúzni a tízezer példányban megjelent könyvet. Nyilván az Országos Pedagógiai Intézet munkatársai intrikáltak, mert az olvasástörténet lerántja a szóképes olvasás globális szélhámosságáról a leplet. Az ő tekintélyüknek valóban ártott a könyv, de arra nem gondoltak, hogy hány gyereket tettek tönkre?
A könyvben vizsgált időre esik a Monarchiában, tehát Magyarországon is az írástudatlanság szinte teljes felszámolása.
Az írástudatlanság felszámolása az iskolalátogatás kötelezővé tételével kezdődött meg, de csak az 1930-as évekre sikerült csaknem teljesen. Ez nyilván köszönhető volt Klebelsberg Kuno iskolaépítési programjának, de főleg a jó módszernek és a jó tankönyveknek: 1925 és 1950 között a fonomimikai módszer szerint tanítottak, játékosan, színesen. Móra Ferenc is írt ábécés könyvet, Benedek Elek is. Azt is hangsúlyozni kell, hogy Eötvösék a tanítóképzést is új alapokra helyezték, s a néptanítók kiváló generációit nevelték. A fonomimika is kombinált módszer volt, csak kiegészült a kézjelekkel, ezáltal bevitte a cselekvést és a játékosságot a tanításba.
Kik voltak a szorgos tankönyvírók?
Ekkor működött Simonyi Zsigmond, akit ma is a legnagyobb magyar nyelvésznek tartanak, de a fiatalabb Szinnyei József sem maradt le mögötte. Kitűnő tankönyveket írtak, s nem szégyelltek elemi iskolai nyelvtanokról is kritikákat írni
Az olvasókönyvek is nagyszerűek. Az erdélyi Gáspár János olvasókönyveit széles körben használták. Nagyon szépek voltak a Nemzeti olvasókönyvek, melyeket Gyertyánffy István, Kiss Áron és Radó Vilmos állított össze. Ekkor kerültek az olvasókönyvekbe a magyar mondák és népmesék.
Hangsúlyozni kell, hogy élénk vita volt a szaklapokban, a tanítóegyletekben is megvitatták a problémákat. Manapság vitairodalom sincs.
Ön szerint milyen a jó tankönyv?
Attól függ, melyik korosztálynak készítjük. A felsőoktatásba a deduktív módszerű könyvek valók, a végeredményt kell világosan, jól tagoltan előadni. Ilyen A magyar nyelv könyve, amelyet tanítóképzős kollégákkal készítettünk. Ez is harcban született, ugyanis akkoriban dúlt a szövegtan imádata, s a tanítóképzős hallgatóknak szövegtannal kezdődő, fordított felépítésű tankönyvet akartak készíteni; mi pedig azt mondtuk, hogy a kisebb egységektől a nagyobbak felé kell építkezni, a tanítóságnak alapos fonetikát kell adni, ebből lett 1991-ben a Magyar nyelv könyve, ami tulajdonképpen kisenciklopédia.
A közoktatásba induktív módszerű tankönyvek valók, levezetéssel, szemléltetéssel. Ilyen nyelvtanokat készítettünk az Édes anyanyelvünk sorozatban, 1–8. osztály számára. A tanító, a szülő is látja a gondolatmenetet. A megértett ismeretet kell megtanulni, és a megértett ismeret alapján kell gyakoroltatni. (Ezt a szabályt sokan nem tartják be, előre „gyakoroltatnak” a vakvilágba, nem vezetik le a szabályt, nem fedeztetik fel a gyerekkel, s csodálkoznak, hogy a gyerekek megutálják a nyelvtant, mert nem értik.)
Nagyon fontos a tankönyv nyelvezete, jó magyarsága; áttekinthetősége. Nagyon sok mostanában a nehezen tanulható tankönyv, különösen a felsőoktatásban.
Melyek azok a tantárgyak, amelyek a 19. században megvoltak és ma már nincsenek?
Az elemi iskolában volt beszéd- és értelemgyakorlatok nevű tantárgy, az osztott iskolában első és másodikban, heti három-három órában. 1963-ban szüntették meg, eléggé ostoba módon.
Egy tanterv: rendszer, nem lehet megbontani. 1963 óta hol itt, hol ott nyúltak hozzá a tantervhez, mára teljesen feldúlták az eötvösi rendszert. Különösen fájó, hogy minden beavatkozáskor csökkentették a magyarórák számát. Emlékszem, az ötvenes évek derekán heti hét (!) magyaróránk volt. A mai két-három óra botrányosan kevés.
Napjainkban valóságos tankönyvmizériának lehetünk szemtanúi. A 19. század végén milyen volt a tankönyvpiac?
Volt vagy kilencven elemi iskolai nyelvtan, és vagy harmincféle ábécés és olvasókönyv. Volt tankönyvi rendszerük a felekezeteknek, a vidéki tanítóképzők vonzáskörének. Eötvös azt mondta, hogy írasson tankönyveket az állam, példamutatóan jó tankönyveket, s ily módon hasson a nem állami tankönyvek színvonalára. Nem korlátozták, nem nyomták el a felekezeti és egyéb tankönyveket, egyszerűen jelentkeztek a piacon mint versenytársak. És valóban jó irányban befolyásolták a tankönyvírást. Csak 1950-ben és 2014-ben vezették be az egykönyvű világot. Ki érti ezt? Én nem.
Az 1970-es évek magyar olvasásoktatása totális kudarcként maradt emlékezetünkben.
Ez teljes mértékben az akkor divatos szóképolvasásnak tulajdonítható. Az 1970-es években az Országos Pedagógiai Intézet munkatársai teljesen tudatlanul nekimentek a tantervnek, a tankönyvnek, a tanítóságnak. Mégpedig a modernizmus jelszavával: az a modern, ami Amerikában van, azt kell követni. Nem ismerték a tantárgyak történetét, nem tudták, hogy a szóképes olvasással már kísérleteztek a 19. században, sőt a 20. század harmincas éveiben is, botrányos következményekkel. Elhallgatták, hogy Amerikában is harcok dúltak a szóképmódszer körül. A szóképes módszert az 1978-as tanterv vezette be. Tulajdonképpen azért kezdtem tantárgytörténettel foglalkozni, hogy megértsem a módszereket, lássam eredményességüket, eredménytelenségüket, hátulütőiket; hogy tudjunk érvelni a szóképes módszer ellen. Nagyrészt erről szólnak a Csak az ember olvas című kötetben közölt tanulmányok.
Úgy tűnik, napjainkban veszít korábbi jelentőségéből a nyomtatott könyv, és szerepét átveszi az elektronikus szöveg, a netes információ. A fiatalokra nézve van veszélye annak, hogy gyakorlatilag nem olvasnak?
Olvasnak a fiatalok, csak többnyire az interneten pásztáznak, ide-oda klikkelnek. A könyv olvasásához figyelem és türelem kell, elmélyülés. Emlékezni is kell az olvasottakra. A szépirodalom a képzeletet is megmozgatja. Azt mondják, hogy a sok internetezés leépíti a memóriát, az elmélyült figyelmet. Ez az érem egyik oldala. A másik az, hogy nehéz nyelvezetű tankönyveket nyomnak a kezükbe, főleg az egyetemistáknak.
Rendkívül zavaró, hogy az újabb tankönyvek követik a bulvárlapok tördelését. Ide-oda teszik a szöveget, a képeket; a figyelem is ide-oda cikázik, nincsenek jól felépített bekezdések. A tudományos művek, egyetemi tankönyvek szerzői pedig azt hiszik, hogy akkor tudományosak, ha jó bonyolultan, szárazon írnak, nem ügyelnek a könnyed, elegáns, jó stílusra. Az 1961-ben elhunyt irodalomtörténész, Horváth János tanulmányai ma is élvezhetők, nem tudom, ki fogja kézbe venni ezeket a bikkfanyelven írt tanulmányokat húsz év múlva.
Több évtizedes tanítási tapasztalat az ön háta mögött. Mennyire változtak meg a diákok a csaknem fél évszázad alatt?
Egészen mások, mint azok, akiket a gimnáziumban és a tanítóképzőben tanítottam. Más a háttérismeretük, olvasottságuk. Tanítottam olyan mesterszakosokat (!), akik sosem hallottak Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról, Jókaitól csak Az arany embert olvasták, ha ugyan valóban elolvasták. A retorikaórákon sokat idéztem a magyar irodalomból, de nem vették a lapot.
Adamikné Jászó Anna: A mondattani elv és a kisnyelvtanok
Az anyanyelvi tárgyak tanítása a magyar népiskolában 1868-tól 1905-ig
Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához sorozat (183.)
Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2016
178 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
kedvezményes kiadói webshop ár 2392 Ft
ISBN 978 963 409 0526
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
A mondattani elv és a kisnyelvtanok című tanulmány az 1868-as Eötvös József-féle népoktatási törvény utáni korszakkal foglalkozik. Mintegy kilencven korabeli elemi iskolai nyelvtant értékel, ezáltal hozzájárul a leíró nyelvtan írásáról és tanításáról alkotott kép teljesebbé tételéhez, illetőleg adalékokat szolgáltat vezető nyelvészeink, Simonyi Zsigmond és Szinnyei József munkásságához. Ekkorra alakultak ki a mondattani alapú nyelvtanok; a tanulmány rámutat eredetükre, s tárgyalja fokozatos kibontakozásukat. Bemutatja a többi anyanyelvi tárgy – beszéd- és értelemgyakorlatok, írás- és olvasástanítás – népiskolai tanítását is, középpontjában azonban a nyelvtan áll.
A régi tankönyvek és folyóiratok tanulmányozása nyomán egy hihetetlenül gazdag világ bontakozik ki, mely megérdemli, hogy ismerjük. Az eötvösi nemzedék szakértelme és lelkesedése szerénységre inti a mai szakembert, lelkesíti az új keresésére, de ugyanakkor a hagyományok és a nemzeti sajátosságok megőrzésére is figyelmezteti, és nem utolsósorban: sok ismeretre megtanítja.
Olvass bele 
Posted on 2016. július 30. szombat Szerző: olvassbele
0