A mi közös hetedik ajtónk| Gyenge Zoltán: Kép és mítosz

Gágyor Péter* |

Saját bevallása szerint Gyenge Zoltán zenét (például Bachot) hallgat, miközben a mitológiáról írt elemzésein dolgozik. A Kép és mítosz második kötetében ugyanezzel a munkamódszerrel folytatja elemzését, mint az elsőben és az olvasóknak is ajánlja a zenét, a zene kiváltotta nonverbális üze­ne­teket. Amik, ugye, össze­ríme­lődnek a témái­val, mert a kreatív gondolkodás már csak ilyen, és így hathat Szók­ratésztől máig – a filozofikus gondo­latok (hipo­tézisek) össze­kap­cso­lódnak a festészet remekeivel a jó zenék ölelésében.

Filozófia, festészet, zene

Nem lubickolás ez egy mítoszok nélküli korban, amikor végül is az ősi mitológiák hozzánk is szóló kódjainak a megfejtésére törekszünk. „A mítosz – szemben a fogalmi gondolkodással – képekben, történetekben való elbeszélés, vagy láthatatlan festmény, ami a már idegőrlően és dögletesen unalmassá vált fogalmi gondolkodással szemben egy olyan alternatívát kínál, amelynek segítségével – ha létünket valós élménynek fogjuk fel – mindazt felmutathatjuk, amit megszólaltatni érdemes” – olvashattuk műve első kötetében. Így foglalja össze a lényeget, a mítosz axiómáját: „Cselekvés és elmesélés. Csak mond és mutat, de nem határoz meg semmit, nem nyújt fogalmat az érzésnek.” Hasonlatosan működik, mint a szabad asszociációink kaotikus (mégis-) rendje elalvás előtt, vagy ébredés után az ébrenlét és az álom mezsgyéjén.

Vagy azon is által és innen? (Mint amikor képzeletünkben találkoznak Schelling és Goya, Caravaggio és Jung, Nietzsche és Magritte művei). Mert a mítosztól nem kell szabadulni ma sem, nem lehet szakítani velük ebben a mítosztalan és mítoszokat pusztító, posztmodernnek mondott konzumkorban. A mítoszaink bennünk vannak, hatnak reánk, hisz saját bevallása szerint szerzőnk sem választotta az Ér mítoszát könyve vezérfonalául, maga a mítosz választotta őt. Mégis olyan nehezen definiálható, mi a mítosz. Erósz, Prométheusz, Sziszüphosz, Nárcisz, Dionüszosz és a többiek… – a vágy, a fájdalom, a küzdelem, az egzisztencia, a szenvedély és a téboly örök gomolygásának titkai? A szimbólumok a Léthén innen és túl, fenn az Olümposzon és zömmel alatta, hol a tehetetlen/telhetetlen emberek és a hozzájuk oly hasonlatos istenek sorsának végtelen változatokban ismétlődő eseményei zajlanak. „Ez (a mítoszok üzenete) vezet vissza a természet szívéhez, ahhoz az organikus elragadottsághoz, amelyet a múltban a görög már átélt, de ha jól figyelsz, és megfelelően cselekszel, akkor rá fogsz jönni: minden a jelenben történik. És ez minden igaz mitológia első és egyben végső tapasztalata” – figyelmezteti Gyenge az olvasót.

„Nem mese ez gyermek”

Igen, valóban a mese az egészen más. A mese (és a mesévé szelídült mítosz is) felold, stabilizálja a világot, megnyugszik benne a lélek, mert „boldogan éltek, míg meg nem haltak” lesz a mesélés végkicsengése, az örök abszurd kompromisszum. A mítosz évezredek óta tudatosan, olykor esetleg tudat alatt jelen van a képzőművészet, a zene és a filozófia világában, de nyughatatlan mozgatója „az örök titok. Igen, mert a titok sosem fejthető meg. Ami megfejthető, az a rejtély. A titok lényege éppen abban áll, hogy az elme számára mindig rejtve marad, ezért nem mond ki az istenség semmi kézzelfoghatót, hanem csak jelzi, hogy van valamilyen titok, amely a mélyben elrejtőzik és ott rejtve is marad.” És a delphoi jósda sem konkretizál, a jóslat magyarázható így is, és/de üzenete igaz lehet az ellenkező értelmezésben is. Delphoi egyetlen fontos és maradandó mondata a közhelyes jelszó: Ismerd meg önmagad. Ez az egyetlen tisztességes üzenet, mert a mítosz így üzen, ahogy üzeni Szókratész példája is, aki „ismert valamit, ami manapság a feledés homályába veszett: a tisztességet.”

• Olvass bele!

Már Platón is megállapította, hogy Erósz (általa a test könnyen fékevesztetté váló vágyai) mindig jelen van bennünk. A filozófia nem azonos az Erósszal, de nélküle a filozofikus gondolkodás rendszere sem működne, mert kell a filozófiához is a szent téboly és mámor (Alkibiadész): „Számon kérni a sorson nincs mit. És nincs miért. Aki ezt megérti, az ért meg mindent igazán. Számon kérni az isteneken nincs mit. Aki ezt megérti, csak az érti meg az isteneket is igazán. Ez a mitológiai megértés alfája és ómegája.” Viszont mégis csak ott marad bennünk az a „mégis”. És egy életen át nem szabadulunk meg tőle.

„Csak menjünk el néha-néha kiállításokra vagy koncertekre, és hallgassunk bele a szünetben az előtérben zajló beszélgetésekbe, intellektuális csevejbe. Jól fogunk szórakozni” – javasolja Gyenge Zoltán fájó iróniával és Nietzschére hivatkozva hozzáfűzi: „Ha bármit tagadok, tudnom kell: mit tagadok!” Különben alárendelődik jelenlétünk a térben és időben a konzum diktálta felszínes, üres – csak gyakorlatiasan materialista – gondolkodásnak. „Nem a zsarnok teremti a rabszolgát, hanem a rabszolga a zsarnokot” – és ez így működik a hétköznapi gyakorlatban és/de a szellem felsőbb régióiban is.

Hova tűntek a mítoszok?

(…) Tényleg hová tűntek el sorsunkból, életünkből a mítoszok, hová tűnt el a hatásuk (a kultúra, a filozófia, az emberi tartás) globalizálódó posztmodern korunkból? Mi ez a lihegő akarnokság, ez a mindenáron felmutatható szellemi másság üres tüntetése, ami ott buzog az álművészetek és áltudományok mögötti különös elméletekben. (…)

Ez volna a mítosz eróziója? A mítoszokban elmondott, tragikummal zsúfolt események, sorsunk feloldhatatlanságának hozadékai voltak/lettek kultúránk alapjai – és ha a széplelkeknek ez nincs is a kedvére, azok a mítoszok még most is jelen vannak a tapintható hiányukkal. Ez sorsunk hiánydramaturgiája…

A kékszakállú herceg vára

Megint a zene. Most Bartók. A Kékszakállú sorra nyitja az ajtókat, ereje fogyatkozóban, tartása megroggyan. Igen, a hetedik ajtót már nem lehet feladni. Mögötte rejteznek a mítoszok mozgatói is, egyetemben valamennyi gyilkos és hazug borzalmukkal.

Mindenkinek van egy hetedik ajtaja. És mindennek. Ezt, aki őrzi, olykor restelli is, de mindig titkolja. Mert a titok nem megfejthető rébusz. A titok életerő, amiben együtt munkál örökségünk zabolátlan, sőt dühöngeni is képes Éroszának minden terméke. Ott lappang együtt az ethosszal. Különös, olykor abszurd, de elválaszthatatlan kapcsolat ez a tudatalattink homályos birodalmában. (…)

Figyelmet érdemel Umberto Eco megállapítása: „a középkori ember esztétikai érdeklődése a miénknél sokkal szélesebb körű volt, és figyelmüket a dolgok szépsége iránt gyakran a szépségnek, mint metafizikai adottságnak a tudata keltette fel; ugyanakkor létezett a köznapi ember, a művész és a művészet dolgaiban örömét lelő ember ízlése is”.

A középkor embere még benne élt a mítoszok világában. Ma a mítoszok hiányában révedezik és hiányérzetét kiüresedett fogyasztással kompenzálja.

*Az írás eredeti változata teljes terjedelem­ben elolvasható a Mandiner.hu oldalon

Gyenge Zoltán: Kép és mítosz