Romain Gary/Émile Ajar: Salamon király szorong (részlet)

Posted on 2016. június 29. szerda Szerző:

0


Gary-Ajar_Salamon-bor240 | 1 |

Egy nagyon öreg úr szállt be a taximba az Haussmann úton, szép ősz szakálla meg bajusza volt, amit később leborotváltatott, amikor már közelebbről ismertük egymást. A fodrásza azt mondta neki, hogy öregíti, és mivel már különben is bőven megvolt nyolcvannégy éves, minek rátenni még egy lapáttal. De amikor először találkoztunk, még teljes egészében megvolt a bajusza meg a spanyolos szakálla, amit azért neveznek így, mert először a világtörténelemben Spanyolországban vágták ilyen rövidre.

Azonnal kiszúrtam, hogy rendkívül méltóságteljes személyiség szép markáns arcvonásokkal, amelyek nem adják fel egykönnyen. A szeme pedig minden másnál jobban tartotta magát, sötét volt, sőt olyan fekete, hogy nem ismert határt, az egész szemgödrét beárnyékolta. Egyenes háttal ült a kocsiban, és csodálkoztam is, hogy milyen szigorúan tekint kifelé a világra, elszántan és engesztelhetetlenül, mint akinek senkitől és semmitől nincs félnivalója, és már nem egyszer tönkre páholta az ellenséget. Ahhoz képest csak a Poissonière útnál jártunk.

Még soha nem volt utasom, aki ennyire elegáns lett volna az ő korában. Megfigyeltem, hogy éltük fogytán még azok az öregurak is a régi ruháikat hordják, akiket pedig amúgy féltő gondoskodás vesz körül. Mert, ugye, minek új ruha arra a kis időre, kidobott pénz. De Salomon úr, akinek az akkori tudomásom szerint még nem volt meg a neve, kihívóan és telve bizakodással tetőtől talpig vadonatúj ruhát viselt, mégpedig Esterházy-kockás öltönyt, hozzá pöttyös, kék csokornyakkendőt, rózsaszín szegfűt a gomblyukában és kemény karimájú szürke kalapot, az ölében pedig krémszínű bőrkesztyűt pihentetett és egy lófejet mintázó, ezüstmarkolatú sétapálcát, maga volt a megtestesült elegancia, és áradt belőle, hogy nem adja olcsón a bőrét.

A hangján is rögtön elcsodálkoztam, olyan dörgő hangon mondta be a címet, hogy arra igazán nem szolgált rá a Sentier utca. Talán dühös, és nem is akar odamenni, gondoltam. Megnéztem a szótárban, hogy melyik szó illik a legjobban a legelső történelmi találkozásunkra, vagyis hogy milyennek éreztem a hangját, amikor mélyen behajolva helyet foglalt a taximban, és megadta a Sentier utcai címet, és azt találtam, hogy Dörgő Nagy erejű, öblös, dübörgő, sztentori menny dörgésszerű (hang), de akkor még nem is voltam tisztában vele, hogy ez milyen százszázalékosan áll Salomon úrra. Később aztán jobban utánanéztem, és arra is rábukkantam, hogy Dörgedelmes Erélyesen (és szónokiasan) feddő, leckéztető v. fenyegető (hang). A magas életkor bizonyos merevséggel és egyéb nyavalyákkal ostromolta a derekát, térdét és más testrészeit, szóval amikor beszállt a taxiba, ott volt a nyakán a könyörtelen ellenség, annak szólt a sztentori dörgedelem.

Történt egy érdekes dolog, amikor beült a kocsiba, és elindultunk. Be volt kapcsolva a rádió, és tiszta véletlenségből a Bretagne partjainál zátonyra futott olajszállító hajóról beszéltek a hírekben, és hogy huszonötezer madár pusztult el a fekete árban. Tökre ki voltam akadva, mint mindig, és Salomon úr is dörgedelmes hangot ütött meg.

– Szégyen, gyalázat – mondta, és a visszapillantó tükörben láttam, hogy sóhajt hozzá egy nagyot. – Egyre elviselhetetlenebb a világ.

Abból, hogy mit viselnek el, és hogy mit viselnek az emberek, kiderült, hogy Salomon úr világéletében készruházatban utazott, azon belül pedig főleg nadrágban. Beszélgettünk.

Néhány éve visszavonult a konfekcióból, és attól fogva jótékonysággal foglalatoskodott, merthogy minél öregebb az ember, annál jobban másokra szorul. A lakása egy részét átadta a Jóakarat S. O. S. nevű egyesületnek, ahol önkéntesek fogadják éjjel-nappal az olyanok hívását, akik nehezen viselik el a világot, sőt egyáltalán nem bírják elviselni, és akkor rájuk jön a szorongás. Felhívják a megadott számot, és azon melegében segítséget kapnak, úgynevezett erkölcsi támaszt.

– Nehéz anyagi helyzetben voltak, kirakták őket az utcára. A szárnyaim alá vettem őket.

Nevetve mondta, hogy a „szárnyaim alá”, és olyan volt a nevetése, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne elő. Szót ejtettünk a kihalással fenyegetett fajokról, mi sem természetesebb, hiszen a korát tekintve maga is erősen veszélyeztetve volt. Lassan hajtottam, hogy minél tovább tartson az út. Már ismertem a Jó barát S. O. S.-t, de nem tudtam, hogy több olyan is van, mindenféle segélyszervezetek alakulnak. Érdekelt a dolog, elvégre bárkivel megeshet, habár nekem eszembe nem jutna felhívni a Jó barát S. O. S.-t vagy valamelyik másikat, mert nem lóghat az ember egész életében a telefonon. Megkérdeztem, kik fogadják a hívásokat, és azt felelte, hogy jóakaratú fiatalok, és hogy többségükben a telefonálók is fiatalok, tekintve hogy az öregek már hozzászoktak. Elmagyarázta, hogy van itt egy probléma, hogy ugyanis olyan önkénteseket kell találni, akik másokon akarnak segíteni, és nem mások kárán enyhíteni a maguk baján. Már nem voltunk messze a Sentier utcától, és sehogy se értettem, elképzelni se tudtam, hogy tud egy segélyt kérő hívástól megkönnyebbülni valaki. Ő jóindulatúan elmagyarázta, hogy ez meglehetősen gyakori a pszichológiában, vannak például pszichiáterek, akik kevés szeretetet kaptak gyerekkorukban, vagy mindig is csúnyának és kitaszítottnak érezték magukat, és avval vigasztalódnak, hogy pszichiáterek lesznek, és fiatal drogosokkal foglalkoznak meg más ilyen szerencsétlenekkel, és ettől fontosnak érzik magukat, pláne ha még keresettek is, merthogy akkor ő a király, csodálat meg egy rakás szép csaj veszi körül, akikkel pedig soha az életben nem ismerkedett volna össze, és így hatalmi mámorral gyógyítják magukat, és rögtön jobban érzik magukat a bőrükben.

Salomon tanít (Jordán Tamás, Mohai Tamás)

Salomon tanít (Jordán Tamás, Mohai Tamás)

– Voltak olyan önkénteseink az S. O. S.-ben, akik szorongósak voltak, úgynevezett szeretethiányosak, és az ilyenek, ha kétségbeesett hívást kapnak, rögtön kevésbé érzik magányosnak magukat… A humanitárius segítség felvet bizonyos problémákat.

Még jobban lelassítottam, merthogy ez már istenigazából érdekelt, és megkérdeztem Salomon urat, hogy hogy cserélte át a készruhát személyre szabott jótékonykodásra.

– Tudja, fiatal barátom, nehéz megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.

Megérkeztünk a Sentier utcai címre, és Salomon úr kiszállt, szép borravalóval kifizetett, és akkor történt, ami történt, de meg nem tudom mondani, hogy micsoda. Ahogy kifizetett, barátságosan rám nézett. És aztán még jobban megnézett magának, de már furcsán, mint aki lát valamit az arcomon.

| 2 |

Elmentem. Az Haussmann úton volt az utcára néző lakás egy aránylag régi házban, amelyen látszott, hogy még nagyon is jól tartja magát. Kopogás nélkül belépve egy ötkészülékes telefonközpontban találta magát az ember, az S. O. S. önkéntesei ott fogadták a hívásokat. Egy-ketten mindig szolgálatban voltak, mert lelki válság esetén nincs annál rosszabb, mintha kicsöng, de nem veszik fel, vagy ha nem csöng ki, mert foglalt a vonal. Még egy helyiség állt rendelkezésükre, egy kávézós-szendvicsezős. Salomon úr lakott a lakás fennmaradó részében, teljes összkomfortban. Nem derogált neki személyesen is beülni telefonosnak, különösen éjszaka, mert akkor van csúcsformában a szorongás meg a pánik.

Amikor először mentem oda, éppen mindenki beszélt a telefonba, kivéve egyet, aki éppen befejezte, egy vörös hajú, szemüveges langaléta. Lepelletier volt a neve, amikor aztán már összeismerkedtünk.
– Parancsoljon!
– Salomon Rubinstein Esq. úrhoz jöttem.
– Új ember? – Már nyitottam a számat, hogy nem, én csak taxis vagyok, Salomon úr azért vett fel, hogy szállítsak és intézzek ezt-azt, de nem hagyott időt.

– Nem könnyű, majd maga is tapasztalni fogja. Tulajdonképpen minden visszavezethető arra, hogy túl sok az információnk tulajdon önmagunkról. Azelőtt megtehette az ember, hogy nem vesz tudomást magáról, még lehetett némi illúziója. De manapság, hála a tömegkommunikációnak, a hordozható rádiókészülékeknek és kivált a televíziónak, az egész világ láthatóvá vált.

A modern idők legnagyobb forradalma pontosan ez: a világ hirtelen támadt vakító transzparenciája. Az elmúlt három évtizedben többet tudtunk meg magunkról, mint előtte évezredek alatt, és ez óriási trauma. Ha nem szajkózzuk tovább,hogy nem én voltam, hanem a nácik, a kambodzsaiak, a mit tudom én, kicsodák, akkor bizony egyszer csak rájövünk,hogy de bizony, igenis mi voltunk. Hogy mindig mindenütt rólunk van szó. Ebből jön a bűntudat. Most beszéltem egy fiatal nővel, aki közölte, hogy úgy döntött, tiltakozásul felgyújtja magát. Azt nem mondta, mi ellen óhajt tiltakozni. Egyébként nyilvánvaló. Az undor hajtja. A tehetetlenség és a kirekesztettség érzete. A felháborodás és a szorongás. Láthatóvá váltunk, és csak nézzük magunkat, nézzük engesztelhetetlenül. Brutálisan kirángattak bennünket a fénybe, és ez nem tréfadolog. Megmondom, én mitől félek, attól, hogy a szenzibilitás ellenhatásaként, ezt a fajta érzékenységet letörendő vagy meghaladandó, a Vörös Brigádok mintájára bekövetkezik a deszenzibilálás processzusa. A fasizmus mindig is efféle deszenzibilizációs folyamat volt.
– Bocsánat, én nem ezért jöttem Salomon úrhoz, hanem mert taxizom.
– Arra tessék!

Romain Gary/Émile Ajar

Romain Gary/Émile Ajar

Lábujjhegyen haladtam el a kapcsolótábla előtt, mint a kórházban, vagy ha tiszteletet parancsoló halott van a háznál – és egyenesen bementem Salomon úrhoz, aki mindennap átadott egy listát az intézni valókról, a kiszállítandó ajándékokról, mert akárhány humanitárius esetet jelentettek neki, ő mindet elhalmozta jósága megannyi jelével, ellentétben egy bizonyos Valakivel, akit nem ismerek, úgyhogy nem is foglalok állást, nehogy meg találjak sérteni egyes hívőket, amúgy egyébként a Taxi G7-nél volt egy sofőr, aki az Yvette utca és a Docteur Blanche utca sarkán egyszer csak minden előzmény nélkül rájött, hogy de hiszen ő mégiscsak hisz Istenben.

Fordította: Bognár Róbert

Romain Gary/Émile Ajar: Salamon király szorong
Park Kiadó, Budapest, 2016