Iván Katalin: Életmesék világhírű zsidó honfitársainkról (részlet)

Posted on 2016. június 28. kedd Szerző:

0


IvánK_Életmesék-bor240A magyar delfin |
Hajós Alfréd (1878—1955)

Nem sokkal az 1896. április 6-án megkezdődött első újkori olimpiai játékok nyitónapja előtt összegyűlt néhány lelkes fiatal, és beült az athéni vonatba. Utolsó pillanatban érkezett meg egy barátjuk, aki értékes ajándékot hozott. Útközben egy avatásra váró ház falán meglátott egy magyar zászlót, amelyet szépen leemelt onnan, és benyújtotta a kupé ablakán, vigyék magukkal, hátha szükség lesz rá.

Az úszóversenyekre április 11-én került sor. Az ágyából hajnalban kikászálódó Hajós Alfréd sorra megpróbálta rávenni társait, hogy kísérjék el, legyen, aki megmasszírozza, segíti, szurkol neki. Ám a fiúk olyan fáradtak voltak, hogy nem talált vállalkozót, így kénytelen volt egyedül útra kelni.

A megméretés helyszínéül a szervezők a Zea-öblöt választották, amely április közepén még igen hűvös volt. Hogy pontosan mennyire hideg, abban nem egyeznek meg a különböző források, ám a legtöbb 12 fokosra saccolja. Először a százméteres számra került sor. A fiatalember belevetette magát az erősen hullámzó, dermesztő tengerbe. Az úgynevezett magyar tempót alkalmazta, amit a tengerészektől lesett el. Azaz váltott karral húzott, és delfinszerű lábtechnikát alkalmazott. Ezt a módszert tekintik a gyorsúszás elődjének.

Mikor kikapaszkodott a partra, először megpróbált a szörnyű hideg után magához térni – még fogalma sem volt arról, hogy olimpiai bajnok, Magyarország első olimpiai bajnoka. Mások azonban már tudták. A hírt tudtul adandó a nézőknek, a görög trónörökös személyesen húzta fel a versenybíróság hajójának főárbocára a magyar zászlót.

A görög zenekar pedig rázendített a Gott Erhaltéra, az osztrák himnuszra. Ez azért jókora baki. Viszont van rá magyarázat, hiszen Magyarország akkoriban az Osztrák–Magyar Monarchia tagja volt. Ám mégis máig lehangoló emlék volna, ha ezzel ünnepeljük sporttörténelmünknek ezt a nevezetes, mondhatni korszakalkotó eseményét. Ám szerencsére nem így történt. Kertész Róbert újságíró, a Pesti Hírlap tudósítója erős lélekjelenléttel taktus közben leintette a zenekart, és felemelő pillanat: a néhány jelenlévő magyar elénekelte a Himnuszt. Tapsvihar tört ki.

Ekkor az ötszáz méteres futam következett volna, ám Hajóst – annak ellenére, hogy még Pesten erre is benevezték – nem várták meg. Ő azonban nem bánta: akadt dolga. Először a mellén lévő sebet kellett ápolnia, amelyet a rajtra való sorakozáskor felsebzett a hajókötél, és kicsípett a tengervíz, aztán vastagon bekente magát faggyúval.

Miután az 1200 méteres futamhoz bevetette magát a vízbe, hamarosan fel kellett mérnie, hogy a játék nem babra megy: valódi életveszélybe került. A versenyzőket körülvevő valamennyi vízi jármű azonnal elindult a part felé, hogy hírül vigye a sikeres rajtot, az úszók pedig nem is látták egymást a hatalmas hullámok között. A fiatalember rájött: ha elmerül, senki nem segíthet rajta. Volt egy olyan pillanat, amikor csak azért nem adta fel, mert erre – teljesen egyedül lévén az öböl vízében – módja sem lett volna. Nem tehetett mást: egyszerre küzdött az életéért és ezzel a győzelemért is. Az öböl bejáratánál a kísérő járművek visszafordultak, és hirtelen sok dolguk lett. Sorra ki kellett halászniuk az erejüket vesztett sportolókat, köztük a magyar résztvevő legerősebb ellenfelét, az osztrák Paul Neumannt, akire szinte az utolsó percben találtak rá.

Hajós azonban célba ért, méghozzá olyan behozhatatlan előnnyel, hogy a kalandos sorsú magyar zászlót már azelőtt felhúzták, hogy megérkezett volna a táv végére. Mire odaért, úgy megdermedt, hogy matrózoknak kellett kihúzniuk a vízből.

Másnap a lapok tele voltak „a magyar delfin” teljesítményével. A sportolók tiszteletére rendezett fogadáson maga a görög uralkodó is megszólította. Azt kérdezte tőle, hogy hol tanult meg ilyen jól úszni. A válaszról azóta sem tudni, hogy vicces volt-e vagy csak a fiatal fiú zavarát tükrözte, mindenesetre így hangzott: „A vízben, felség.”

Az első alkalommal megrendezett játékok alig több mint egy hétig tartottak, április 15-én már véget értek, a sportolók hazautaztak. Alfréd nem is vett részt az itthoni ünneplésen, mert be kellett mennie az Műegyetemre. Ha azt mondjuk, hogy ott nemigen értékelték teljesítményét, keveset állítottunk. Amikor vizsgára jelentkezett, egyik tanára, Ilosvay Lajos, a kémia professzora csaknem eltanácsolta. Így ripakodott rá: „Csak léha emberek sportolnak, amikor tanulniuk kellene. Az ivás, a kártya, a tánc meg a sport sohasem vezet jóra!”

Iván Katalin

Iván Katalin

Aligha a szigorú professzor hatására tette, mindenesetre alig egy évvel később Hajós abbahagyta az úszást. Új szerelem kerítette hatalmába: az akkor még vadonatújnak számító sport, a foci. Már 1897. május 9-én pályára lépett a Budapesti Torna Club, azaz a BTC csapatában. Ezt a meccset a labdarúgás története az első hivatalos magyarországi mérkőzésnek tekinti. Csak a BTC I. és a BTC II. vívott egymással bemutató mérkőzést, ráadásul a viadal egy hirtelen jött záporeső miatt félbe is szakadt, de mégis: ez volt a kezdet. Az ifjú sportember aztán ott volt az első nemzetközi meccsen októberben, amelyen egy bécsi együttes ellen küzdöttek, valamint az első hazai bajnokin, amelyen csapata a BSC-t győzte le. Aztán, már 1902-ben az első válogatott találkozón is, amelyen a későbbi állandó riválissal, az osztrákokkal mérték össze erejüket. Ugyancsak nevezetes esemény volt, hiszen – mint ma már tudjuk – ez volt az első nemzetek közötti találkozó a kontinensen. Nagy csinnadrattával hirdették, a fiúkat még Bécs utcáin is körbevitték a reklám kedvéért. Végül a kezdőrúgásig mintegy hatszáz néző gyűlt össze a Práterben, ahol a magyarok csapatkapitánya a csatárt játszó Hajós Alfréd volt. Amúgy nem jártak túl nagy sikerrel, kikaptak, méghozzá 5-0-ra.

Néhány évtizeddel később, a 25. évét ünneplő magyar labdarúgás márvány díszplakettel és szövetségi jelvénnyel tüntette ki Hajós Alfrédot. A hazai foci ötvenedik születésnapján tartott jubileumi válogatott mérkőzés kezdőrúgását is ő végezhette el. Ezt a meccset is az osztrákok ellen vívtuk 1947 májusában. Csakhogy ekkor a magyarok rúgtak öt gólt. Az eredmény: Magyarország–Ausztria 5-2.

Iván Katalin: Életmesék világhírű zsidó honfitársainkról
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2016