A szerelmes kalandor | Giacomo Casanova emlékiratai

Somogyi András |

Giacomo Casanova önéletírása közel négyezer oldalt tett ki. Ez a mostani kötet a magyar fordítók válogatása az em­lékirat általuk legfontosabbnak tartott, vagy szerintük az olvasóközönség érdeklődésére leginkább számot tartó epi­zó­dokból. Az emlékirat kalandos történetéről, kiadá­sai­ról és fordításairól a későbbiekben szó esik.

Ki is volt Casanova, akit a köztudat a történelem talán legnagyobb nőcsábászaként ismer? Családfáját a 15. század első negyedéig vezeti vissza, ő maga 1725-ben született, szegény család gyermekeként. Apja korán meghalt, anyja színésznőként járta a világot, őt nagyanyja vette pártfogásába. Önéletírásából kibontakozó kalandos élete során számos foglalkozással próbálkozott. Éles eszű, bátor ifjúvá nőtte ki magát, 17 éves korában nyert egyházi és polgári jogból doktori címet. Volt pap, házitanító, katonatiszt, színházi hegedűs, szenvedélyes kártyajátékos, párbajhős és börtöntöltelék, a lottó feltalálója, diplomata és a velencei inkvizíció kémje. Kacérkodott a mágiával, kabbalista és alkimista is volt, ismerte és használta a betű- és számmisztikát. Utóbbi tulajdonságait általában hiszékeny (és gazdag) embertársai becsapására használta. Hihetetlen ismeretségi körre tett szert, ami az alsóbb rétegektől a legmagasabb rangokig terjedt. Megfordult XV. Lajos, Nagy Frigyes és Nagy Katalin udvarában, megismerkedett XIV. Benedek és XIII. Kelemen pápával – utóbbitól megkapta az Arany Sarkantyú Lovagrend keresztjét, ami arra indította, hogy (minden jogalap nélkül) lovagnak adja ki magát. Komoly vagyona sohasem volt, ha volt pénze, vagy elkártyázta, vagy nőismerőseire költötte. Emlékirataiból tehát egy rendkívül fordulatos életű és – mint visszaemlékezéseiből is kiderül – komoly írói tehetséggel megáldott kalandort ismerhetünk meg.

Fő foglalkozása azonban az élet örömeinek habzsolása volt, amit elsősorban a nők iránti olthatatlan szenvedély kielégítése jelentett számára (bár a gasztronómiai örömöket sem vetette meg). A hangyaszorgalmú történészek – akik szerint önéletírása valóságos tényanyagon alapul – összeszámolták, hogy életében 122 nővel létesített intim kapcsolatot. Ezek közül talán három vezetett volna el a házasságig, de – szerencséjére vagy szerencsétlenségére – valami mindig közbejött. Az első egy 14 éves gazdag és gyönyörű parasztlány, Krisztina volt, akit végül egy másik nő miatt hagyott el, de becsületére legyen mondva, férjet, boldog házasságot szerzett, szervezett számára. A legmélyebb szerelmet egy csodaszép, rejtélyes magyar kapcsolatokkal rendelkező ifjú francia nő, Henriette oldalán élte meg, aki családi titkokra való hivatkozással három hónap után vett könnyes búcsút Casanovától.

Érdekes és izgalmas epizód az ugyancsak 14 éves C. C. története is, akit zord apja kolostorba száműzött, mielőtt megszöktek volna, de szintén apáca barátnőjét (M. M.) szervezte be hősünk mellé – helyettesként. Casanovának olyan kapcsolatai is voltak, amelyekért ma évtizedes börtönnel jutalmaznák – koraérett 11-12 éves kislányok bújtak ágyába, önként, sőt időnként ketten egyszerre. Tudjuk, hogy az erkölcs nem olyan fogalom, amit kőbe véstek, hanem amit az adott korban a társadalom elfogad. Hááát, Casanova korában, a 18. században más volt a tűréshatár… A nőkkel kapcsolatban Casanova védelmében meg kell említenünk, hogy igazi nagy becstelenséget soha nem követett el, senki szívét nem törte össze.

Hadd idézzem ehelyütt hősünk idős kori szavait szenvedélyéről: „…a kor az én szenvedélyeimet is lecsillapította, amennyiben lehetetlenné tette őket, de szívem nem öregedett meg… minden bánatom csak az, hogy nem folytathatom halálomig azt, amit életemben a legfontosabbnak tartottam.”

Meg kell említenünk Casanova életének egyik tragikus, de izgalmas epizódját, 15 hónapos tartózkodását a velencei Ólombörtönben, mely tulajdonképpen a Dózse palota része. Az epizód több szempontból is érdekes, mivel Casanovát – a diktatúrákra jellemző módon – vádemelés és ítélet nélkül, feltehetően a Velencei Inkvizíció törvényszéke tudomására jutott szabadkőműves nézetei miatt vetették börtönbe. Érdekes a történet azért is, mert az Ólomkamrák történetében Casanova volt az első, akinek – másodmagával – kalandos módon, maga készítette szerszámmal a födémeket és a tető ólomborítását áttörve, porkolábok és árulók megkerülésével sikerült megszöknie és külföldre menekülnie. Később szökése nevezetes társasági téma lett és Casanova minden alkalmat megragadott, hogy megfelelő közönség előtt elmesélhesse.

Ez a sok mindent meg- és túlélő úr mogorva, magányos, visszavonult öregemberként csaknem tíz évig írta emlékiratait a Harz-hegység lábánál fekvő, csehországi Duxban (ma Duchcov). 1798-ban halt meg. Vendéglátója, Waldstein gróf a kastélya közelében temettette el, de a sír valódi sorsát nem ismerjük, teljesen nyoma veszett.

Most pedig az Emlékiratokról és a fordításokról.

• Olvass bele!

Habent sua fata libelli – a könyveknek megvan a maguk sorsa, írta Terentianus Maurus 2. századi latin stiliszta és nyelvész. Casanova emlékiratainak – mint írójuknak is – kalandos sorsa volt. Az önéletrajz kéziratát a Casanova örökségéhez hozzájutott unokaöcstől a Brockhaus kiadó vásárolta meg igen olcsón (a kézirat ma is a birtokukban van). Kiadni azonban eredeti formájában – főleg tartalmi és stiláris okokból – nem merték. Először egy németre fordított kivonatot közöltek le az 1820-as években, ami óriási sikert aratott. Hogy a többi kiadó kalóztevékenységét megelőzzék, megbíztak egy Laforgue nevű drezdai franciatanárt, hogy cenzúrázza, azaz szelídítse meg az eredeti kéziratot. Laforgue elvégezte ugyan a feladatot, de fura módon ez nem csökkentette a sikerét. Több részleges válogatás után a teljes – eredeti – kézirat (csaknem másfélszáz év után!) ugyancsak a Brockhaus kiadó gondozásában, 1960-62-ben jelent meg.

A jelen kötet első részét Szerb Antal, a zseniális író, költő, műfordító, irodalomtörténész fordította – neki természetesen csak a Laforgue-féle változat állt rendelkezésére. A munka félbe szakadt, hiszen Szerb osztozott több százezer magyar zsidó sorsában – őt a balfi munkatábor őrei verték agyon 1945 január végén. A második részt Kovács Ilona válogatta, immár az időközben előkerült kéziratok ismeretében. A kötet második felében megjelent szövegek döntő többségének a fordítója is ő volt. Ádám Péter három, míg Szeredás András egy szövegrészt ültetett át magyarra. Kovács Ilona írta a kötet nagy terjedelmű és rendkívül informatív utószavát is, amelyet feltétlenül érdemes elolvasni, mert igen sokat megtudunk Casanova életéről, koráról, az emlékirat sorsáról és a fordításokról. Ő egyébként így vélekedik Szerb Antal fordításáról: „…kötetünk első részét inkább Szerb Antal saját szövegeként értékelhetjük, semmint filológiailag hiteles fordításként.” (De ez elmondható számos ma élő fordítónk munkájáról is, vagyis nem negatív kell véleményként értelmezni.)

Én magam nem tudtam különbséget tenni a fordítások minősége és nyelvezete között. Szerintem mindegyik híven adja vissza Casanova korának hangulatát és a szerző kalandos sorsának történetét.

Giacomo Casanova emlékiratai
Fordította: Ádám Péter, Kovács Ilona, Szeredás András, Szerb Antal – Szerb Antal szövegét gondozta, a nem Szerb Antaltól származó jegyzeteket és a kötet utószavát írta: Kovács Ilona
Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2016
668 oldal, teljes bolti ár 4995 Ft,
Internetes ár: 3996 Ft
ISBN 978 963 977 7453

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A hatalmas terjedelmű emlékiratok számos nevezetes történetét a kiadó egy kötetben adja közre Szerb Antal pompás Casanova-fordítása mellett, az időközben megjelent eredeti kézirat alapján.

„Ha ez embernek az égvilágon semmi dolga, és olyan a természete, mint az enyém, nem nézhet naphosszat egy gyönyörű nőt anélkül, hogy belé ne bolondulna.”

Giacomo Casanova (1725–1798) író, pap, utazó kalandor, tiszt, feltaláló, csodadoktor, alkimista és pszichológus, hazardőr és a lottó kitalálója, matematikus, Homérosz-fordító, színházi hegedűs, diplomata, az inkvizíció titkos ügynöke, a velencei ólomkamrák ideiglenes és a női bájak örök foglya és szökevénye.