Giacomo Casanova emlékiratai (részlet)

Posted on 2016. április 22. péntek Szerző:

0


Casanova_Emlékiratok-bor200(…) Egy perccel azelőtt, hogy asztalhoz ültünk volna, megjelent a derék magyar kapitány. Henriette elébe fut, megcsókolja, kedves papájának nevezi, mire én is követem példáját, és kedves barátomnak szólítom. Henriette meghívta, hogy ebédeljen velünk mindennap. A derék katona, amikor látta, hogy a jelenlévő sok nő mind Henriette számára dolgozik, sugárzott az elégedettségtől; boldog volt, hogy ilyen szerencsésen révbe juttatta kalandornőjét, és boldogsága tetőpontjára ért, amikor kijelentettem, hogy én is neki köszönhetem boldogságomat.

Vidáman és kellemesen telt az ebédidő.

Most vettem csak észre, hogy Henriette nyalánk, és az öreg tiszt is ínyenckedik. Jómagam nyalánk is meg ínyenc is vagyok, és felvettem velük a versenyt. Megkóstoltunk több kitűnő bort is, amelyet Andremont úr különösen a figyelmünkbe ajánlott.

Majd újabb varrónők jöttek, és kényszerítettem Henriette-et, hogy négy ruhára való szövetet válasszon magának. Este kettesben vacsoráztunk, és úgy láttam, hogy valami búsítja Henriette-et, és ezt meg is mondtam neki.

– Barátom – felelte szívhez szóló hangon –, túlságosan sok pénzt költesz rám, és ha ezt azért teszed, hogy jobban szeresselek, figyelmeztetlek, hogy kidobott pénz; mert ma sem szeretlek jobban, mint tegnapelőtt, de teljes szívemből szeretlek.

– Elhiszem, kedves barátnőm, és boldog vagyok, ha úgy érzed, hogy vonzalmad már nem növekedhet tovább. De tudd meg, csak azért teszek így, hogy amennyiben lehetséges, még jobban szeresselek, mint amennyire szeretlek. Azt akarom, hogy nemed teljes díszében tündökölj; és ha valamiért bánkódom, csak azért, hogy nem ragyogtathatlak annyira, mint amennyire megérdemelnéd. Te azért jöttél a világra, hogy boldoggá tégy engem. Ne legyen más gondod, mint az, hogy sose hagyj el; mondd, vajon remélhetem-e?

– Nagyon szeretném, drága barátom; de ki ismeri a jövendőt? Vajon te szabad ember vagy? Függsz valakitől?

– Szabad vagyok a szó minden értelmében, és nem függök senki mástól, mint a te drága személyedtől.

– Nagyon boldog vagyok; senki sem ragadhat tehát el tőlem; de sajnos, tudod, hogy én nem mondhatom el magamról ugyanezt. Biztos vagyok abban, hogy máris keresnek, és az sem titok előttem, hogy könnyen elragadhatnak, ha megtalálnak. Sajnos érzem, hogy szerencsétlen leszek, ha kiszakítanak karjaid közül.

– Reszketek erre a gondolatra. Vajon itt is tartani lehet ettől a veszélytől?
– Nem, feltéve, hogy nem lát meg senki, aki ismer.
– Vajon akadhat ilyesvalaki Pármában?
– Nehezen.
– Akkor ne riasztgassuk egymás szívét olyan félelemmel, amely, remélem, nem igazolódik be. És főképp légy megint olyan vidám, mint Cesenában.

– Itt őszintébben lehetek vidám, mert Cesenában szerencsétlen voltam, itt pedig boldog. Ne is félj, hogy szomorúnak találsz, mert alaptermészetem a vidámság.

– Azt hiszem, Cesenában minden pillanatban attól kellett félned, hogy összeakadsz azzal a tiszttel, akit Rómában elhagytál.

– Szó sincs róla. Az az apósom volt, aki – ez biztos –, egyetlen lépést sem tesz, hogy megtudja, hová lettem. Csak örülhet annak, hogy megszabadult tőlem. Azért voltam szerencsétlen, mert egy olyan ember terhére voltam, akit nem szerethettem, akivel egyetlen gondolatomat sem tudtam kicserélni. Vedd ehhez még hozzá azt is, hogy azt sem tételezhettem fel, hogy boldoggá teszem, hiszen nem keltettem fel benne több érzést, mint egy szeszélyt, amelyet tíz zecchinóra becsült. Azt kellett gondolnom, hogy ez a szeszély, miután kielégült, többé már nem is kelhet új életre az ő korában, tehát csak terhére vagyok, mert az nyilvánvaló, hogy nem gazdag. Titkos gyötrelmemhez még egy másik kínos gondolat is hozzájárult. A magam részéről kötelességemnek éreztem, hogy becézgessem, ő pedig valószínűleg kötelességének érezte, hogy hasonlóval viszonozza. Közben attól féltem, hogy feláldozza egészségét, és ez a gondolat rettenetesen gyötört. Egyikünk sem volt szerelmes a másikba, és csupa ostoba udvariasságból zavartuk egymást. Pazaroltuk jól nevelt illemből azt, ami csak a szerelemnek jár ki. És azonkívül az is nagyon zavart, attól pirultam a leginkább, hogy az emberek még azt hihetik, ez a derék ember áruba bocsát engem. Ennek köszönhetted tartózkodásomat; attól féltem, ha kiolvasod tekintetemből, hogy milyen érzéseket ébresztesz fel bennem, még ez a mélyen sértő feltevés támad fel benned.

Giacomo Casanova

Giacomo Casanova

– Tehát nem hiúságból voltál tartózkodó?

– Nem, hiszen joggal formálhattál rólam bizonyos véleményt, amelyet megérdemeltem. Elkövettem azt a bolondságot, amelyről tudsz, mert apósom kolostorba akart csukni, ami sehogy sem felelt meg ízlésemnek. Egyébként, barátom, engedd meg, hogy ne meséljem el neked történetem.

– Tiszteletben tartom titkod, angyalom; ne félj attól, hogy kérdésekkel gyötörlek. Szeressük egymást, és ne tűrjük, hogy a jövőtől való félelem megzavarja a jelen boldogságát.

Másnap, a boldog éjszaka után, még szerelmesebb voltam, mint előtte való nap, és így töltöttünk szerelmi mámorban három hónapot. (…)

Giacomo Casanova emlékiratai
Fordította: Ádám Péter, Kovács Ilona, Szeredás András, Szerb Antal
Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2016