Frank Schätzing: Breaking news (részlet)

Posted on 2016. április 23. szombat Szerző:

0


Schatzing_Breaking news-bor200

[2011]

– Uri Blau. Rémlik valami?
Uri Blau…
Hagen a mentaleveleket rágcsálja.
De, halványan rémlik valami. Nem is olyan régen találkozott a névvel, csak a hozzá kapcsolódó sztori nem akar eszébe jutni.
– Célzott gyilkosságok – segít Björklund. – Targeting.
– Gáza?
– Ciszjordánia, Gáza, tutto completo. Ismered a programot.

Hagen ismeri. Természetesen részleteiben nem, csak annyit, hogy az izraeli hadsereg 2000 körül megkezdte a veszélyesnek ítélt palesztinok célzott likvidálását. Az adatokat a belbiztonsági szervezet, a Sin Bét szállította.
A Shabak.
Aztán hirtelen minden beugrik.
Uri Blau!
– Nem a Haaretz újságírója, akit el akartak ítélni? Államtitok megsértéséért?
Björklund elvigyorodik: – Úgy tűnik, néhány szürke agysejted mégis túlélte Damaszkuszt.
– Segíts kicsit. Miről is volt ott szó?
– Az igazságról. Blau 2008-ban írt egy cikket a Targetingről. A kiváltó ok a Legfelső Bíróság utasítása volt.
– Amely a gyilkosságokat legalizálta. Emlékszem.
– Sajnálom, nem talált.
– Hanem?
– Csak nem tiltották meg.
Tényleg.
Apró különbség.
Hagen az emlékezetében kutat, próbálja összeszedegetni a részleteket. Még egy név bukkan a felszínre. Salah Shehadeh, a militáns Hamász-vezető és bombagyártó. Szemléletes példája, hogy az izraelieknek igen sajátos elképzeléseik vannak az arányosságról, ha az egyes emberekről van szó.

Gilad Shalitért ezer letartóztatott palesztint engedtek futni.
Shehadeh fejére egy egytonnás bombát dobnak.
Az eredmény megsemmisítő. Shehadehnek mindenképp, de az F16-os, amelyik a tojást pottyantja, a komplett szomszédságot is a földdel teszi egyenlővé. Kilenc ház gyullad ki, tizennégyen meghalnak, főleg gyerekek, és több mint száz ártatlan sérül meg.

Mindez egyetlen ember megöléséért.

2002-ben, az esemény idején Saron egy éve volt hatalmon, a biztonsági koncepciója pedig elfért volna egy gyufásdobozon: a terroristákat meg kell ölni. Nem lehet a zsidókat sem itt, sem külföldön következmények nélkül megölni, mindenért meg kell fizetni. Shehadeh megfizet, és az ilyen alakokért természetesen senki sem ejt könnyeket. Az olyanok, mint ő, végtelen szenvedést okoznak az izraeli civil lakosságnak, persze a legfőbb góré titkos támogatásával – a kamerák előtt naponta tördeli a kezét a siránkozó Arafat és elítéli az erőszakot, amit a háttérből ő maga szít. Elszabadulnak az indulatok, és Sderottól Haifáig zavargások törnek ki. Saron egy olyan nép élén találja magát, amely történetében először tanácstalannak tűnik. Senki nem hiszi már, hogy meg lehet fékezni az intifádát. Mivel a „buldózer” már nem akar tárgyalni az Arafat nevű lénnyel, mit tesz hát helyette?

A korábban csak esetenként alkalmazott gyakorlatot összehangolt hadjárattá kovácsolja.
Ez a Targeting.

Üzenete a palesztinok számára félreérthetetlen: csak akkor fejeződik be a terroristák likvidálása, ha vége lesz az erőszaknak.
Addig pedig meg sem tudjátok majd számlálni a halottaitokat.
És megkezdi a visszacsapást.
Kegyelem nélkül.
A világ úgy próbál kiegyezni az új taktikával, hogy a döntő pillanatokban éppen másfelé néz. de Shehadeh kivétel. Az öngyilkos merényletek megakadályozása miatt a Zahal egyre gyakrabban zúzza porrá a delikvensek környezetét is, ezért az ENSZ és az Európai Tanács többé nem dughatja homokba a fejét. Fellángol a vita, hogy a terrorszervezetek tagjait ellenséges katonának vagy bűnözőnek kell-e tekinteni. A szőrszálhasogatás valójában kapóra jön az érintetteknek. Bűnözőként joguk van egy tisztességes bírósági eljárásra, azaz le kell őket tartóztatni, nyomozni kell utánuk, és bíróság elé kell állítani őket.

Ha megsemmisítik őket, a probléma természetesen gyorsabban és tartósabban megoldódik.

A következő években háromszáz palesztin esik áldozatul a célzott gyilkosságoknak. Azzal a kis szépséghibával, hogy a harmaduk egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és esetleg semmi rosszat nem tett. Az emberi jogokért harcoló szervezetek személyesen a vezérkari főnököt jelentették fel ártatlan emberek meggyilkolása miatt, a tel-avivi Legfelső Bíróságra nyújtották be a vádiratot, és reménykedtek, hogy megtiltják a Targetinget.

Az ítélet azonban kész arculcsapás: mivel hadiállapot van, a Targeting pedig az önvédelem egy formája, ezért a leendő civil áldozatok száma nem aránytalan a katonai haszonnal, és különben is eddig mindent elkövettek, hogy úrrá legyenek a helyzeten.

Érthetőbben ez azt jelenti, hogy bárkit kinyírhatnak, akit nem lehet letartóztatni.

– Tehát nincs megtiltva.
– De nem is engedélyezik – vágja rá Björklund. – Lefogadom, hogy kutyaszorítóba kerültek. 2002-ben négyszázötven izraeli halt meg a különböző merényletekben, egy évre rá még mindig kétszáz. Ha a tréfa kedvéért ezt átszámoljuk Angliára vagy Franciaországra, akkor ez kilencezer halottat jelentene évente. Amerikában pedig ötvenezret!

Ezt egyetlen állam sem engedheti meg magának, gondolja Hagen.

És a Targeting hatására a merényletek száma valóban csökkent Izraelben. Mégpedig drasztikusan.

– Persze ennek megvolt az ára, és a bírók sem tehettek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egy kompromisszum révén oldották meg a helyzetet: a terroristák lelövését esetről esetre ki kell vizsgálni, és csak rendkívüli helyzetben engedélyezhető.
– És hogyan határozták meg, hogy mi a rendkívüli helyzet?
Björklund szárazon felnevet.
– Ezt a kérdést valószínűleg Uri Blau is feltette. 2008-ban mindenesetre, annak rendje és módja szerint, beadott egy írást a cenzúrahivatalba, melynek címe: Gyilkolási engedély. A tartalma egy időzített bomba, viszont nincs benne semmi olyan, amit feltétlenül titokban kellene tartani, tehát a cenzorok engedélyezik a szöveg megjelenését. Eszükbe sem jut, hogy Blau a leírtakat olyan dokumentumokkal tudja alátámasztani, amelyek talán titkosak, de az is lehet, hogy csak egy kicsit keresztbe akarnak tenni a katonaságnak és a titkosszolgálatoknak, akik folyamatosan azért rágják a fülüket, hogy hagyjanak fel az izraeli titkosszolgálatok tekintélyének rongálásával. Akárhogy is, másnap az olvasható a Haaretzben, hogy a hadsereg folyamatosan megszegi a 2006-os ígéretét.
Tömegek estek le a székükről meglepetésükben.
Netanjahu berekedt az ordítozástól.
A vezérkarban és a kormányban mindenhol meghúzzák a vészharangokat.
Mert a dolog természetesen igaz.
– És Blau ezt megneszelte.
– Meg – mondja Björklund olyan vigyorral, mintha Blau húzása személyes elégtétel lenne számára. – De honnan fújt a szél, ami a neszt hozta, és rögtön egy halom bizalmas faxot és e-mailt is az asztalára söpört?
Hagen emlékezete hirtelen megélénkül.
Minden darabka a helyére kerül.
– Anat Kamm.
Egy átlagos fiatal nő, aki újabban a popkultúráról ír egy internetes portálon. Az oldalt a Haaretz üzemelteti, ami azt jelenti, hogy a lány ugyanabban a csapatban dolgozik, mint Blau. 2005-ben viszont, amikor a lány bevonult sorkatonának, még valaki egészen másnak dolgozott.
Irodai munkát végzett.
Papírmunkát.
A főnökét Yair Navehnek hívják.
Ő volt Ciszjordániában a főparancsnok.
Naveh íróasztalán pedig rendszeresen felbukkant a tiltott Targeting-akciókkal kapcsolatos teljes levelezés.
Onnan pedig Kamm megbízható kezeibe került.
Csak azt ne!
Amikor a lány tudatára ébred, pontosan milyen információkhoz jutott, véget ér a megbízhatósága. Titokban elkezdi lefényképezni a dokumentumokat, és mire leszerel, kétezer oldalt gyűjt össze. Mivel úgy gondolja, hogy az ilyesminek újságban a helye, az egész paksamétát odaadja Blaunak. A Sin Bétnek nem kellett sok, hogy kinyomozza az ügyet. elővarázsolnak a cilinderükből egy bírót, aki azonnali hírzárlatot rendel el, Kammot pedig házi őrizetben tartja. Uri Blau sejti, hogy igazságtalanok lennének vele, ezért az utolsó pillanatban Londonba menekül. Egy évvel később mégis visszatér Izraelbe, ahol azóta is várja a perét.
– És a lány?
– A múlt héten ítélték el – mondja Björklund.
– Mennyit kapott? Tíz évet? Tizenkettőt?
– Négy és felet.
– Igazán nagy szerencséje volt.
– A rajongói másképp látják. Ugyanis vannak neki. Az utolsó hónapokban a baloldal egy népi hőst csinált belőle. Sorra kapja a házassági ajánlatokat. Még a Sin Bétben is vannak titkos rajongói.
Björklund elhallgat egy kicsit, belekortyol a teájába.
– Ezzel megérkeztünk a történet második részéhez, ami szinte még furább, mint az első volt. Esther Weinstein…
Hagen felsóhajt.
Ki az ördög lehet már megint ez az Esther Weinstein?
– …Nem kell ismerned, ne ijedj meg – nyugtatja meg Björklund. – A Kamm–Blau afférral ellentétben ez az ügy sohasem szerepelt a médiában. Weinstein informatika-hallgató, aki ideiglenesen a katonaságnak dolgozott, majd később a Sin Bét központi Parancsnokságára került. Ott az a dolga, hogy a titkosszolgálat és a katonaság között koordinálja az elsősorban a gázai és a ciszjordániai terrorista tevékenységeket érintő információcserét. Tudod, a Sin Bét megfigyelés alatt tartja a rosszfiúkat, az adatokat továbbadja a Zahalnak, ők pedig küldenek egy Vipert, vagy egy AH64-est, hogy megoldják a problémát.
– Nem mindig jogtisztán.
– Ahogy azt most már mi is tudjuk. És Esther Weinstein is tudja. És ez számára ugyanolyan felháborító, amennyire Anat Kammot is felháborította. Ugyanaz a fajta baloldaliság jellemzi, és már régóta játszott a gondolattal, hogy kiszivárogtat valamit, csak eddig nem merte.
– Amíg Blau cikke meg nem jelent.
– Ez az ő malmára hajtotta a vizet. Azt remélte, megmozdul végre valami az ügyben, aztán Blaunak menekülnie kellett, ami az ő szemében rosszabb, mint hogy Kammot letartóztatták. ráadásul az a hatóság leplezte le, akiknek ő is dolgozik.
– Ismerik egymást?
– Nem, csak távoli csodálók. Weinstein végignézi, ahogy a titkosszolgálatok és a katonaság szájkosarat tesz két általa bátornak ítélt újságíróra, mert nyilvánosságra merték hozni a jogtalan bűntetteket. Nem menekültök, gondolja, ha azt hiszitek, hogy ezzel be van tömve a lyuk. Nem is gondolnátok, hány lyuk van! 2010 júniusában tehát egy szép napon bemegy, és a Sin Bét számítógépeiről több CD-re hihetetlen mennyiségű bizalmas anyagot tölt le, majd kicsempészi azokat.
– Ez ennyire egyszerű lenne?
– Nézd csak meg Bradley Manningot.
Hát, persze, jut eszébe Hagennek.
Nyilvánvalóan meg lehet csinálni, ha valaki elég pofátlan hozzá.
De mégis, azután, ami Anat Kamm-mal történt…
– Mindenki óvatosabb lett – bólint Björklund. – De Weinstein túl sokat fecseg, és megbízik olyanokban, akikben nem kéne. Végül egy állítólagos oknyomozó újságíró kezd érdeklődni nála, s amikor találkoznak, a csapda bezárul, mert az újságíró a Sin Bét embere.
– Ajjaj.
– Ezzel az adatok visszakerülnek oda, ahonnan ellopták. Három CD a 2007–2009 közötti dokumentumokkal.
– Ez érthető. Weinstein Kamm és Blau állításait akarta alátámasztani.
– Igen, már amennyire ennek van értelme.
Björklund elnéz Hagen mellett a Frishman utcára. Egy pillanatig csend van. Hagen a teáját issza és élvezi, ahogy a nap melengeti az arcát. Fogalma sincs, Björklund mire akar kilyukadni, de az egész inkább emlékeztet egy James Bond-történetre, mint az Apokalipszis mostra, és mostanában nem vágyik túlzottan az apokalipszisekre. Bond sokkal jobb, ezért továbbra is figyelmesen hallgatja Björklundot.

– A dolog érdekessége, hogy előzőleg csak az anyag egy részének átadását ígérte az újságírónak.
– Talán tényleg csak egy részét adta át.
– A letartóztatása után azt állította, hogy az volt az egész.
– A Sin Bét pedig nem hisz neki.
– Persze, hogy nem. De az ellenkezőjét sem tudják bizonyítani.
Vagyis lapulhatnak még valahol CD-k, a lány pedig fenyegetőzhet a nyilvánosságra hozatalukkal, ha a vádlói nem mennek bele az alkuba.
– Talán nem gondolta végig.
– Lehet, hogy mégis. Az is lehet, hogy csak az utolsó pillanatban támadt az ötlete.
– Hogy ne adjon ki mindent?
– Persze, ki tudja, mi mindenre lehet még jó.
– A kkor viszont még valakinek benne kell lennie a történetben.
– Bingó. Ugyanis nem találnak nála semmit, akármennyire is keresnek. Ezért körülnéznek a lány környezetében. A hölgy a hozzá hasonlókat kedveli, informatikusok és számítógépőrültek, kaotikus egy banda, balosok, kábszeresek, környezetvédők, jogvédők, meg minden ilyen szar. De ott sem találnak semmit, még Pini Silbermannál sem.
– Megőrjítesz a neveiddel.
Björklund hátradől és széttárja a karját.
– Pedig nagyon könnyen lehet, hogy hamarosan megismered ezt a Silbermant.
– Ki az egyáltalán?
– Egy hacker. Weinstein barátja volt régebben.
– Arra gondolsz, hogy nála van a többi anyag?
– Nemcsak gondolom – mondja Björklund félvállról – , hanem tudom is.
Hagen egyből felélénkül.
– Honnan?
– Tőle magától. Megkeresett minket.
– Téged?
– A társamat. Azt állítja, hogy van nála két CD, amiken a 2005-2006-os adatok vannak. Amikor a Targetingről tárgyaltak. De más érdekes dolgok is voltak akkoriban. Saron kiüríttette Gázát, a libanoni háború, a Hamász megerősödése. Fogalmam sincs, mi minden van rajtuk, de mindig érdekes benézni a függöny mögé, nem?
Hagen gondolkodik.
– És hol jövök én a képbe?
– Neked kell összekaparni a dohányt, amit Silberman kér.
– És aztán?
– Megnézed a CD-ket, és remélhetőleg találsz valami elég nagy disznóságot ahhoz, hogy egy kellően vastag sztorit faraghass belőle.
– És neked mi…?
– Semmi. Silberman a tiéd lehet, ha akarod.
– Egy pillanat.

Frank Schätzing

Frank Schätzing

Hagen lehunyja a szemét. Az egész olyan, mintha karácsonyi ajándék pottyanna az ölébe. Az ajándékok azonban nem szoktak csak úgy potyogni.
– És mi a csavar?
– Nincs csavar.
– Esther Weinstein zöld utat adott?
– Nem. De Silberman leszarja.
– Hogyhogy?
– Mert egy kábszeres barom. Kokain és crack kell neki, de totál le van égve. A Sin Bét egy évig tartotta megfigyelés alatt őt és a lány környezetéből másokat is, de úgy tűnik, már leálltak. Persze soha nem lehet tudni, Silberman mégis úgy döntött, előmerészkedik, mert kell neki a pénz. A Haaretzcel, meg a többi izraeli újsággal nem meri felvenni a kapcsolatot, ezért jutott eszébe, hogy az anyagot olyan európai újságíróknak passzolja át, akik éppen itt vannak.

– Miért pont titeket nézett ki magának?
– Mert pont mi voltunk a Hilton bárjában, amikor bejött.
– És egyszerűen csak leszólított titeket?
– Minket választott, mert nem tűntünk olyanoknak, mint akik a Sin Bétnek dolgoznak.

Fordította: Frick József

Frank Schätzing: Breaking news – A Saron-merénylet nyomában
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2016