Benyák Zoltán: A nagy illúzió (részlet)

Posted on 2016. március 31. csütörtök Szerző:

0


BenyákZ_Anagy-illúzió-bor200Azt hiszem, jobb, ha többet tudsz erről a helyről, végül is egy ideig itt fogsz élni.
– Élni?
– Ne lovagolj a szavakon!
– Bocs. Jöjjenek a túlvilág szabályai!
– Majd apránként adagolom, hogy ne fájjon. Lássuk csak! Annyi idősen kerülsz ide, ahány évesen ütött az órád. Aztán ez az óra megáll, és nem megy már többé.

– Most örülnöm kellene, hogy negyvenévesen feldobtam a bakancsot. Nem lenne kedvem végiggyűrni a túlvilágot egy százéves köszvényével, prosztataproblémáival, amnéziájával…

– Az amnézia azért részlegesen megvan – vigyorgott Nina. – Ezt ne feledd!
Ez végre Tomból is előcsalt egy félmosolyt.
Ezzel meglenne halálod első vigyora. Gyújthatod a gyertyát, Tom!
– Igaz.
– Szóval?
– Az itteni időviszonyok kissé mások. Olykor háromszor hosszabb az éj, máskor a napok nem akarnak véget érni. Pletykálnak egy városról valahol délen, ahol mindig szombat este van. Fogalmam sincs, hogy igaz-e, de ha egyszer megtalálom a helyet, többé ki sem teszem onnan a lábam. Szóval, ha lenne karórád, akkor most lecsatolhatnád, és kidobhatnád az ablakon. Ennek az egésznek itt nincs jelentősége. Most egy jó darabig úgyis negyven maradsz.

– Egy jó darabig? Álljunk csak meg egy szóra! Vallási és fizikai kérdéshez érkeztünk. Meddig tart az örökkévalóság?

Nina arca maszkszerűvé merevedett.

– Az attól függ, mit hagytál odaát.

Tom egy alakot látott az autópálya mellett. Sötét kabátot viselt, amiről azt hitte, mozog a férfi testén, de amikor elhúztak mellette, látta, hogy azok csupán madártollak. Tollak, amelyeket egy régi kabátra ragaszthattak, és a szél borzolja a különös ruhakreálmányt. A visszapillantóból úgy látta, hogy a férfi lehetetlenül vékony nyaka és kopasz feje fehéren emelkedik ki a tollkabátból.

Nina nem vehette észre a dolgot. Némán vezetett, gondolatai messze jártak, Tom pedig rövid vacillálás után úgy döntött, nem hívja fel a figyelmét Miszter Tollkabátosra.

– Attól függ, mit hagytam odaát? Ez nem világos.
– Néhány dolgot nem érteni kell, hanem érezni.
– Azért kifejthetnéd.
– Várjál! Azon töprengek, hogyan lehetne a legjobban elmondani.

Felüljárók keresztezték az útjukat. A távolban egy város fényei színezték a horizontot. A kietlenség megtörni látszott, egy pillanatra minden olyan volt, mint régen, és Tom ettől jobban érezte magát.

A stoppost fél mérfölddel később vették fel. Hatvanas férfi volt, szürke ballonkabátban, olyan kalapban, ami Tomot a régi Al Capone-filmekre emlékeztette.

– Ez jó alkalom, hogy megtudjuk, merre járunk – mondta Nina, és félrehúzódott, hogy felvegyék a férfit.

– Miért? Nem tudod?
– Néha iszom, mikor vezetek. És el is szoktam tévedni.
Letekerte az ablakot, a kalapos a kocsihoz hajolt.
– A város felé mennék – mondta olyan akcentussal, amiben a német és a francia keveredett, mint egy koktél egymáshoz teljesen nem illő összetevői.
– Akkor mázlija van – közölte a lány. – Huppanjon be!
A férfi bekászálódott a hátsó ülésre a régi kekszes zacskók és a szendvicsek romjai közé.

– Egy örökkévalóság óta ácsorgok itt! Isten áldja meg magukat!
– Már megtette.
– Havonta egyszer megyek be a városba üzleti ügyet intézni.
– És melyik város is ez?
– Hamburg.
– Ja, persze, Hamburg – mondta Nina, és közben sandán Tomra pillantott, majd megvonta a vállát, mint aki továbbra sem tudja, hogy kerültek ide, de nem is igazán érdekli.

– Könyvelésben utazom – mondta a férfi. – Tudják: számlák, papírmunka, ilyesmi. Sokaknak unalmas, de nem nekem. Én imádom a fecniket.

– Sejthettem volna, hogy a pokolban is kell adózni – szólt közbe Tom.
– Itt azért több marad a zsebben – válaszolta a könyvelő. – Feltételezem, maga új fiú errefelé.

Nina egy pillantással belefojtotta Tomba a riposztot.
– Új. De majd belejön.
A fickó a hátsó ülésen hümmögött, majd mintha átszakadt volna a gát a szájában, szabadjára engedte a szóáradatot.

– Számláztam én odaát is. Negyven évig. Hát mi mást csinálhattam volna itt? A meló – az meló! Mindegy, hogy eleven vagy halott az ember. Tudom, most azt gondolják, hogy könnyű. Vagy azt, hogy unalmas. Hát nem az. Egyik sem. Már odaát sem volt az. Ellenőrzések, feljelentések… Egyszer egy évet még ültem is. Mert valami ostobának nem jöttek ki a számok. Tudatlanok. Azt mondták, azért küldenek rács mögé, mert sikkasztottam. Na, mindegy! A lényeg az, hogy tizenhét infarktust tettem le az asztalra. Egy dobbanással se kevesebbet. Azután a tizennyolcas elvitt.

– Minden elismerésem! – mondta Nina. Tomra nézett, a szemét forgatta, így jelezve, hogy bolondot fogtak.
Robogtak. A férfi a kocsiban sem vette le a kalapját. Gyakran hátrapillantott a mögöttük tekergő országútra.
– Tizenhét – dicsekedett tovább. – Biztos nem egy világrekord, de nem sok olyat mutathat, aki utánam csinálta.
– Tuti – hagyta rá Nina.
– Harald Horrowitz.
Nina felengedte a gázpedált, arca megváltozott.
– Vannak gyerekei, Herr Horrowitz?
– Sajnos nincsenek. Tudja, akartunk a feleségemmel, de végül… Az igazság az, hogy sosem voltam egy ördög az ágyban. Nehéz bevallanom, de így van. Bizonyára a szívem miatt.

– Mikor érte az a bizonyos tizennyolcas?
Tom szinte kézzelfoghatóan érezte Nina feszültségét a kocsiban. A lány ujjai elfehéredtek a kormányon. Többet bámulta a visszapillantóban a hátsó ülésen gubbasztó könyvelőt, mint a feléjük rohanó utat.

– Hogy mikor? – Horrowitz megint hátranézett. – Nyolcvankettő decemberében. Hanukakor. A havat lapátoltam a járdán, mikor beütött az istennyila. Pedig biztosan jó ünnepek lettek volna.

– A felesége Marta Horrowitz?
Tom úgy látta a gyenge fényben, hogy a férfi szeme könnyfátyolos és rémült.
– Igen. – Horrowitz igenje éppen olyan lehetett, mint amit a bíróságon mondott ki, sok éve, mikor a bűnössége felől faggatták. Egy beismerő vallomás tele lemondással, a harc feladásával.

Nina a fékre taposott. A Chevy fara táncolt az úton, miután megállapodott, a révész kiugrott, feltépte a hátsó ajtót, és kirángatta Horrowitzot a kocsiból.

– Van egy rossz hírem, Harald! – kiabálta. – Marta hat nappal ezelőtt meghalt. Szélütés. De maga ezt sejtette, igaz? Ezért viselkedett ilyen gyanúsan.

Tom is kiugrott az autóból. Megállt a férfi és a lány mellett, de fogalma sem volt róla, hogy mi folyik itt, és hogyan tudna beavatkozni.

A távolban az út szélén, ahová most a megpördült kocsi fényszórója mutatott, újra felbukkant a férfi tollkabátban. Tom úgy vélte, mérföldekkel hagyhatták maguk mögött. Gyalogosan nem érhette utol őket ennyi idő alatt. Most mégis ott közeledett, alig néhány száz méterre. Harald és Nina nem látta a tollkabátost.

– Tudom, hogy Marta megérkezett – mondta a könyvelő, miközben térdre rogyott. – Neki volt egy második férje, aki még él odaát. Bevallotta, mikor beszéltünk. Szerencsésebb volt, mint én. Én… már elbúcsúztam tőle.

– Nagyon sajnálom, Harald! – Nina szinte már ordított a férfival, közben úgy rázta a gallérjánál fogva, hogy Harald puhakalapja az útra esett. – Azt is, ami történt, és azt is, ami ezután jön. De akkor is szólnia kellett volna! Én jóhiszeműen felvettem!

Harald bőgött, mint egy kiskölyök.

Az út szélén közeledő jelenéstől Tom úgy érezte, valaki csomót kötött a beleire, a bőre a testére fagy, miközben a mellkasában lángolt valami. A dolog, ami olyan kabátot viselt, mintha eleven varjakat ragasztott volna a testére, ötvenméternyi távolságba ért. Minden lépéssel háromszor gyorsabban közeledett, mint azt a józan ész diktálná.

Józan ész az élet utáni életben? Ébresztő, Tommy fiú! Vagy jó éjt. Ahogy tetszik.

A szél az országút felett erősödni kezdett, a Chevy rendszámtáblája nyikorgott.
– Nina! – szólongatta a lányt Tom.
Az nem figyelt.
– Alig lehettek együtt pár napot a maga Martájával. Ez szívszorító, igaz, Harald? Most pedig figyeljen jól! Van-e fontos szó, amit még kimondana?
– Nincs. Már mindent elmondtam.
– Van-e bárki, akinek megbocsátana?
– Nincs. Már mindenkinek megbocsátottam.
– Van-e bármi súly, ami a lelkét nyomja?
– Nincs. Könnyű vagyok. Készen az útra felfelé vagy lefelé.
Kapkodó litánia volt, egyszerre feloldozás, gyónás, útra bocsátás. Az egész elsietve, mintha a túlvilág örökkévalósága is véget érne egyszer. Tom megbabonázva bámulta a lányt és a földön fekvő öregembert. Nina végre észrevette azt a másikat, aki már a kocsi orránál járt.

– Kezdődik! – A szót szinte kiköpte. Elengedte Horrowitzot, akinek az arca úgy festett, mint aki éppen most szenvedi el a tizenkilencedik infarktusát, és egyben az első evilágit.

Nina az autó mögé taszította Tomot. Átölelte hátulról, éppen úgy, ahogy az anyák ölelik a gyermeküket, mikor beüt a földrengés vagy a világvége.
Úgy festett ugyanis, hogy a világvége a nyakukon van.
Hallották, hogy Harald még kiált valamit a kocsi túloldaláról, de egyikük sem értette pontosan, hogy mit. Tom a hanglejtésből búcsúzkodásra vagy átkozódásra tippelt. A szél erő-södött, a Chevy billegni kezdett a rugóin.
– Csukd be a szemed! – kiabálta Nina Tom fülébe.
Tom megtette, azután életében először valami másba is belefogott.
– Az úr az én pásztorom…
– Hagyd ezt! Nem segít. Tartsd inkább csukva a szádat is!

A szélviharban valamiféle mély búgás kezdődött. Olyan, mint egy kút szájánál üvöltő vihar. A fergetegnek olyan szaga volt, akár egy régi pincének. Tom szorította Nina karját, és közben – a lány tanácsa ellenére – kinyitotta a szemét. Csak óvatosan, mintha becsaphatna ezzel bárkit is. Életében Tom nem volt jó megfigyelő, csak akkor vésett valamit az eszébe, ha azt érdemes volt lefesteni. Ezt most minden bizonnyal érdemes volt.

Azt várta, hogy a fehér bőrű, fekete kabátos rémség – habár véznának tűnt – darabokra tépi Haraldot, és felfalja. Vagy azt, hogy a vértelen ajkak előbb akkorára nyílnak, mint egy cső szája, aztán akkorára, mint egy csatornafedél, azután az egész egy óriási fekete kapuvá lesz, rothadó fogkerítéssel, ami a nagy büdös semmibe nyílik.

Csalódnia kellett.
Az autóút üres volt. A szél gyorsan semmivé apadt, a tollkabátos pedig nem volt már sehol. A felezővonalon, a két sáv határán Harald Horrowitz kalapja feküdt csupán.
Emlék Harald Horrowitz második halála után.

*

Csak a zihálásuk hallatszott. Hátukat a kocsinak vetették, odabent a rádió összefüggéstelenül dobálta egymásra a recsegést, és egy rádióállomás éjszakai lemezlovasának ostobaságait.

Percekbe telt, mire szívük újra megtalálta a helyes ütemet.
– Mi volt ez? – kérdezte Tom.
– Ez? – Nina hangja még reszketett időnként, de a stílusa már visszatérőben volt. – Ez egy könyvelő halála volt, hapsikám.
– Valami azt súgja, hogy most mégis más volt, mint legutóbb. Abból gondolom, hogy amikor rád nézek, egy halottat látok, aki fél a haláltól.

– Hát, mérget is vehetsz rá, hogy ez most más volt, mint legutóbb. Ez az a nagybetűs volt. Amikor az enyészet felzabál, amikor már nem lesz tested, sem lelked. Bármiféle istenben vagy halandzsában is hittél. Szóval, ha félni akarsz, azt itt is megteheted.

Benyák Zoltán

Benyák Zoltán

– De mi történt igazából?
– Éppen erre akartam kitérni, amikor felvettük a néhai Haraldot. – Nina a cigisdoboza után tapogatott. – Addig maradhatsz itt, míg odaát valaki emlékszik rád. Olyan ez, mint egy lánc, vagy horgony, vagy tudomisén. Ha elszakad, akkor huss! – A két kezével robbanást, az ujjaival szállingózó pernyedarabokat utánzott.
– Amíg emlékeznek?
– Mindegy, hogy jó vagy rossz emlék. Az nem számít, Tom. Csak ne menj ki a fejükből! Ha ez megtörténik, elrakhatod az ecsetet. Ő előbb-utóbb eljön érted.
– A Keselyűember?
– Keselyű? – Nina kétszer is kiejtette a kezéből a cigit, mire rá tudott gyújtani. – Igen. Eljön a rohadt Keselyűember.
– Tehát számítsak odaát. A lényeg, hogy emlékezzenek.
– Jobb, ha emlékeznek. Ha elfelednek, meghalsz!

Benyák Zoltán: A nagy illúzió
Magvető Kiadó, Budapest, 2016