Aki a tűzzel játszik… | Lev Grossman: A varázslókirály

Posted on 2016. március 21. hétfő Szerző:

0


Grossman_a_varazslokiraly_bor200Tóth Gergely |

A varázslókirály a fonalat A varázslók története után néhány hónappal veszi fel. Akkor megismert főszereplőnk, Quentin, feladva remeteségét immár a Narnia-szerű Fillory egyik királya, együtt két iskolatársával, Eliottal és Janettel. És velük királykodik fiatalkori szerelme, Julia is, akire a két barát egy elmegyógyintézetben talált rá, és mivel látták, hogy varázsló – még ha nem is tanult a Varázskapu iskolában –, hát magukkal hozták.

A regény egyik fő szála felidézi Julia életének azt a szakaszát ami Quentin Varázskapu-beli tanulmányai és Fillory-beli első kalandja alatt történt. A lány a külvilágban tanult varázsolni olyanoktól, akikben megvan ugyan a tehetség, de nem jutottak be az iskolába. A Varázskapun kívül tanulni sokkal több munkával és több szenvedéssel járt, és bár varázshatalom tekintetében a végeredmény szinte azonos, a rendszer átlátása és a korlátok ismerete nélkül sokkal veszélyesebb. Végignézzük, ahogy kétségbeesett és depressziós kamaszból céltudatos, már-már boldog varázsló lesz egy rövid időre, mígnem szó szerint istenkísértésbe kezdenek barátaival – a nagyobb hatalom megszerzéséért. A tűzzel játszanak, és megégetik magukat. Ez a szál eleinte inkább kínos és nyomasztó, és ahogy közeledünk a végkifejlethez, egyre baljósabb.

A másik, jelen idejű szál Quentint követi, aki előbb kedvtelésből vállalkozik egy hősi küldetésre, aztán – saját meggondolatlanságának köszönhetően – olyan kalandokba keveredik, amelyeknek a tétje Fillory és a mágia létezése. Ezekbe magával rántja Juliát a Földre, Semföldére és végül Fillory határáig. Valódi kalandorokhoz illően kerülnek életveszélybe, találkoznak egy sárkánnyal, megszerzik a kincseket, de ahogy egyre nagyobb lesz a tét, úgy veszti el az utazásuk a hősies jellegét, és válik kétségbeesett próbálkozások sorozatává. És – ellentétben a mesékkel – mindketten hatalmas árat fizetnek a sikerekért.

Grossmant a Varázskapu elhagyásával érezhetően kevésbé nyomasztja a Harry Potter-párhuzam (ennek ellenére a regény szereplői sem Rowling művére, sem Narniára nem tesznek utalást, pedig számos, kortárs popkulturális ikon neve elhangzik) de túlságosan beleszeretett Filloryba. Sokáig időzünk (és unatkozunk) ebben a mesebeli királyságban, főleg ahhoz képest, hogy mennyire keveset töltünk a fontosabb – és érdekesebb – eseményekkel.

Quentin továbbra is meglepően ügyefogyott, hiába lett király, sőt: varázslókirály. Volt olyan jelenet, ahol már vártam, hogy rákiabáljon valaki egy „Hermione, boszorkány vagy!” típusú mondatot (ez a Harry Potter első kötetében hangzik el, amikor az említett Hermione veszélybe kerülve egy pillanatra elfelejti, hogy mágiával is tudna tüzet gyújtani, de ott a kislány még csak elsőéves), de sajnos ezt nem teszik meg. Ügyefogyottságával többször eljut arra a szintre, amit már az olvasó is kínosnak érez, és ezt csak ritkán feledteti egy-egy jó ötlettel. (Ne feledjük, egy olyan fiatalról van szó, aki kivételes matematikai és logikai képességei miatt nemcsak felvették a varázslók elitiskolájába, de még ott is osztályt ugrott.)

Julia pedig titokzatos. Annyira titokzatos, hogy az már hihetetlen. Olyan helyre került, ugyebár, ahol csak három másik ember származik az ő saját világából, és akikkel egymásra van utalva. Velük lakik! Hát, bárki bármit mond (beleértve Grossmant is), nehezen hiszem el, hogy egy ilyen szituációban nem árul el semmit a korábbi életéről, még annyit sem, hogy hol és hogyan tanult meg varázsolni. Pedig pont ez lenne az információ amivel a nehézségek jelentős részét megakadályozhatná.

Julia csupán a regény vége felé ejt el egy mondatot: „most már beszélhetek erről”… De eddig leginkább úgy tűnt, csak Quentin ügyefogyottsága miatt nem tudunk semmit, miközben Julia egy szóval sem említette, hogy nem beszélhet a múltjáról. (Na, de akkor Janet és Eliot egyáltalán miért fogadta be?) Mintha Grossman itt jött volna rá, hogy a feszültség további fenntartásához kevés, ha a szereplői ismeretlen okból nem beszélgetnek egymással. Több olyan történetet ismerek, amelyben sok problémát megelőzne, ha a szereplők nem titkolóznának egymás előtt (igaz, akkor a regény szerkezete is összeomolna…) De a legtöbb esetben vagy a szituáció van átgondoltabban felépítve, vagy a történet lendülete úgy sodor magával, hogy észre sem veszem. A varázslókirály esetében – igazán sajnálom – egyik feltétel sem teljesül.

A fordítás, amelyet az indító kötethez hasonlóan Sámi László készített, határozottan jobban sikerült az előzőnél. A fordító lelkiismeretesen látja el jegyzetekkel a kevéssé érthető utalásokat, ami időnként nagyon hasznosnak bizonyul. Sajnálatos módon a könyvben előforduló egyetlen arámi nyelvű varázslathoz – amelyet héber betűkkel írtak (143. oldal) – nem készült jegyzet. Na, az nagyon hiányzott.

Az olvasó kellemesen – vagy éppen az író szándéka szerint kínosan – elidőzik a varázslók kalandjaival, de nehezen tudja megbocsátani az említett zavaró részleteket.

Lev Grossman

Lev Grossman

Lev Grossman: A varázslókirály
Agave Könyvek, Budapest, 2015
416 oldal, teljes bolti ár 3780 Ft,
kedvezményes kiadói ár 2835 Ft
ISBN 978 615 552 2895

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Quentin és barátai elfoglalták Filloryt, királyokként és királynőkként uralkodnak a mesés világ felett, ahol semmi dolguk nincs, mint élvezni a hőstörténetek végén jutalmul járó boldogságot és vagyont. Egy nap azonban a felhőtlen uralkodásnak vége szakad: előbb a mágikus órafákkal történik valami borzalmas, majd kisvártatva egy nyúl halált és pusztulást jósol a világra. Quentin hajóra száll Juliával, hogy a rejtély végére járjon, azonban Filloryt elhagyva még ő sem sejti, hogy a varázslás és ezzel együtt minden varázslatos dolog mekkora veszélybe került, az idejük pedig már jócskán fogytán van.

Lev Grossman a legnagyobbakat megszégyenítő módon kerüli el a folytatások gyakori hibáit, és építi tovább lenyűgözően azt a világot, aminek A varázslókban lefektette az alapköveit. A varázslókirály nem csak elképzeli, hogy milyen lett volna a Mátrix fantasyként, de a hagyományokat felrúgva, váratlan és forradalmi ötletek folyamatos felsorakoztatásával jelzi, hogy a szerzője nem szégyelli a műfajt fenekestül felforgatni.