A sodródás anatómiája | Bartis Attila: A vége

Bodó Viktória Booklány |

Bartis Attila legújabb könyve igazán fajsúlyos (és súlyos) darab. Nemcsak terjedelme állítja komoly feladat elé az egyszeri olvasót (végre, végre!), hanem sajátos szerkezete és az általa boncolgatott témák súlya is.

A regény rövid elbeszélések, asszociációk, anekdoták, történetek sorának tűnik, mintha az életére visszaemlékező karakter számolna be egy kíváncsi riporternek az élete fontos dolgairól, vagy diktafonra gyűjtené a visszaemlékezéseket, hogy a végén, azt letisztázva memoárt írhasson belőle.

Csupa lényeges dologról mesél: szerelemről, forradalomról, szülő–gyermek viszonyról, Trianonról és emberi gyarlóságról. Elnyomásról és apró lázadásokról. Besúgásról. Halálról és unalomról. Istenkeresésről. Időnként olyan súlyosan koppanó mondatokkal teszi ezt, amiket újra és újra el kell olvasni, és amiket – ez nem kétséges – idézni fognak előbb utóbb.

A könyv főhőse, Szabad András, a fotós, aki megkísérli feldolgozni az életét, miután végigsodródott rajta. Vidéki srácként indult, budapesti lakos, majd nemzetközi híresség lett belőle. A regényből azonban végig olybá tűnik, hogy nem hozott egyetlen tudatos döntést sem, pusztán hagyta, hogy használja-lökdösse az élet. Mélyváron született és nőtt föl, apja börtönbe került a forradalom kapcsán, majd édesanyját is elveszítette. Apjával később Budapestre költöztek, együtt éltek annak fájdalmas haláláig. Nők jöttek és mentek az életében, amíg meg nem találta a „feleségét”, akivel hosszú időn át tépték egymás húsát, egy se-veled-se-nélküled kapcsolatban.

• Olvass bele!

Budapestet írtam többször is, pedig Pestet kellett volna. Egy a regény pesti, a főhős Pesten lízingeli az életét, a pesti utcákon jár, s ha át is téved Budára, abban sincsen sok köszönet. Van azonban más ebben a pesti életben: nagy, tiszta érzések és érzelmek. Szabad András minden érzelmet nagyon kategorikusan él meg: nagyon dühös, nagyon szenved vagy nagyon szerelmes, esetleg nagyon rezignált, de cselekedeteiben annál inkább megengedő, belenyugvó és passzív.

Az ő esetében a nomen est omen nem jelent sokat: a legkevésbé sem szabad ember. Sokkal inkább egy tehetetlenül sodródó báb, egy rab, semmint autonóm, szabad ember benyomását kelti. Kissé erőtlen figurának tűnik, aki túl sokat nem tesz sem a boldogságért, sem a karrierjéért. E tekintetben jól illeszkedik a szinte hős nélküli regények sorába, melyek főszereplői is sokkal inkább szereplő, mint irányító alak. Nem hős, csak egy ember, egy az átlagból, aki – bevallom – többször feldühített. Nem tett semmit, amikor cselekednie kell volna, a pályáján sem lépett előre önerőből, sőt: el sem indult rajta. Lustaság? A Kádár-korszak emberének önsorsrontása? A rendszerrel lepaktálók megalkuvása? Átlagosék gyengesége? Ki tudja. Valószínűleg ez mind, így, együtt.

Tanulság? Az nincs. Vonja le mindenki maga. Miután elolvasta ezt a regényt. Ezt a szép, és egyben nehéz, ízig-vérig magvetős regényt.

Az írás teljes terjedelem­ben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Bartis Attila: A vége
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015
604 oldal, teljes bolti ár 4990  Ft
ISBN 978 963 143 3401

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk.

Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” – Kemény István