Lev Grossman: A varázslókirály (részlet)

Posted on 2016. március 21. hétfő Szerző:

0


Grossman_a_varazslokiraly_bor200Első könyv
|| 1 ||

Quentin a Rettenthetetlen névre hallgató, keselylábú szürke hátasán lovagolt. Ő maga térdig érő, fekete bőrcsizmát, tarka harisnyát és hosszú, ezüstfonállal gazdagon hímzett, apró gyöngyökkel kivarrt, tengerészkék felöltőt viselt. A homlokán platinakorona díszlett. A lábát csillogó kard verdeste – nem a szertartásokon használt díszkard, hanem igazi: az a fajta, amelynek ténylegesen hasznát lehet venni egy összecsapásban. Délelőtt tíz óra lehetett egy késő augusztusi meleg, borús délelőttön. Quentin pontosan úgy viselkedett, ahogy az Fillory királyától elvárható. Varázsnyúlra vadászott.

Az oldalán az egyik királynő, Julia hátasa ügetett. Valamivel előttük pedig egy másik király és királynő, Janet és Eliot haladt – Fillory birodalmának ugyanis összesen négy uralkodója volt. Egy csendes erdei ösvényen lovagoltak; az ágak magas boltívként borultak föléjük, a talajt borító sárga avar tökéletes kis mintázatokat alkotott, amitől úgy tűnt, mintha a leveleket virágkertész rendezte volna el. A főméltóságok némán és kényelmes tempóban haladtak; egy csapatban, mégis mindannyian belefeledkezve saját gondolataikba, és révetegen bámultak a késő nyári erdő zöld sűrűjébe.

Nyugodt és oldott volt ez a csend. Tulajdonképpen itt minden könnyűnek bizonyult. Semmi nem okozott nehézséget. Az egykori álom valósággá vált.

– Megállj! – rikkantotta az elöl léptető Eliot.

Megtorpantak. Quentin lova nem állt meg a többiekével együtt: Rettenthetetlen kissé megbontotta a sort, és félig-meddig az ösvényről is letért, mielőtt a gazdájának sikerült rábírnia, hogy méltóztasson végre egy helyben maradni egy percre.

Két éve vagyok Fillory királya, és még mindig csapnivalóan lovagolok.

– Mi az? – érdeklődött.

Mindannyian ráérősen a nyeregben maradtak még egy darabig. Nem siettek. Rettenthetetlen horkantott egyet a beálló csendben, kifejezve a ló ki tudja, milyen emberi vállalkozás iránti nyílt megvetését.

– Azt hittem, láttam valamit.

– Kezdek azon töprengeni, lehetséges-e egyáltalán követni egy vadnyúl nyomát – vallotta be Quentin.

– Mezei nyúl – javította ki Eliot.

– Tök mindegy. Ugyanaz, nem?

– Ami azt illeti, nem. A mezei nyúl nagyobb és erősebb. És nem föld alatti vacokban él, hanem nyílt terepen készít kuckót magának, a puszta földön.

– El ne kezdd megint! – szólt rá Julia és Janet teljesen egyszerre.

– De az igazi kérdésem – folytatta Quentin –, ha ez a nyúlizé tényleg képes előre látni a jövőt, akkor ennyi erővel nem tudja azt is, hogy rá vadászunk?

– Látjaa jövőt – felelte szelíden a mellé léptető Julia. – De nem tudja megváltoztatni. Ti hárman Varázskapuban is ilyen sokat civakodtatok?

Síri hangulatú, koromfekete lovaglóruhát viselt, és ugyanolyan színű igazi, csuklyás női lovaglóköpenyt. Mindig feketében járt, mintha gyászolna, habár Quentinnek fogalma sem volt, kit sirathatna. Julia amúgy mellékesen, mintha csak egy pincért intene oda, magához hívott egy apró énekesmadarat, amely tüstént a csuklójára röppent. A lány a füléhez emelte, a cseppnyi jószág pedig csiripelt neki valamit. Julia bólintott, és a kismadár elrepült.

Senki nem vette észre a futó jelenetet, csak Quentin. A lány állandóan efféle titkos kis üzeneteket küldött és kapott a beszélő állatoktól. Mintha rácsatlakozott volna valamiféle rejtélyes, a társaiétól eltérő, vezeték nélküli hálózatra.

– Hagynod kellett volna, hogy magunkkal hozzuk Virgoncot – jegyezte meg Janet. Ásított, és a szájához emelte a kézfejét. Virgonc fővadászként szolgált valamennyiük közös otthonában, a Fehértornyos Kastélyban. Rendszerint ő vezette az ehhez hasonló kiruccanásokat.

– Virgonc remekül érti a dolgát – ismerte el Quentin. – De még ő sem képes követni egy vadnyúl nyomát az erdőben. Főleg kutyák és hó nélkül.

– Az lehet, de roppant formás a vádlija. Imádom nézegetni. És mindig olyan testhez álló, feszes nadrágot hord.

– Hé! Én is olyat hordok! – felelte Quentin megjátszott sértettséggel. Eliot felhorkant.

– Szerintem itt ólálkodik valahol. – Eliot még mindig a fákat fürkészte. – Persze diszkrét távolságban, meg minden. Azt a fazont egyszerűen nem lehet távol tartani egy királyi vadászattól.

– Vigyázzatok, mire vadásztok! – szólalt meg Julia. – Nehogy elejtsétek!

Janet és Eliot tekintete összevillant: újabb megfejthetetlen bölcsesség Juliától. Quentin azonban a homlokát ráncolta. Bármilyen különösen is hangzott, amit Julia mondott, mindig érdemes volt megszívlelni.

Quentin nem volt mindig király sem Filloryban, sem bárhol másutt. Ami azt illeti, egyikük sem született uralkodónak. Quentin bármiféle varázslat és királyi fenség nélküli, átlagos srácként nőtt fel Brooklynban, amire mindenek ellenére gondolatban még mindig úgy tekintett, mint az igazivilágra. Régen azt hitte, Fillory csak tündérmese: egy elvarázsolt fantáziabirodalom, csupán egy gyerekkönyvsorozat kitalált helyszíne. De azután megtanult varázsolni egy Varázskapu nevű titkos egyetemen, és a barátaival együtt kiderítette, hogy Fillory nagyon is valóságos hely.

Viszont egyáltalán nem olyan, mint amire számítottak. Fillory a valós életben komorabb és jóval veszélyesebb helynek bizonyult, mint a regényekben. Itt rossz dolgok is történtek, igazi szörnyűségek. Emberek sérültek meg és vesztették el az életüket, és még annál is többet. Quentin kegyvesztetten, megszégyenülten és kétségbeesetten tért vissza a Földre. A haja is megőszült.

De azután ő és a társai újra összeszedték magukat, és visszajöttek Filloryba. Szembenéztek félelmeikkel és veszteségeikkel, elfoglalták helyüket a Fehér tornyos Kastély négy trónján, és királyokká és királynőkké koronázták őket. Egyszerűen csodálatos volt. Quentin olykor el sem tudta hinni, hogy megtörténhetett, miután Alice, a lány, akit szeretett, meghalt. Nehezen fogadta el mindazt a nagyszerűséget, ami most körülvette – különösen így, hogy Alice nem lehetett vele, és nem élhették át őket együtt.

De mégis muszáj volt. Máskülönben mi értelme lenne a halálának?Leakasztotta a válláról az íját, felegyenesedett a kengyelben, és körbekémlelt. Elmerevedett térdébe jóleső zsibogással tért vissza az élet. A többi levél között átcsusszanó, lehulló levelek lágy neszét leszámítva semmilyen hang nem hallatszott, mindenütt teljes némaság honolt.

Előttük jó százméternyire szürkésbarna lövedékként vágódott át valami az ösvényen, és teljes sebességgel beleveszett az aljnövényzetbe. Quentin gyors, olajozott mozdulattal – amely rengeteg gyakorlásába került – vesszőt helyezett az íjhúrra, és felajzotta. Használhatott volna varázsnyilat is, de azt nem érezte sportszerűnek. Egy hosszú pillanatig célzott, minden erejével megfeszítette az ideget, majd elengedte.

A nyílvessző egészen a tolláig belefúródott az agyagos talajba, egyenesen oda, ahol a mezei nyúl tappancsai jó öt másodperccel azelőtt elsuhantak.

– Hajszál híján – jegyezte meg Janet pléhpofával.

Átkozottul nehéznek ígérkezett nyakon csípni a bitang jószágot.

– Játszadozol velünk, te nyavalyás? – kiáltotta Eliot. – Gyí!

Megsarkantyúzta fekete harci ménjét, amely felnyihogott, készségesen felágaskodva a levegőt kapálta patájával, majd nekilódult az erdei ösvényen, és a nyúl után iramodott. Sebes vágtájának robaja csaknem azonnal elenyészett a fák között. Az ágak visszazáródtak mögötte a helyükre, és újra mozdulatlanul meredeztek. Eliot aztán tudta, hogyan kell lovagolni. Janet nézte, ahogy eltűnik a szemük elől.

– Hó-ha, Ezüst! – szólt. – Mit csinálunk mi itt egyáltalán?

A kérdés jogos volt. Mert valójában nem is a nyulat akarták elkapni. A lényeg, hogy… Tényleg, mi a lényeg? Miért indultunk el erre a vadászatra? Mit keresünk? Otthon, a kastélyban, mindenféle földi örömökben dúskáltak. Az egész udvartartás, szolgák hada leste óhajukat, és más dolguk sem volt, csak gondoskodni arról, hogy uralkodóik életének minden napja tökéletes kényelemben teljék. Mintha Quentinék egyedüli vendégek lettek volna egy húszcsillagos luxusszállodában, ahonnan sosem kell odébbállniuk. Eliot a mennyekben érezte magát. Ez a hely megtestesítette mindazt, amit mindig is imádott Varázskapuban: a bort, a fenséges ételeket, a pompás ceremóniákat – fáradságos munka nélkül. Eliot egyszerűen imádott király lenni.

Quentin is szerette a rangjukkal járó kiváltságokat, de őt mégis nyugtalanság és furcsa hiányérzet gyötörte. Valami másra vágyott. Maga sem tudta, mire. Amikor azonban hírét vette, hogy kiszúrták a nagyobb Fehértornyos fővárosi körzetben a Látó Nyulat, rögtön tudta, hogy szeretne legalább egy napra szünetet tartani a folyamatos semmittevésben. Meg akarta próbálni elkapni az állatot.

A Látó Nyúl Fillory Páratlan Vadjai közé tartozott. Alig tucatnyi efféle varázslény létezett a birodalomban – például a Csahos Fenevad, aki egykor teljesítette Quentin három kívánságát, valamint a Béke Nagy Madara, egy esetlen, kazuárszerű, röpképtelen szárnyas, amely az ellenséges seregek közötti megjelenésével képes volt bármelyik csatának véget vetni. E csodás lényekből csak egy-egy példány létezett, innen kapták a „páratlan” jelzőt, és mindegyikük valamiféle különleges képességgel rendelkezett. Árgus Szem, egy hatalmas gyík például egy teljes évre láthatatlanná tudott varázsolni, ha valaki épp erre vágyott.

Az embereknek csak nagy ritkán sikerült megpillantaniuk őket, az elejtésükről már nem is beszélve, így aztán mindenféle ostoba szóbeszéd keringett róluk. Senki nem tudta, honnan jöttek, és mi a létezésük célja, már ha van egyáltalán. De mindig is itt éltek, Fillory varázslatos tájainak tősgyökeres lakosaiként. Állítólag halhatatlanok voltak. A Látó Nyúl kivételes tehetsége – legalábbis a legenda szerint – abban állt, hogy meg tudta jósolni bárkinek a jövőjét, aki foglyul ejtette őt. De ez már évszázadok óta senkinek sem sikerült.

Nem mintha a jövő égető kérdéseket vetett volna föl. Quentin úgy vélte, elég jól el tudja képzelni, milyen jövő vár rá, és az nem sokban különbözött a jelentől. Szép az élet.

Már kora reggel ráakadtak a vadnyúl nyomára, amikor még minden harmatos volt, és miközben kilovagoltak, a legjobb Elmer „Tojásfej” Fudd [Rajzfilmfigura, a Tapsi Hapsit hiába üldöző vadász] hangjukon a „Kill the Wabbit”, azaz „Öld meg a nyulat!” refrénjét énekelték a Valkűrök lovaglása dallamára. A nyúl azóta hosszú kilométereken át cikcakkban vezette őket ide-oda az erdőben: megállt, ismét megindult, nagy hurkokat és kanyarokat írt le és visszafutott a saját csapásán, elrejtőzött a bozótban, majd hirtelen keresztülsüvített előttük az ösvényen, újra meg újra.

– Nem hiszem, hogy visszajön – jegyezte meg Julia.

Mostanában a lány nem sokat beszélt, és egyre kurtább mondatokban fogalmazott.

– Hát, ha a nyulat nem is, Eliot nyomát legalább biztosan követni tudjuk majd. – Janet szelíden nógatta hátasát, hogy térjen le az ösvényről, be a fák közé. Mélyen kivágott, levélzöld blúzt és férfias bőrnadrágot viselt. Idén az ő „botrányos”, enyhén transzvesztita öltözködési stílusáról pletykáltak a legtöbbet az udvarban.

Julia valójában nem is lovagolt; egy hatalmas, vastag prémes négylábú lény hátán ült. Cibetnek hívta, és a nyúlánk, barna, ruganyosan görbülő hátú, puha léptű, enyhén macskaszerű ragadozó tulajdonképpen úgy is nézett ki, mint egy közönséges cibetmacska, csak éppen akkora volt, mint egy kifejlett ló. Quentin gyanította, hogy tud beszélni; a tekintetében jóval több intelligencia csillogott a kelleténél, és úgy tűnt, mindig gyanúsan élénk érdeklődéssel követi a beszélgetéseiket.

Rettenthetetlen nem akarta követni az óriási cibetet, amely jellegzetes, egyáltalán nem lószerű pézsmaillatot árasztott. A ló végül engedelmeskedett a kapott parancsnak, habár kelletlenül, merev léptekkel baktatott Cibet után.

– Egy driádot se láttam még – jelentette ki Janet. – Pedig azt hittem, tele lesz velük az erdő.

– Ja, én se – értett egyet Quentin. – A királyi erdőkben többé már nyomukat sem látni.

Milyen kár.Szerette a driádokat, a tölgyfákra vigyázó rejtélyes nimfákat. Az ember akkor tudhatja igazán, hogy tényleg egy fantasztikus varázsvilágban jár, amikor hirtelen előugrik valamelyik fából egy hiányos levélruhát viselő gyönyörű nő.

– Azt hittem, ők talán segíthetnének nekünk elkapni azt a jószágot. Julia, te nem tudsz idehívni vagy megidézni egyet, vagy ilyesmi?

– Hívhatod őket, ahogyan csak akarod. Nem jönnek.

– Épp elég időt töltöttem azzal, hogy a rinyálásukat hallgassam a földfelosztásról – húzta el a száját Janet. – Egyáltalán, hol vannak, ha még itt sem? Netán létezik valahol egy ennél is királyabb és varázslatosabb erdő, ahová mind elmentek kísérteni?

– Ők nem kísértetek – javította ki Julia. – Hanem a fák szellemei.

A hátasaik óvatosan lépegettek végig egy földgáton, amely túl egyenesnek tűnt ahhoz, hogy természetes képződmény legyen. Egy ősi, rég letűnt korból származó töltés lehetett.

– Mi talán maradásra bírhatnánk őket – vetette fel Janet. – Hozhatnánk néhány ösztönző törvényt. Vagy egyszerűen csak őrizetbe vetethetnénk őket a határon. Röhej, hogy nincs már egy driád se a kastély körüli erdőkben.

– Sok szerencsét hozzá! – bólintott Julia. – A driádok harcolnak. A bőrük olyan, mint a fakéreg. És husángokat suhogtatnak.

– Még sosem láttam driádot verekedni – jegyezte meg Quentin.

– Mert senki nem olyan ostoba, hogy harcba szálljon velük.

A cibet – aki mintha felismerte volna a remek végszót – ezt a pillanatot választotta, hogy előrerohanjon. Két vaskos tölgyfa ténylegesen félrehajolt, hogy Julia áthaladhasson közöttük. Majd újra kiegyenesedtek és összeborultak, így Janet és Quentin kénytelenek voltak a hosszabb úton megkerülni őket.

– Hallod, amit mond? – méltatlankodott Janet. – Hű, de nagyon átment bennszülöttbe! Már a könyökömön jön ki ez az „én sokkal inkább ide tartozom, mint ti” baromsága. Láttad, ahogy az imént azzal a kurva madárral sugdolózott?

– Ugyan, hagyd már! – intette le Quentin. – Nincs vele semmi gond.

De ha igazán őszinte akart lenni, Quentinnek be kellett ismernie, hogy belül ő is úgy érzi, valami nem stimmel Julia királynővel.

Julia nem úgy tanulta ki a varázslást, ahogyan ők, nem járta végig Varázskapu biztonságos, fegyelmezett és precíz oktatási rendszerét. Ő és Quentin együtt jártak gimibe, de a lánynak nem sikerült felvételt nyernie Varázskapuba, ezért helyette inkább független boszorkány lett, és minden tudására a saját erejéből tett szert odakint a szabadban, kívülállóként.

Annak pedig semmi köze a hivatalos, intézményesített varázsláshoz. Juliának hatalmas hézagok tátongtak az ismereteiben, egész mágikus tanok maradtak ki nála, a technikája pedig esetleges és hanyag volt; egykori diáktársa olykor el sem akarta hinni, hogy egyáltalán működik.

Ugyanakkor viszont olyasmiket is tudott, amiket Quentin és a többiek nem. Az ő előmenetelére nem fordított gondot négy éven át Varázskapu tantestülete, és nem felügyelték, hogy mindig betartsa a szabályokat. Julia olyan emberekkel beszélt, akikkel Quentin sosem állt volna szóba, és olyan tárgyakat vett kézbe, amelyeket az ő egyetemi professzorai sosem hagytak volna még megérintenie sem. A lány varázslási módszere így érdes és szögletes maradt, olyan recés élekkel, amelyeket sosem sikerült legömbölyítenie.

Másfajta képzés volt ez, ami másmilyenné tette őt. Még a szavakat is másképp használta. Varázskapu megtanította a hallgatóit, hogy pajkosan és ironikusan beszéljenek a varázslásról, Julia azonban véresen komolyan vette. Teljesen gót stílusban nyomult: fekete menyasszonyi ruhát viselt, szeme vastag fekete szemceruzával volt kifestve. Janet és Eliot röhejesnek tartották, Quentinnek viszont nagyon tetszett. Vonzotta őt a lány: a különös bizarrsága és komor sötétsége. Fillory az ő világához képest átkozottul könnyeddé és fényessé tette a többieket, magát Quentint is beleértve. Bejött neki, hogy Julia nincs teljesen „rendben”, és hogy nem érdekli, ki mit gondol róla.

Lev Grossman

Lev Grossman

Fillory népe is szerette őt. Julia különleges kapcsolatot alakított ki velük, főként az egzotikusabb fajtákkal, a szellemekkel és elementálokkal, a dzsinnekkel és a még különösebb és képtelenebb lényekkel – a társadalom határmezsgyéjén, a biológiai és a teljesen mágikus tartományok ködös határzónájában élő lényekkel. Ő volt a boszorkánykirálynőjük, és ők valósággal rajongtak érte.

Julia sajátos önképzésének azonban megvolt az ára; nehezen lehetett eldönteni, hogy pontosan micsoda, de annyi bizonyos, hogy nyomott hagyott rajta. Úgy tűnt, többé nincs szüksége emberi társaságra, és nem is vágyik rá. Megesett, hogy egy udvari vacsora, egy királyi bál, vagy akár egy magánbeszélgetés kellős közepén egyszer csak elvesztette az érdeklődését, és elkalandozott.

Fordította: Sámi László

Lev Grossman: A varázslókirály
Agave Könyvek, Budapest, 2015