Akarom tudni, én mit tettem volna? | Zimándi Pius István: Egy év története naplójegyzetekben

Posted on 2016. február 5. péntek Szerző:

0


ZimándiP_Egy év története-bor200Bodó Viktória Booklány |

A Tények és tanúk sorozat második darabja, Zimándi Pius István naplója, mely a második világháború alatt született, nagyon különös látlelet. Kezdődik azzal a nappal, amikor a németek megszállták az országot, s véget ér egy év múlva. Semmivel sem kevésbé érdekes, mint az első, a Réz Pál visszaemlékezéseit, Parti Nagy Lajossal folytatott beszélgetését tartalmazó kötet.

Soha nem olvastam még olyan naplót, ami ilyen távolságtartó lett volna a hazája eseményeivel, az őt, saját magát is érintő eseményekkel kapcsolatosan. A premontrei szerzetes naplója egészen kényszeresnek tűnik a tekintetben, hogy szinte mániákusan rögzíteni akar mindent, mindennek utána akar járni, aminek tud, mindent a saját szemével akar látni. Nem tudom, hogy ez a korszak divatja szerinti naplóírás szokását követi, vagy belső, grafomániás kényszer-e tőle, vagy egyszerűen szerzetesként nem tudta kivel megbeszélni az átélt eseményeket, s így, társ híján, megbeszélés híján, egyszerűen csak rögzítette az eseményeket. És valóban rögzítette, mintha át sem élte volna őket. Az egyházi rend tagjaként, a világtól elkülönülten élő személyként, nem is lehet rajta számon kérni, hogy magára nem a társadalom tagjaként tekint. Sokkal inkább egy kívülálló, aki különleges helyzetéből figyel kifelé, a világra, a szenvedésekre, a háborúra, az emberekre. Talán nehéz ezt megérteni, de ezt a szemszöget nem róhatjuk fel neki, tudja ezt mindenki, aki került már valódi, akár családi kapcsolatba az egyházi rend tagjaival. Ehhez az elkülönülést hangsúlyozó iskolákhoz, a szemináriumhoz képzeljük hozzá a korabeli gondolkodásmódot, s már meg is van az alapállás: a Rend egy sziget a világ viharában – benne, de mégis elkülönülten.

Az érzelmi elkülönülés oka, úgy hiszem, ebben keresendő, meg persze Zimándi személyiségében. Talán ő volt érzelmileg, mondjuk úgy, sajátságos, ezt már soha nem tudjuk meg. Ami viszont tény, hogy a korabeli keresztény középosztályból szemlélni a tömegeket – nem egy azonosulást segítő szemszög. Még akkor sem tudom felróni neki, amit leírt, ha gyakran a legkevésbé sem volt szimpatikus számomra a látásmódja, véleménye, ítélete.

Mindenesetre páratlan kordokumentum ez, nem is annyira a korabeli Magyarország történelméről – mert azt elég jól ismerjük –, hanem a korabeli emberek gondolkodásmódjáról. Arról, hogy mi segítette a túlélést, hogy miként próbálnak az emberek ép ésszel túlélni ilyen szörnyű körülmények között: jobbára leszegett fejjel vagy önigazoló hazugságokkal. Esetleg félrekapott tekintettel, hiszen a totális zűrzavar és a tomboló világháború közepén talán nem kerül bajba az, aki nem hívja fel magára a figyelmet. Az vesse rájuk az első követ, aki maga is bűntelen. Pontosabban fogalmazva: e sorok írója nem akarja megtudni, hogy miképp viselkedne hasonló helyzetben, hiszen ahhoz hasonlókat kellene átélnie…

Mint ahogy azt sem tudom, magam mit és hogyan jegyeztem volna fel akkoriban, s tudtam volna annyira egyértelmű lenni, hogy azt ne lehetne megmagyarázni így vagy úgy. Magam is kiválóan tudok érvelni pro és kontra, ugyanazon dologról, bármikor. Nem akartam értékítéletet látni ebben az írásban, csak a napló írójához közelebb vagy távolabb eső események leírását, így nem is láttam benne értékítéletet. Nem akartam jónak vagy rossznak minősíteni az embert, aki lejegyezte ezeket a sorokat, így nem is tettem meg olvasás közben. Akartam viszont kordokumentumot látni benne, egy sajátos szemszöget, egy ritka szempontrendszert, a történelmi tanulmányok kiegészítését, így azt kaptam.

Nem gondolom, hogy ítéletet kellene hozni egy napló valahai szerzője felett, aki egy olyan korban, amikor az egész világ kifordult a négy sarkából, naplót írt, a rend viszonylagos biztonságából és izolált szemszögéből, úgy, hogy nem magyarázhatja el, mit miért, hogyan tartott fontosnak, vagy ítélt kevésbé fontosnak. Írt arról, ami körülötte volt, annyiszor, ahányszor az orra alá dörgölte azt az élet.

Amit azonban, minden prekoncepciót mellőzve, kétségtelenül kiéreztem a sorokból: az egyensúlyozást a távolságtartás és az együttérzés között. Hol egyik, hol másik erősödött föl, néhol egyszerre volt jelen mindkettő. Vívódott, talán nem is tudatosan, de vívódott Zimándi Pius azokban az időkben. De ki nem vívódott a második világháború hatodik évében?

Zimándi Pius István

Zimándi Pius István

Az írás teljes terjedelem­ben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Zimándi Pius István:
Egy év története naplójegyzetekben

(1944. március 19.–1945. március 17.)
Tények és tanúk sorozat
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015
560 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft
ISBN 978 963 143 2503

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Zimándi Pius premontrei szerzetestanár 1944-45-ös naplója hetven év után is izgalmas olvasmány. Pontos képet ad a korabeli politikai csatározásokról, az egy éven belül lezajló háromszori hatalomváltásról, frontok jövés-menéséről, sajtóhírekről és mindenütt terjedő rémhírekről, Budapest ostromának hétköznapjairól, a gödöllői rendház lakóinak háborús hányattatásairól, a korabeli egyházi értelmiség előítéleteiről és félelmeiről – keresztmetszet egy eddig elfeledett, precíziós optikával.

»Zimándi Pius az általam ismert naplóírók között teljesen egyedi kategóriát képez. Nem társadalmi helyzete miatt: a legtöbb szerző középosztálybeli. Az eddig ismertté vált naplók és visszaemlékezések alapvetően két csoportra bonthatók. Szerzőik egy része baloldali indíttatású, vagy a „keresztény középosztály” kultúrájával szemben komoly kritikát megfogalmazó személy, mint például Gyarmati Fanni vagy Márai Sándor; vagy viszonylag apolitikus, elsősorban a konkrét események leírására szorítkozó, sokszor fiatalkorú szemtanú. Olyan szerző naplója azonban, aki a keresztény középosztály 1944-45-ös hangulatát különösebb távolságtartás nélkül visszaadta volna, még nem jelent meg nyomtatásban.
Ez a körülmény adja Zimándi Pius írásának legnagyobb feszültségét […] A naplóíró számos, másutt eddig nem tárgyalt részletről is ír; […] munkája gazdag történelmi forrás.« (Ungváry Krisztián)