Gera Mihály: Vándorbolt (részlet)

Posted on 2016. január 30. szombat Szerző:

0


Gera_Vándorbolt-bor200Imádság délután

Megtaláltam a leveleket. Az irataid között.
„Mit kerestél a fiókomban?”

Az iratok közül dohszag áradt és por szállt. Bal kezemmel a félig kihúzott fiókot tartottam, hogy ki ne essen, a jobbal pedig turkálni kezdtem az irataid között. Ősrégi villanyszámlák. Kérvénymásolat. Húszéves röntgenlelet (a hílusok kellő tömítettségűek). A félhomályban, mert akkorra már eltűnt a napfény az ablak keretéből, alig láttam valamit. Újévi üdvözletek. Ötéves röntgenlelet (köteges hílusok). Rongyos lakbérkönyv. Mindent a szemem elé tartottam, aztán visszatettem a fiókba. Nyugdíjpapírok. Oklevél. Idézés. Postai feladóvevény (Györökről). Szürke életed volt. Elismervény az egyházi adó befizetéséről (hat forint). És a levelek. Mintha pofon csaptak volna.

„De hát mit kerestél a fiókomban?”

Tegnap délután igazi tavasz volt. Igazi tavasz. Megjöttem a robotból, ledobáltam a ruháimat, és rozzant karosszékbe ültem. Még odasütött a nap. Élveztem a csendet és a napfényt. Megérdemeltem. Rumlis nap után voltam. Az éjszaka megroggyant a kettes építkezésen az egyik ház.

Reggel már vártak rám, hogy mutassam a terveket meg a dokumentációt. Piszokul faggattak. Ez miért így, az miért úgy, erről mit tudok, arról mit gondolok, és egyáltalán. Ne rettegj! Nem maradsz kenyérkereső nélkül. Legalábbis remélem. Aztán ebéd helyett kimentünk az építkezésre. Nem vagyok szentimentális, de egy rokkant ház kínos látvány, különösen annak, aki építi. Már csak a födém hiányzott róla. A jobb oldalát, amerre rogyott, megtámogatták gerendákkal. Mintha mankója lenne. A legrohadtabb mégis a hangja volt, mert én tisztán hallottam, hogy nyöszörög. Az építésvezetőt addigra már elvitték. Nagy pácban van, erre mérget vehetsz. Nem vagyok nagymenő a szakmában, de ezt meg tudom állapítani. Sajnálom az öreget, talán mondanom sem kell. Aligha lesz jobb építésvezetőnk nála, de hát az ember örül, ha a saját bőrét mentheti, nem igaz?

„Csak azt tudnám, mi az ördögöt kerestél a fiókomban?”

Közben elbújt a nap. Felálltam, hogy magamra szedek valamit. A fürdőköpenyed ott lógott a szekrény oldalán. Nem valami tiszta, de közel volt. Napfény nélkül a szobád barátságtalan. Árnyak vannak benne, nyikorognak a bútorok. Legtöbbször a kettős imazsámolyt hallom, amit amúgy is utálok. Gyereknek érzem magam ilyenkor, és alig várom, hogy gyere már. Meg éhes is voltam. Mondom, nem ebédeltem.

„Miért húztad ki a fiókomat?”

Először csak a fehérneműs fiókodat húztam ki. Bele sem nyúltam. Előtte még kinéztem az utcára. Hátha vége a litániának, és jössz. Jobb szerettem volna, ha te intézed el ezt a dolgot. A fehérneműs fiókba bele sem nyúltam. Nem vagy valami rendszerető. Hogy tudtál mégis rendre nevelni? Pedig nem is ütöttél. Ezt ma is csodálom. Jámbor voltál és türelmes. Soha sem járt el a kezed. Nem lehetett kihozni a sodrodból. Egymás hegyén-hátán ing, zokni, alsónadrág. A következő fiókban kacatok. Gomb, csavar, spárga, bross. Mumifikált szemét. Minek őrzöd?

„Harmadiknak húztad ki az iratos fiókomat?”

Harmadiknak. Az építésvezető, ha akarod tudni, korodbeli. Hasonlít is rád. Jó pár évet kap majd. Jótállási jegy az írógéphez. Anyakönyvi kivonat. Persze, az is lehet, hogy megtalálják, amit keresnek, és akkor holnap helyet cserélünk az építésvezetővel. Békekölcsön-kötvények.

„A kötvények alatt voltak?”

Igen. Mind az öt. Rögtön felismertem őket. Szemét dolog, hogy ott voltak. A bélyeg is rajtuk van. Vidékre is elég lett volna a bélyeg. Ha akkor itt vagy, talán megütlek. Visszaültem a karosszékedbe és magam elé tartottam a megsárgult borítékokat. Aztán, amíg vártalak a sötétedő szobában, minden eszembe jutott.

„Minden?”
Minden. Pontosan emlékszem mindenre.
„Pontosan?”
Mintha tegnap történt volna. Figyelj csak! Ha tévednék, javíts ki.

Hallgattam rád, mert gyerek voltam. A csomagot is azért vittem én. Kisebb az ember, kisebb a gyanú. Ezt mondtad. Ősz volt, és én barna, kockás térdnadrágot viseltem, hozzá vastag gyapjúzoknit és égőpiros, vállon gombolós pulóvert. Női pulóver volt, de én nagyon szerettem, pedig mindig csúfoltak érte, ha felvettem. Még te is. Azt mondtad: hová megy, Pirike? A csomagot hátizsákban vittem, és időnként éreztem, hogy éles sarka belevág a lapockámba. Papírdoboz volt. Láttam, amikor becsomagoltad.

Remegett a kezed és gyorsan szedted a levegőt.

– Ha valaki megkérdez, mondd, hogy a nagynénédet látogatod meg, érted? Csak azt mondd, hogy a nagynénédhez mész. Ennivalót viszel a nagynénédnek, mert úgy tudod, hogy beteg. Mondd, hogy Teri néni a nagynénéd, érted? Teri néni. Tudod, hol lakik? Törökőr utca hatvankettő. Házmester ott a nagynénéd. El ne felejtsd a címet.

Aztán hátamra adtad a hátizsákot, és lekísértél a kapuig.

– Ne tölts ott sok időt. Mondd meg, hogy minden délután imádkozom a sorsuk jobbra fordulásáért. Add át a csomagot, és gyere. Érted?
– Igen, bácsika.
– Vigyázz magadra, mert engem is bajba sodorhatsz, érted?
– Igen, bácsika.
Így történt?
„Folytasd!”
Gyalog mentem át a Ferenc József hídon, és tulajdonképpen nagyon vidám voltam, mert mindig szerettem egyedül mászkálni és azokban az időkben már csak ritkán mehettem egyedül valahova is. Tudtam, hogy ez most más, mint azelőtt.

Ez küldetés, amivel még téged is bajba sodorhatlak.

Sztrogoff Mihály vagyok, akit meg akartak vakítani, hogy föltartóztassák, mégis célhoz ért. Én sem riadok vissza. Elszántan néztem körül a hídon, merről leselkedik rám a veszély. Ha most az egyik turulmadár lecsapna rám, belevetném magam a vízbe, és úszva mennék tovább. Csak arra kellene vigyáznom, hogy el ne ázzon a csomag. Nem csekélység, de sikerülni fog. Sztrogoff Mihály nem hátrál.

A Vámház körúton hosszú sor állt a pék előtt. Melegkenyér-szaga volt mindennek, még a rendőrnek is, aki vigyázott az emberekre, mert percenként hajba kaptak. Errefelé járőrök cirkáltak állandóan, mindenféle szedettvedett ruhákban, csupán a sapkájuk meg a karszalagjuk volt egyforma. Szemmel tartottam őket és igyekeztem feltűnés nélkül elsurranni mellettük. Kicsit fájt, hogy ügyet sem vetettek rám.

Közben persze eszembe jutottál te is, amint otthon ülsz a többi lakóval együtt a pincében, de te nem szólsz egy szót sem, hanem csak ülsz a szép karosszékedben, amit a Komlós úrtól kaptál, és olvasol a könyvből. Te nem kapnál hajba a pék előtt, gondoltam, mert te nagyon csendes vagy, és nagyon jó ember. Közben láttam szinte, amint felállsz, kimész, rágyújtasz, mert amióta otthon vagy és nem dolgozol semmit, bizony sokat dohányzol. Azt suttogták a hátad mögött akkor, hogy félsz és ideges vagy, rossz a lelkiismereted. Ezt nem hittem el rólad.

Habár az igaz, hogy amióta anyuék meghaltak és én hozzád kerültem, egyre többet cigarettázol. Azelőtt mindig azt mondtad apunak, ha rágyújtott, hogy hagyd azt a büdös bagót. Komlós úrral a Vilmos császár út és az Ó utca sarkán találkoztam. A fal mellett lopakodott, és a kalapját a szíve előtt tartotta. Amikor ráköszöntem, megrezzent és a falhoz hátrált. Aztán megismert.
– Te vagy az? – mondta és mosolygott. Hirtelen azt hittem, sír, mert úgy mosolygott.
– Igen, én vagyok.
– Mit keresel itt? – kérdezte.
– A bácsika küldött. Csomagot hoztam.
– Veled küldte a bácsika?
– Igen. Kisebb az ember, kisebb a gyanú.
– Ezt mondta?
– Ezt.
– És te el mertél jönni ilyen messzire?
– Igen.
– És még a csomagot is cipelted.
– Elhoztam épségben és sértetlenül – mondtam büszkén. – Tessék nézni.
– Ne! – kiáltotta. – Majd otthon.
Aztán kézen fogott és bevitt a házba. A második emeletre mentünk. A lépcsőházban nagyon büdös volt, mindenfelé sok szemetet láttam és síró, szomorú embereket. A lakásban is sírtak, a Komlós úr anyja pedig halkan jajgatott. Levettem a hátizsákot.
– Tessék a csomag.
A hirtelen csendben valamennyien a csomagot nézték, de senki sem nyúlt hozzá. Aztán a Komlós néni odalépett és kibontotta.
– Bejgli – mondta.
– Micsoda? – kérdezte Komlós úr.
– Bejgli.
– Bejgli? – fordult hozzám Komlós úr. – Bejglit hoztál?
– Igen. Diós meg mákos. Balázs néni sütötte.
– Ezt küldte a bácsika?
– Ezt.
– De üzent, ugye?
– Igen. Azt üzeni, hogy imádkozik sorsuk jobbra fordulásáért.
– Imádkozik?
– Minden délután a kettős imazsámolyra térdepelünk és imádkozunk.
A Komlós úr nagyot sóhajtott.
– Az szép dolog. Mást nem üzent?
Megráztam a fejem.
Erre mindenki magába roskadt, és én nem értettem, hogy miért nem örülnek a finom bejglinek, amit hoztam.

– Nem tetszik megkóstolni? – kérdeztem a Komlós úrtól.
– Nem – mondta. – Nem szeretem a bejglit.
– Az kár.
– Kár bizony.
Álltunk némán és a bejglihez senki sem nyúlt, a Komlós úr anyja pedig újra jajgatni kezdett.
– Néhány levelet elvinnél a bácsinak? – kérdezte később Komlós úr.
Bólintottam, hogy igen. Erre bevezettek a másik szobába, ahol csomagok voltak mindenütt szétszórva, és közöttük játszott a kis Jutka, aki nagyon megörült nekem. Kerekecske-gombocskát játszottunk, mint azelőtt, és a kis Jutka nagyokat kacagott, de egyszerre bejött a Komlós úr és kiabálni kezdett:
– Hagyjátok abba! Azonnal hagyjátok abba!
Aztán kiment és mi csendben játszottunk tovább. Később valamennyien bejöttek és mondták, hogy most már mennem kell, mert sötétedik. – Én veled megyek – mondta a kis Jutka és a kezembe kapaszkodott.
– A gyereket vigyétek ki – mondta a Komlós úr.
A Komlós néni sírni kezdett.
– Legalább a Jutkát – könyörgött –, legalább a Jutkát.
– Hallgass! – szólt rá a Komlós úr. – Ennyi nem volt elég? Te soha sem tanulsz. Bánom, hogy hallgattam rád.
– A gyereken talán segítene.
– Hallgass, mondtam már, és vidd ki a gyereket!
Erre a kis Jutkát átvitték a másik szobába, de még onnan is behallatszott a zokogása. A Komlós úr pedig hozzám lépett, megsimogatta a fejem, aztán odaadta a leveleket.
– Vigyázz rá, nagyon.
– Ne tessék félni, nem veszítem el őket – megszámoltam a borítékokat – , öt darab, ugye?
– Igen.
– De nincsen rajtuk címzés.
Elég a név is. A bácsika tudja a címet.
– Akkor jó.
– Hány éves vagy?
– Hét múltam.
– Nagyra nőj!
– Majd meg tetszik látni, hogy elintézzük a leveleket.
– Remélem, fiam.
– Üzenni nem tetszik a bácsikának?
– De. Mondd meg a bácsikának, hogy semmi másra nincs már szükségem, csak a levelekre várok választ. Mondd, hogy nem haragszom, mindent értek, és nem haragszom, csak a levelekre legyen gondja. Nem felejted el?
– Nem.
– A levelektől függ minden.
– Meg fogom mondani.
A leveleket a pulóverem alá tettem és úgy szorítottam magamhoz, mint Komlós úr a kalapját. Otthon aztán mindent elmeséltem neked, és odaadtam a leveleket is.

– Nem szeretik a bejglit – mondtad tűnődve –, ezt nevezem…
– Itt vannak a bélyegek – szóltam.
– Milyen bélyegek?
– Hát a levelekre. Öt bélyeg. A Komlós úrék elfelejtették. Vettem hazafelé. Vidékre is jók. Felragaszthatom?
Elnevetted magad.
– Persze. Ragaszd csak fel.

Gera Mihály (Fotó: Gaál Zoltán)

Gera Mihály (Fotó: Gaál Zoltán)

Megnyálaztam a bélyegek hátát, és felragasztottam őket.
– Ha rá tetszik írni a címet, fel is adhatom.
– Bízd csak rám azokat a leveleket.
– De tessék rájuk vigyázni, mert ezektől függ minden. – Mi az a minden?
– Hát minden. A Komlós úr mondta, hogy a levelektől függ minden.
– Azt nem mondta, hogy mi az a minden? – Nem.
– Egy szót sem szólt róla?
– Nem. Még csak nem is sejtem, hogy mi lehet az a minden. A bácsika tudja?
– Tudom.
– És el is tetszik intézni?
– Persze. Bízd csak rám.
Így volt?
„Végül is, mit kerestél a fiókomban?”

Helyet ennek a néhány papírnak. Az építésvezetőt ma hallgatják ki. Engem ne félts, majd kivágom magam. Te neveltél. Tedd el valahová, mert kereshetik. A leveleket pedig ne őrizd tovább. Tőlem nem kell félned, de a kis Jutka életben maradt.

Gera Mihály: Vándorbolt – novellák és más írások
K.u.K. Könyvkiadó, Budapest, 2015