Szigorúan nyilvános | Forgách András: élő kötet nem marad

Jeges-Varga Ferenc |

Forgách András korábban értesült már édesapja hálózati tevékenységéről, de az ő jelentéseit a mai napig nem láthatta. Ám hátra volt még a feketeleves: 2014 márciusában előkerült az édesanyja aktája, amit 1975-ben nyitott meg a BM III/I-es ügyosztálya (külső hírszerzés). Eszerint a hetvenes-nyolcvanas években Pápainé néven a mama is az állambiztonság ügynöke volt, s mint meggyőződéses híve a kommunista társadalmi rendszernek, Izrael, illetve a cionista mozgalom ellen kémkedett. („Pápait”, azaz az időközben súlyos idegösszeomlást kapott férjét követte a szolgálatnál, mondhatni „aktivizálására” a férfi pótlása miatt volt szükség.)

Valaki telefonon felhív, s közli, kezébe került egy akta, rábukkant egy adatra. Forgách András szerint ilyen tipikus kezdés, „amikor egy szép napon (jó, egy nem annyira szép napon) kiderül, hogy az ember anyját beszervezték”. Életkoromnál fogva (szerencsére) nincsenek tapasztalataim arról, milyen is lehet egy ilyen jellemzőnek nevezett pillanat, amely a mindennél jobban fájó hazugságra hívja fel a figyelmet. Az utóbbi évtizedek történéseit számba véve azért vannak sejtéseim, sok hasonló családi traumát produkált már a magyar történelem feltáratlan közelmúltja.

Mi közöm, közünk van Forgách személyes tragédiájához? A politikai elit mindmáig nem alkotta meg azt a jogszabályi környezetet, ami az ügynökmúlt tekintetében az egész magyar társadalom számára lehetőséget kínál a teljes tisztánlátáshoz. Ennek hiányában a közbeszéd elég ostobán közelít a témához, főképp szélsőséges retorikával. Ezért a szembenézés egyetlen lehetősége az egyének őszinte kitárulkozása. Mondhatjuk azt is, a magánügy közüggyé válik. A múlt Forgáchéhoz hasonló feldolgozása tehát mindenképpen érdekes lehet a sokaság számára is. Forgách pedig, lévén író ember, érhető módon nem a nyilvánosság elől rejtve, hanem könyvbe fogalmazva beszéli ki magából a fájdalmát.

Vajon mihez kezdjen a gyermek a hatalmas szívű anyával, aki „egy piti elnyomó apparátus parányi csavarja, utolsó fogaskereke” volt, jelentéseket körmölt szűkebb és tágabb környezetéről? Az anya iránti szeretet nyilván sosem hunyhat ki a gyermek lelkéből, kettejük mágikus kapcsolatot semmi nem írhatja felül. Mégis az örökké sejtett, de ki nem mondott titok – ahogyan azt maga Forgách fogalmazza meg egyszerűen, de torokszorítóan – „megszünteti az azelőttet és az azutánt, fölszámolja egy család életének meghitt perceit”.

De ki is volt valójában az anya, aki altatódalt énekelt, ha álmos volt, masszírozta a halántékát, ha beteg volt. Besúgó, ügynök, kém, titkos munkatárs, „személyfeldolgozó”, jelentéstevő, „tippszemély-kutató”? E kategorizáló, üres megjelölések mit árulhatnak el az emberről? Forgách emlékeiben az anya képe úgy rögzült, hogy halála előtt talán sok mindent szeretett volna elmondani, mégis képtelen volt megnyílni. Talán ez a most felfedett titok is egyik témája lehetett volna az elmaradt beszélgetéseknek.

• Olvass bele!

A hallgatás most minden emléket gyanússá tesz. Hol az igazság anyáról? A belügyminisztériumi jelentések bikkfanyelven írt szövegéből lehet-e egyáltalán megérteni, mi motiválhatta őt? És hova helyezzük el ebben a nagyon is kisszerű, de a fiú szempontjából kozmikusnak ható történetben a „közös tejestea-szürcsöléseket”, „a marcipánkockát a kés hegyén”, a nagy sírásokat és a sok-sok nevetést? Az élő kötet nem marad című kötet (!) formai és tartalmi kísérlet arra, hogyan lehet (és vajon lehet-e?) közös nevezőre hozni a személyes emlékanyag eleven anyaképét és a szigorúan titkos jelentések élettelen szövegéből körvonalazódó titkos munkatársat. Forgách besorolhatatlan, vegyes műfajú könyvet tett az asztalra. Első ránézésre talán a sokkhatás alatt összeeszkábált irománynak tűnik, de nagyobbat nem is tévedhetnénk. Alapos, tudatos írói munka eredménye. Gyorsasága pedig érthető, másokat megelőzve, saját szavaival szeretné elmesélni történetét.

A könyv első részében Forgách regényes eszközökkel próbálja meg rekonstruálni ügynök és kapcsolattartók találkozásainak krónikáját, miközben prózai nyelve – személyes érintettsége ellenére is – távolságtartó marad. A szépirodalmi textust megtűzdeli a jelentések részleteiből idézett lábjegyzetekkel, folyamatosan figyelmezteti az olvasót: nem írói képzelet szülte az elbeszélt eseményeket. A fikciót áthatja a múlt valósága.

A következő fejezet szabad formájú verseiben már sokkal bizonytalanabb, személyesebb hangon szólal meg. Az akták tényeiből leszűrt ismeretanyagot személyes élmények árnyalják. Az igazság elmondásának képtelenségét, a fiú tanácstalanságát írják le ezek a szövegek, ennek egyik legjobb példája a Bruria című vers (153. oldal).

A záró etap hosszúra nyúló esszéjében (Még valami) Forgách megint prózára vált, de már a szubjektív elemezésé és a vallomásos értékelésé a főszerep. A fiú kritizál, ironizál, kommentál, sőt: kiszól és beszól a tartótiszteknek. Gondolatai mellett egy az egyben leközli az anya jelentéseit, hiszen a megértés folyamatát csak a totális feltárás segítheti. Ettől – akarata ellenére – kissé karikatúraszerűvé válik művének ez a része, mivel a titkosszolgálat tartótisztjeinek készült elméleti-gyakorlati útmutatókból ad közre – mai szemmel idegesítően nevetséges – részleteket.

Forgách azt próbálgatja, amire személyesen már sosem lesz lehetősége: kibeszélni a miérteket és a hogyanokat. A titok most már az övé – most itt az alkalom feleselni az anyával, szembesíteni őt elvei tarthatatlanságával. A hazugságokat leleplezi, de nem vádol. Forgách végső soron saját anyjáról készít jelentést a nyilvánosság számára.

A fájdalmas történet elbeszélése magában hordja a kudarc lehetőségét. A múlt talán soha fel nem fogható, soha fel nem dolgozható. De nem lehet nem beszélni róla – ahogy Forgách is mondja.

Forgách András: élő kötet nem marad
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2015
248 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft
ISBN 978 963 676 5507

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

1975-ben a BM III/I-es ügyosztályán megnyitják »PÁPAI-né« beszervezési és munkadossziéját. Fia 2014 márciusában értesül róla. Ennek megrázó dokumentuma ez a könyv. Ítélet nincs.

„A kávéházi beszélgetésen – ahol ki kellett derülnie, hogy ki is az illető, az a bizonyos családtag, akiről a telefonhívásban már név nélkül szó esett –, én már azelőtt, hogy meghallottam volna a nevét, már azelőtt biztos voltam benne, hogy bár ez teljesen és tökéletesen lehetetlen, és ha valami, akkor az az egy ki van zárva, és éppen azért, mert teljességgel ki van zárva, de nyilván az anyám. De mitől is volt bennem ez a bizonyosság? Talán a rebbenő ajka, amikor éreztem, hogy mondani akar valamit, hogy ott van a nyelve hegyén, de végül mégsem mondja ki?”