Pék Rea–Ilyés Juli: A Kékmandulafa erdő hősei (részlet)

Posted on 2016. január 28. csütörtök Szerző:

0


Pék_Akekmandulafa-KaticaA Kékmandulafa erdő legöregebb császárfájának, a császárfa legmagasabb ágának balról a tizennyolcadik óriáslevelén lakott egy hétpettyes katicabogár. Barátai Kokkinellának hívták, azaz csak hívták volna, ha lettek volna barátai. Ám Kokkinella magányos katicabogár volt. Legszívesebben egy mandulafalevél takarásában ücsörgött, mert az erdő lakói gyakran csúfolták gömbölyű pocakja miatt. Nem tudtak úgy elmenni mellette, hogy ne szóltak volna hozzá pár gúnyolódó szót.

Lassanként elhitte, hogy nála kövérebb katica nem is él a földön. Szinte alig evett valamit, nehogy tovább terebélyesedjen, napi fejadagját lecsökkentette egy tetű jobb szárnyacskájára, de hiába, továbbra is mindenki naphosszat csak rajta viccelődött, az élen Futrinkával, a nagyszájú, kitinpáncélos bogárkával:

Pék_Akekmandulafa-futrinkaKokkinella katicára
alig fér a kabátkája.
Ha a hasa nagyobb lenne,
kabátja is szétrepedne.

Szégyenlős, visszahúzódó bogár vált belőle, akinek csupán egy barátja akadt: Otisz, a denevér. Otiszt is gyakran gúnyolták, mégpedig csúfocska ábrázata miatt. Napközben sötét zugokba húzódott, és csak éjszaka merészkedett elő a rejtekéből, de még akkor sem szabadult meg karneváli szemmaszkjától, amely jótékonyan fedte vonásait.

Szőrös fülei, éles fogai miatt mindenki kerülte. Futrinka a róla szóló rögtönzött versikével ijesztgetett:

Pék_Akekmandulafa-álloDenevér, denevér,
karmos szárnyú bőregér,
Ha a foga nagyobb lenne,
vámpírnak is elmehetne!

Kokkinella, aki kerekded idomai miatt búsult, és Otisz, aki ijesztő ábrázata miatt bujkált, véletlenül találkozott össze. Egy szép, napsütéses délutánon, amikor Otisz a legmagasabb császárfán keresett búvóhelyet a csúfolódók elől, észrevette, hogy ott már ücsörög valaki. Kokkinella kukucskált ki a levél mögül.

– De csodás, fényes kabátkád van! – kiáltott fel a denevér.

– Neked pedig szép vörösek a füleid, ahogy átsüt rajtuk a fény – suttogta Kokkinella szégyenlősen.

Azonnal barátságot kötöttek, és attól a naptól kezdve sokat voltak kettesben. Éjszakánként, mikor az erdőlakók nyugovóra tértek, és csak halk neszek hallatszottak az erdő mélyéről, elrepültek a tóhoz. Lapulevélre ültek, és hagyták sodródni magukat a bársonyos vízen. Napfelkeltekor szikrázó, kövér harmatcseppekben csodálták meg szivárványszínű tükörképüket, amelyben egészen megszépültek. Bújócskáztak az első napsugárra kinyíló virágok kelyheiben. Mikor a nap már magasan járt az égen, üres, fehér csigaházak fedezékében indultak vissza búvóhelyükre.

Pék_Akekmandulafa-illu4