Arjuna Ardagh: Az utolsó nevetés (részlet)

Posted on 2016. január 27. szerda Szerző:

0


Ardagh_Az utolsó nevetés bor20013. fejezet | A letartóztatás

Másnap reggel űzött vadként ébredtem. Fogalmam sem volt, honnan szerezzek autót. Az enyémet lefoglalta a végrehajtó cég, és mivel nem fizettem már jó ideje a hitelkártyámat sem, esélyem sem volt, hogy bérelni tudjak egyet. Majdnem feladtam, és hagytam volna az egészet inkább. Talán fel kéne hívnom Rebeccát, és tenni egy utolsó kísérletet a békülésre.

Lementem Paulhoz, készen arra, hogy beismerjem a tévedésemet, és becsületesen elkezdjem szedni a pszichiáter gyógyszerét. Már fent volt, épp egy szamurájos videót nézett.

– Mi a helyzet? – kérdezte. A türelme egyértelműen kezdett elfogyni. Tudtam abból, ahogy le sem vette a szemét a tévé képernyőjéről, míg beszélt hozzám.

– Figyelj, sajnálom, hogy ilyen hülye voltam. Igazad van, össze kell szednem magam. Elkezdtem szedni a gyógyszert – hazudtam. Majdnem igazat mondtam, tényleg el akartam kezdeni a gyógyszert, mire újra találkozunk, tulajdonképpen ez csak technikai hazugság volt. – Későn jöttél haza tegnap – mondtam.

– Igen, kivittem a szüleimet a repülőtérre – válaszolta. Megpaskolta a kanapét maga mellett, hogy üljek le. A régi barátok nem tudnak sokáig tartózkodóak lenni egymással. – Hawaiira utaztak karácsonyozni. Nem rossz, mi? Itt hagyták nekem a kocsijukat is. Olyan érzésem volt, mintha a szamurájok a fejemen belül csaptak volna hirtelen össze. Egy gonosz, kegyetlen, „Kérd Kölcsön a Kocsiját” névvel támadt neki dühösen „Ne Legyél Hülye” nevű szelíd ellenfelének. Paul tovább szürcsölte a kávéját, tudomást sem véve a két fülem között, belül zajló véres, sártól fröcsögő küzdelemről.

– Tehát akkor most két autód van? Itt az ideje, hogy kimenj a nagyvilágba – próbáltam csevegni, remélve, hogy egyik szamuráj harcosom sem térdel ki a fülemből a dühödt küzdelemben, amit belül folytattak.
– Aha, a Hondám most pihen pár napig. Most egy büszke Cadillac Seville-sofőr vagyok. És te mit csináltál tegnap este?
– Ó – mondtam, kutatva valami elfogadható program után –, én csak elmentem meghallgatni egy előadást.
– Izgalmas volt?
– Á, kicsit sem – válaszoltam. – Csak a szokásos unalmas dolgok – valószínűleg ez volt a történelemben az első eset, hogy Diana, az Isteni Kegyelem Hangja unalmasnak lett titulálva. – Nos, Matt, közeleg a karácsony. A ludak jó kövérek. Mihez kezdesz magaddal? Furcsán nézett a kérdés közben. Tudta, hogy ez egy fájdalmas téma nekem a szeretteim elérhetetlensége miatt.

– Kölcsönkérhetem a Hondádat? – szakadt ki belőlem a kérdés. Meglepődtem: a gonosz szamuráj harcosom valahogy legyőzte a józan ésszel rendelkező ellenfelét, belenyomta az arcát a sárba, és kihasználva a pillanatnyi zavart az erőben, átvette az irányítást az agyam fölött.

– Hova akarsz menni?
– Ja – mondtam, miközben rájöttem, hogy fogalmam sincs, hova kell mennem –, csak valami munkadolog – hazudtam megint. – Nem nagy dolog, tudok vele várni végül is – leg alább a gyengébb, de sokkal ésszerűbb szamurájomnak sikerült anynyira kiszabadítania magát a sárból, hogy enyhítse az átmeneti őrület káros hatásait.

Paul nézte egy kicsit a saját szamurájait a tévében. – Nincs biztosítás a kocsin, Matt – szabadkozott. – Miféle munkadolog ez?
Újra felülkerekedett a fejemben a vadabbik szamuráj, és magához ragadta a mikrofont:
– Ne foglalkozz a biztosítással, haver, tudod milyen óvatos sofőr vagyok. Ez egy jó lehetőség szerintem.
És mielőtt bármit mondhattam volna még, Paul a kezembe nyomta a kulcsokat, megmondta, hol parkol az autó, és felment a lépcsőn készülődni.
Öt perc múlva már Paul Hondájában ültem, és a felé az ember felé mentem, aki lehetett akár a megmentőm, akár a pusztítóm. Teljesen elvesztettem magam fölött az irányítást, valamiféle őrült erő hajtott, hogy szabaduljak az életem összevisszaságától. Hazudtam a legjobb barátomnak. Nem igazán próbáltam meg újraépíteni az életemet, vagy a családomról gondoskodni. Helyette inkább egy hóbortos vénembert követtem, akit alig ismertem. Leparkoltam a kávézó előtt egy perccel tíz előtt. Felmentem a lépcsőn, bekopogtam Joey ajtaján. Éreztem a mostanra már ismerőssé vált tea illatát. Joey kinyitotta az ajtót. Nagykabátot viselt, ami egészen a térdéig ért, egy sállal és egy olyan sapkával, amilyet az angol sportvadászok szoktak viselni. A bajuszát és szakállát megmosta és megfésülte. – Idd meg a teádat – mondta. – Indulnunk kell. Hoztad a cuccaidat?
– Milyen cuccaimat? – kérdeztem vissza.
– Szükséged lesz pár ruhára meg ilyesmire – válaszolta.
– Nem mondtad, hogy hova megyünk, vagy milyen sokáig leszünk ott, vagy akármi más információt.
– Tényleg? – az asztalt nézte töprengve, ráncolva a szemöldökét.
Majd felderült az arca:
– Ne aggódj! – mondta. – Majd mi gondoskodunk rólad. Kocsival jöttél?
– Igen. Kölcsönvettem egy barátomét.
– Remek. Idd meg a teádat, és induljunk.

Feldúltnak éreztem magam. Ki ez az ember, aki átveszi az irányítást az életem fölött, akiért még hazudtam is? Bármit megtennék, ha ezt semmissé tehetném. Joey fogta a bepakolt bőr hátizsákját, és készen állt az indulásra. Lementünk a lépcsőn, és bemásztunk a kocsiba. – Pár napig használhatjuk ezt a kocsit? – kérdezte Joey.

Dühös lettem az önteltsége miatt. Amíg nem volt autó, addig csupán tizenkét órányi programról beszélt, most pedig, hogy hirtelen, csodával határos módon találtam egyet, már pár napra akarja. De be kellett ismernem, hogy akár napokig is nálam lehet az autó. Akkor épp utáltam őt ezért. – Nos, akkor ugorjunk be hozzád – mondta, megpaskolva a combomat. – Felkapjuk a hátizsákodat, és már ott sem vagyunk. Így történt, hogy visszakanyarodtam Paul házához. Joey-t kint hagytam a kocsiban, míg én felmásztam a tetőtérbe. Nem tartott két-három percnél tovább, míg összehajigáltam a cuccaimat a táskámba. Amikor visszatértem, sehol sem láttam Joey-t, a kocsi pedig be volt zárva.

Pár perc múlva kanyarodott be a sarkon, enni- és innivalót hozva magával: aszalt gyümölcsöt, néhány doboz narancslevet, egy karton csokis tejet, több zacskó mogyorót és egy egész zacskónyi mindenféle csokis dolgot. Egy szó magyarázat nélkül, egyenesen a sofőrüléshez ment, és mutatta, hogy másszak be a másik ülésre. A biztosítás gondolata, az ő jogosítványával kapcsolatos kételyeim, és hogy Paul vajon otthon van-e, átcikáztak az agyamon. Nem mintha számítottak volna ezek a gondolatok, hiszen itt ültem a jobb oldali ülésen, egyértelműen a rossz oldalon, és Joey épp olasz autóversenyzőt játszva bőgette a motort. Rossz előérzetem támadt, de már túl késő volt. Joey csikorgó abroncsokkal lőtt ki a parkolóból. Paul házától néhány háztömbnyire kiértünk a külvárosba. Joey-nak megvolt az a különleges képessége, hogy a legzaklatottabb állapotomban is megnyugtasson. Ahogy nevetett, viccelődött, és kis színeseket mesélt a hely történetéből, gyerekes izgatottsága megfertőzött engem is. Épp azon tűnődtem, hogy Paul kocsijában vajon működik-e a kazettás magnó, de Joey bekapcsolta a rádiót. Megszólalt a Steppenwolf banda, bátorítva minket, hogy vágjunk neki az országútnak, és keressünk kalandokat, bármit is hoz a sors az utunkba. Gondolkodtam rajta, hogyan tudnám eltekerni a rádiót Mozartra vagy valamiféle keresztény adóra, de Joey nyilvánvalóan ’60-as évek rajongó volt, és csillogó szemmel énekelt végig.

Yarrowville felé kezdődtek a problémák. Egy tiszafákkal szegélyezett kis úton haladtunk a kék ég alatt. Ahogy az Eagles zenekar kijelentette a rádióban, hogy ők már elindultak, Joey tövig nyomta a gázt. A sebességmérő egyenletesen kúszott felfelé.

– Óvatosnak kell lenned – figyelmeztettem. – A barátomnak nincs biztosítása.
– Én mindig óvatos vagyok – nevetett Joey, és még tovább nyomta a Honda gázpedálját. A fák túl gyorsan haladtak el mellettünk – fekete, fehér, fekete, fehér, fekete, fehér, míg egybeolvadtak szürkévé.
Aztán meghallottam a hangot, amitől a legjobban féltem. Egy rendőrautó szirénáját mögöttünk. Még halványan reméltem, hogy talán valami más bűnözőt üldöznek.
– Lassíts, Joey – könyörögtem. – Le kell lassítanod!
– Yeaaah! – jött a válasz, ahogy a Honda előrelendült.

Határozottan és visszafordíthatatlanul egy őrült kezei között voltam. Beletelt egy kis időbe, míg a rendőrség utolért minket, a manőverek, amiket Joey előadott a Hondával, még a legfelkészültebbeket is kihívás elé állította volna. Hogy tudta ennyire élvezni az egészet? Az ablak épp csak annyira volt lehúzva az oldalán, hogy a szél belekapjon a hajába. A szeme égett az izgalomtól. Talán csak ki kellene vetnem magam az ajtón az útra – gondoltam. Ezzel végül is elhatárolódhatnék ettől a mániákustól. Talán a rendőrség így elhinné, hogy elraboltak. Rebecca és a gyerekek talán letennék értem az óvadékot. Nem sokkal ezután hallottunk egy újabb szirénát felvijjogni a másik irányból. – Ennyi volt – kuncogott Joey. – Nyertek. Nem hittem neki. Egész idáig valamiféle rendőrök vs. rablók játékot játszott a legjobb barátom nem biztosított kocsijával. Joey lassított és félrehúzódott. Körbe voltunk véve rendőrökkel elölről és hátulról is, és pár perc múlva még egy rendőrautó tűnt fel a messzeségben. A fiúk rendkívül izgatottak voltak. Ez egy csendes, falusi körzet volt, valószínűleg évek óta nem volt részük ilyen akcióban.

– Szálljanak ki a kocsiból! – kiabált az egyikük, nyilván a rangidős tiszt. – Szálljanak ki a kocsiból, és tegyék a kezüket a motorháztetőre! – ordította, kétségbeesetten próbált a helyzet magaslatán maradni. A többiek mind a csípőjüknél tartották a kezüket, mint a gyerekek, akik túl sok cowboyfilmet láttak.
– Kifelé a kocsiból! – kiáltotta. Joey kiszállt, és udvariasan bilincshez nyújtotta a csuklóját.
– Tegye a kezét a kocsi tetejére! – ismételte meg az idősebb rendőr. Az egyikük fegyvert rántott. Joey megvonta a vállát, vigyorgott, és csatlakozott hozzám, a hideg vasra téve a kezét az enyém mellé. Ugyanaz az idősebb rendőr épp felolvasta nekünk a hivatalos, kötelező szöveget, ami nagyon ismerősen hangzott – jogunk van hallgatni, ügyvédet fogadni, minden felhasználható ellenünk stb. Egy dolog érdekelt, hogy milyen gyorsan van jogom meghalni. Elég durván megmotoztak minket a fejünk búbjától a lábujjainkig, remegve az ideges izgatottságtól. Mindkettőnket megbilincseltek és beraktak az egyik rendőrautó hátsó ülésére.
Végül Joey megkapta, amit akart.
Szegény Paul. Nem bírtam elhinni, hogy ezt tettem a legjobb barátommal. Joey a Hondában hagyta a kulcsokat, az egyik rendőr pedig rávetette magát az autóra, hogy átkutassa. Imádkozva reménykedtem, hogy Paul már felhagyott azzal a szokásával, hogy alufóliába tekert illegális kis csomagjait mindenfelé széthagyja. Pár mérföldet megtettünk visszafelé, mire feltűnt a tábla: „Üdvözöljük Yarrowville-ben! Népesség: 1283”. Elvittek a rendőr örsre, amely nem másból állt, mint három szobából egy nagyméretű lakókocsiban. Még mindig megbilincselve leültettek minket két üres székre, és intettek, hogy várjunk.

Az idősebb rendőr feltűnt a színen, az, aki utasításokat kia bált nekünk. Booker őrmesterként mutatkozott be. Nagy, pocakos férfi volt, hatalmas, barátságos kezekkel és sűrű, rendezett bajusszal. Az a fajta rendőr volt, akire minden kisváros büszke lenne, aki miatt a kicsi öreg nénik abban a békés tudatban hajthatják álomra a fejüket, hogy védelmük biztosítva van. Próbált közömbösnek látszani, mintha az ilyen bűntények mindennaposak lennének errefelé, de nem tudta elrejteni a benne bugyogó izgatottságot. Ez volt az ő nagy pillanata. Végre valóra vált minden kamaszkori álma az autós üldözésekről, lövöldözésekről, izgalmakról.
– Neve? – kérdezett először engem, feltételezve, hogy fiatalabb mivoltom miatt csak én lehetek a felbujtó, bármi is legyen a bűntény.
– Thomson, Matt Thomson. Nincs benne p betű. T–H–O–M–S–O–N.
– Címe?
Ezzel a kérdéssel mintha sót hintett volna a nyílt sebemre. Megadtam neki Paul lakásának a címét, tudva, hogy más cím van a jogosítványomban. De késő bánat volt már. Nyilvánvaló volt, hogy Joey segítségével elkaptak a démonok, és arra voltam ítélve, hogy az életem hátralevő részét egy hideg, sötét börtönben töltsem. – Ez az ön kocsija…, uram? – a szünet az „uram” előtt pont annyira volt hosszú, hogy szarkasztikussá váljon.
– Ööö, nem, egy barátom autója.
– Forgalmi?
– A kesztyűtartóban kell lennie – mondtam. Booker egyik fiatal tanítványa tűnt fel nagy büszkén az iratokkal. – És megkérdezhetem, ki az a Paul Moula?
– Egy barátom.
– Van engedélye, hogy használja az autóját…, uram?
– Igen, van – magyaráztam kimerülten. Tudtam, mi következik. Felhívják Pault, és ezzel az utolsó szalmaszálam is ellobban, tényleg és teljesen hajléktalanná válok. Körülnéztem, hogy van-e valami nehéz tárgy, amivel halálra verhetném Joey-t, mielőtt bekasztniznak, de sajnos semmi sem tűnt elég kézre állónak.

– Van valamilyen igazolása a biztosításról?
Megrökönyödtem. – Nem, nincs semmiféle igazolásom. Ennyiben hagytam. Úgy tűnt, nincs értelme tovább szorítani a nyakamon a kötelet. Booker kérdezett még tőlem egy adag megalázó dolgot. Voltam már letartóztatva? Volt valaha közöm a prostitúcióhoz? A megszégyenítésem egyre durvábbá vált. Végre Joey-ra került a sor. Minden kérdésre teljes élvezettel és magabiztossággal válaszolt.

– Neve?
– Murphy, Joey Murphy – jelentette ki büszkén.
– Címe?
Meglepetésemre Joey nem a West Broad Streeten lévő címet adta meg, majd eszembe jutott, hogy az igazából Alan és June lakása. Egy farm nevét adta meg. Ebben a pillanatban a fiatal rendőr súgott valamit Booker fülébe.

– Ha jól értettem, ön vezette az autót, amikor a rendőr elkezdte üldözni magukat?
– Így történt, uram – ragyogott Joey mint a magabiztosság hőse. – Én vezettem az autót, amikor a rendőr üldözőbe vett minket.
– És ha jól értem, maga gyorsított ahelyett, hogy lelassított volna.
– Igen, uram, ezt tettem – kuncogott Joey.
– És megkérdezhetem, hogy mi volt pontosan a célja ezzel?
Joey egy pillanatra Booker arcára meredt. Majd tovább kuncogott, teljesen elragadtatva a helyzettől.
– Úgy tűnt, így sokkal viccesebb lesz – vallotta be.
– Hogy mondja, uram?
– Úgy éreztem, mindenkinek sokkal izgalmasabb napja lehet, ha mi mókázunk egy kicsit – magyarázta Joey egy hatéves ártatlanságával.
Az üldözőnk lépett a szobába. Húsz év körül lehetett, testének minden centijén tetoválással. Joey egyenesen ránézett, és szigorúan kérdőre vonta:
– Jól szórakoztál, fiam?
A fiatal rendőr egyértelműen megriadt a kérdéstől, és esélye sem maradt válaszolni, mielőtt Joey folytatta volna:
– Ne feledd, eskü alatt vallasz.
Ez már túl sok volt Bookernek.
– Csend legyen! – csattant fel. – Itt én teszek fel kérdéseket. Nos, volt már letartóztatva?
– Nem – mondta Joey egy gyerek örömével, akit arról kérdeznek épp, hogy járt-e már Disneylandben. – Ez a legelső alkalom – folytatta elragadtatva. – Köszönöm! – tette hozzá.
Bookernek fogalma sem volt, hogy hova tegye magában ezt az egészet. Az igazat megvallva, nekem sem. Bennem forrt a düh, önutálat, önrombolás és az öngyilkossági gondolatok. Booker eltűnt egy másik szobában telefonálni, de a falak olyan vékonyak voltak, hogy nem kellett volna kimennie. Itt esélye sem volt privát beszélgetésre.

– Igen, uram, itt Booker őrmester. Elfogtunk két kaukázusi férfit az 53-as úton. Bent tartjuk őket gyorshajtásért és a letartóztatásnak való szembeszegülésért. – Szünet következett, amíg a vonal másik végén lévő hang feltett pár kérdést. – Ketten vannak, uram. A fiatalabb, Matt Thomson, harmincnégy éves, uram, nincs p betű, uram. Nem, uram, nincs büntetett előéletük. Újabb szünet. – Az idősebbet Murphynek hívják. Igen, uram, Joseph Murphy, pontosan, uram, hetvenhét éves, uram. A címe Idlewildben van, igen, az Oasis Farm az. Idlewildben. Hogy mondja, uram? Megismételné, uram?

Booker visszatért közénk, szemmel láthatóan nyugtalan volt. – Hm, azt az utasítást kaptam, hogy kérjem meg önöket, hogy várjanak itt még egy ideig. Kérnek valamilyen frissítőt? – úgy mondta ki a frissítő szót, mint egy fundamentalista keresztény szekta oszlopos tagja mondta volna ki a szopást. – A rendőrfőnök itt lesz pár percen belül – tette hozzá.

Booker odajött hozzám, és levette rólam a bilincset, de amikor Joey-t is meg akarta szabadítani tőle, ő visszautasította.

– Még egy darabig megtartanám ezeket, köszönöm – mondta Joey, ezzel csak növelve Booker zavarodottságát. Lipton teát kaptunk Oreo keksszel, majd kis idő múlva egy autót hallottunk közeledni a kocsifeljárón. Nehéz léptek közeledtek a sóderon, és besétált egy jóvágású, kopasz, ötven körüli férfi. Az a fajta pirospozsgás arca volt, amilyen csak a jó, tiszta vidéki levegőn élőknek van. Szinte tapintható türelem és nyugalom vette körül. Olyan embernek tűnt, akit képtelenség felbosszantani. Ellentmondást nem tűrőn nézett körül. – Rendben, Booker, visszaküldheti az embereit a helyükre.

– Hogy mondja, uram? – Booker lehervadt.
– Mostantól átveszem.
Booker kelletlenül elengedte a csapatát, majd sértődötten, keresztbe tett kézzel visszavonult a sarokba. A rendőrfőnök átnézett rajta. Sóhajtott egy nagyot, majd intett Bookernek, hogy üljön le. Kíváncsi lettem volna, hogy ez most olyan tévésorozatos „jó zsaru, rossz zsaru” színjáték-e. A főnök pont Joey-val szemben helyezkedett el egy széken. – Mi a helyzet, Joey? – kérdezte csendesen. – Adtak nektek teát vagy kávét?
– Hogy mi van? – vakkantottam közbe. – Maga ismeri őt?
– Ó, igen – folytatta a főnök lágyan. Felém nyújtotta a kezét. – A nevem Findley, Findley rendőr-főfelügyelő. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. – Mi a fene történik itt? – próbáltam nem kiabálni.
– Egy kicsit mókáztunk, de már vége – válaszolta Joey, figyelmen kívül hagyva, hogy túlreagáltam kissé a dolgot.
– Joey, Joey – nevetett a főnök. – Kicsit mókázni, az egy dolog. De azért ez egy kicsit túlment a határon. Te az egész rendőrséget felbolygattad. Több izgalomban volt részük pár óra alatt, mint az utóbbi hét évben. – Tudom! – mondta Joey büszkeségtől sugárzón. Booker fürkészőn nézve előredőlt a székben, mint egy gyerek, aki próbálja ellesni a bűvész trükkjét. Összevont szemöldökkel nézett Joey-ról Findley-re, majd rám.

– Sajnálom – vetettem közbe. – De mi folyik itt? Az az én barátom kocsija, és… – úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam.
– Ne aggódjon. Semmi sem fog történni magával. – Findley szigorúan nézett Bookerre, aki engedelmesen bólintott.
– Mi folyik itt? – tényleg kitalálhattam volna már más kérdést is.
– Az apám a U. S. S. Enterprise tisztje volt a második világháború alatt – kezdte el mesélni Findley.
Joey megmozdult a székén. – Nem hiszem, hogy ez most túl lényeges, nem?
– Nos, Joey, szerintem fiatal barátodnak joga van tudni, miért engedlek el titeket – Findley tovább mesélt. – Amikor torpedótalálat érte őket, az egész parancsnoki híd leszakadt. Mindenki a mentőcsónakhoz rohant, de az apám lába beszorult az összedőlt fémszerkezet alá. Elég csúnyán eltört a lába. A hajót már majdnem teljesen evakuálták, miközben ő ott kiabált segítségért. Egyetlenegy fiú hallotta meg a kiáltását, aki addigra már az egyik mentőcsónakban volt. Joey furcsán nézett. – Ez a fiatalember kiugrott a mentőcsónakból, és egyedül visszarohant arra, amerről apám kiabálását hallotta. Ez a vörös hajú, szeplős fiú, aki épphogy elég idős volt a borotválkozáshoz, megoldotta, hogy egy fémrúddal felemelje apám lábáról a ránehezedő vasat, és elvigye a hajó oldaláig. Nyilvánvalóan az apám nem tudott törött lábbal úszni, sem egyedül talpra állni, de ez a bátor fiatalember beugrott a vízbe, magával rántva apámat, egy kézzel tartva őt a víz felszínén, és elúszott így vele a jeges vízben a mentőcsónakig. Pár órával később pedig megmentette őket egy másik hajó.

– A háború után az apám minden úton-módon próbálta megtalálni az embert, aki megmentette őt. Évekkel később – mintha a sors rendezte volna így, apám egy FBI-irodában dolgozott. Felfedezte Joey nevét a háborúellenes aktivisták listáján. Apám akkor tudta megköszönni neki személyesen, hogy megmentette az életét, amikor Joey újra ebbe az országba tehette a lábát. Negyven év elteltével.

Arjuna Ardagh

Arjuna Ardagh

– Negyvenkettő – vetette közbe Joey.
– Az apám majdnem tíz éve meghalt – folytatta Findley. – Az utolsó mondata az volt, hogy „az életemet Joey Murphynek köszönhetem.” Most először láttam olyat, hogy Joey szótlan marad. A padlót bámulta, és nem tudta, mit reagáljon. – Mi mást tehetettem volna? – mondta végül. – Senki sem akart segíteni neki. Elsüllyedt volna a hajóval együtt. Nem akartam bonyodalmat. Ki nem állhatom a bonyodalmakat, tudod. A szoba elcsendesedett. Booker könnybe lábadt szemmel ült. A főnök intésére előlépett, és levette Joey csuklójáról a bilincset.

– Minden vádat ejtünk – mondta Findley. – Kísérje ki az urakat a kocsijukhoz.

Fordította: Kun Gabriella

Arjuna Ardagh: Az utolsó nevetés
Synergie Publishing, Prága, 2015