Kimond, bevall, megért | A holokauszt és a családom

Posted on 2016. január 20. szerda Szerző:

0


Holokauszt és a család-bor200Tóth Zsuzsanna |

Előre kell bocsátanom, nem vagyok érintett. Vagyis persze, igen, csak nem úgy. A veszteségeket nem úgy hordozom, mint azok, akik egy Facebook-csoportban megosztották egymással emlékeiket, gondolataikat, veszteségeiket. Ugyanakkor annak idején csatlakoztam a csoporthoz (köszönet a befogadásért), és már ott, akkor, megrendülten olvastam a feltörő emlékfolyamot.

Nem voltam egyedül. A holokauszt és a családom csoportot 2014-ben – a holokauszt hetvenedik évfordulója kapcsán, de főként az elementáris felháborodást kiváltó, Szabadság téri történelem­hamisítás, az ominózus emlékmű felállítása okán – Eörsi Mátyás hívta életre. Sokan csatlakoztak hozzá, nem csupán a származás, személyes érintettségük miatt, de együttérzésből, talán bűntudatból is. A legtöbben az emlékezés ezen közösségi módján, valamiféle megosztott fájdalomban próbálták elviselhetőbbé tenni megélt traumáikat.

Az akkor és ott megkezdett párbeszéd, vagyis a nyilvános monológokra érkező kommentek, együttérzések, sürgetések adták az alapot arra, hogy mindebből könyv szülessen.

A bevezető tanulmányok – amelyek segítenek a laikus olvasónak is eligazodni – szólnak a Facebook-csoportról, a máig feldolgozatlan traumákról, a még mindig nem eléggé kibeszélt múltunkról, s persze a csoportban tapasztalt reakciókról is. De szó esik a téma társadalmi vetületéről is, amely ott lappang valamennyi következő történetben is. A könyv ugyanis nem tesz többet, mint személyes emlékeket enged szabadon. Ettől lesz igazán hiteles, minden kimódoltság nélküli. Családi és a család hiányáról szóló történeteket olvasunk, a vészkorszakról, az azóta titokként kezelt, de legalábbis feldolgozhatatlan múltról. A felszabadító emlékfolyam vallomásait megfakult, de minden viharokon át őrzött fényképek illusztrálják. Sosem látott nagyapák, elveszített testvérek – csak fotográfiákról ismert rokonok, egy lehetséges boldog élet képei.

Egyáltalán nem érzelmes, és nem is hatásvadász történetek ezek, noha a leírt sorokban ott van a háború, a kiszolgáltatottság, a megaláztatás és a szenvedés ezernyi arca. De ott van a szeretet is. A halálba menők naivitása vagy épp rezignáltsága mellett az életerő számtalan megnyilvánulása. Olykor a humor is. Nehéz szavakat találni – életek és élethiányok sorjáznak egymás mellett, mintha „csak” mesélne valaki; egy rokon, egy barát. Igen. Nemcsak a posztok olvasása közben – amiket nem folytonosan láttam, így számos részt nem olvastam FB-állapotában –, de most is így éreztem. Ismerősökről olvastam. Akik hazajöttek, bár elveszítették egész addigi életüket, és akik nem jöttek vissza, mert legyűrte őket egy értelmetlen és borzasztó halál. Akik elveszítették minden hozzátartozójukat, s magányosan éltek tovább. Vagy akik újrakezdtek, mert élni akartak. Akik hosszú éveken át hallgattak a múltról, hátha elfelejthetik. Leszármazottak, akik keresik a gyökereiket, akik máig hordozzák súlyos csendek, elhallgatások terhét. És valódi ismerőseimre is – akikkel így-úgy összesodort eddig az élet – rátaláltam a történetekben. Néhányuk mögöttes történetéről eddig semmit nem tudtam, most olvashattam. Felkavaró volt. Vannak, akik iránt most még nagyobb tiszteletet érzek. Van, akit csak jobban szeretek érte.

A megrázó emberi adalékok pontosabbá teszik az eddig látott-hallott-tanult tényeket. És a történetekből kiragyognak arcok, azoké, akik magától értetődően segítettek. Az Embereké. Az Igazaké. Akik meg tudták őrizni emberségüket. Ki-kitűnnek azok is, akik miatt csak szégyenkezni lehet, és most nem csupán a gyilkosokra gondolok, de azokra, akik „csak” a becsületüket veszítették el, feledve jó szomszédságot, munkatársi vagy baráti viszonyt, emberséget a „zsidó vagyon” miatt, egy-egy lakásért, rájuk bízott értékekért. Vagy félelemből, megalkuvásból. Igen, egy embertelen korban.

Tanultuk, többnyire tudjuk, ismerjük ezt a kort, amely – a Saul fia mélyütése előtt is – nyújtott már fájdalmas felismerést, művészi tapasztalatot számos műalkotás. Akik ebben a könyvben emlékeznek, azok magukban hordozzák ezt a tudást, életélményüket. Az olvasó nem tehet mást, mint csatlakozik az emlékezőkhöz, a tudókhoz, az értőkhöz. Mert itt vannak, velünk, közöttünk, és mondják az igazukat. Az életeket s a halálokat, amikből lettek. Amikről tanúskodnak. És így itt vannak azok is, akik nem jöttek vissza. Hogy soha ne felejtsük el többé őket, az életüket és a halálukat. A könyvben szólók kimondják, bevallják mindazt, amit eddig talán nem, s mi többiek lehetőséget kapunk a mélyebb megértésre. Éljünk vele. És váljunk tanúvá mi is.

Mindenkinek el kellene olvasni ezt a könyvet, ezeket a sorstalanságba fúló sorsokat, közös pszichoanalízisünk üléseinek jegyzőkönyveit, hogy felismerjük, ha kísértenek az embertelenség árnyai. Hogy emlékezzünk, már megtörtént egyszer.

Holokauszt és a család-portré helyettA holokauszt és a családom
(Szerkesztette: Fenyves Katalin)
Park Könyvkiadó, Budapest, 2015
336 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
kedvezményes kiadói ár 3600 Ft
ISBN 978 963 355 1554

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nehéz dolog a kiadónak „könnyű szívvel” ajánlani az olvasó figyelmébe egy ilyen rendhagyó kötetet: nem mintha nem volna magával ragadó olvasmány a válogatás, amelyet a Facebookon 2014-ben létrehozott A holokauszt és a családom csoport tagjainak bejegyzéseiből állítottunk össze.

Az emléktáblák, múzeumok, irodalmi alkotások és történettudományi feldolgozások, legyenek bármily mélyek, pontosak és igazak, nélkülözik az egykori szemtanúk, a családtörténetek „alulnézeti” perspektíváját. A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján spontán módon összeverődött emlékezők visszatérése a szülők, nagyszülők, rokonok és ismerősök régi történeteihez, az élő párbeszédekből és vallomásokból kihallható figyelem és empátia, a fájdalom és együttérzés zaklatott jelei mind arra vallanak, hogy a megszólalók is érzik: szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak – amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész.

A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot – amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz. – Fenyves Katalin, szerkesztő