Harag és történelem | Peter Sloterdijk: Harag és idő

Gágyor Péter |

Peter Sloterdijk német irracionalista gondolkodó szellemes, szarkasztikus, nem szokványos esszéi már indulásakor feltűnést keltettek – első kötete: A cinikus ész kritikája volt. A német akadémiai hagyomány nehézkes stílusával szemben érthető közlésmódja arról árulkodik, hogy nem a francia esszé gyakorolta rá a legnagyobb hatást, inkább Heidegger és Nietzsche.

Érzékenynek maradni – Adorno szerint – utópikus magatartásnak számít, megóv a legfenyegetőbb veszélyektől. Meddig? Amíg esetleg a tüntető frankfurti diáklányok felfedik meztelen kebleiket, amivel megakadályozták a filozófus utolsó előadását? Vagy ez is csak egy közjáték?, az utolsó akkord Adorno halála előtt? Aki parazsat markol, annak a gondolatai ismeretlen, váratlan, új utakra, új szempontok felé indultak. Sloterdijk markában a thümosz (érzelemképesség) a parázs, ami nem zárja ki elemzéseiből a nousz és dianoia (gondolkodóképesség), a gnómé (ismerő képesség) és az ethosz (karakterünk, szellemünk erkölcsi döntései) jelenlétét sem. A fordító – Felkai Gábor – jó ötlete, hogy ezeket a görög és más nyelvű fogalmakat, illetve fordításaikat szögletes zárójelekbe helyezi a könyvben, hasznosan megidézve így a szerző egyedi, intellektuálisan játékos stílusát.

Sloterdijk az érzelmi jelenségnek, a thümosznak az elemzését Trója falai alatt kezdi el, onnan indul és keresi meg az összefüggéseket, majd évezredeken át a zsidó, görög, római, keresztény hagyományokon és az anarchikus társadalmi robbanások nyomán jut el egészen az osztályharcos „történelem végéig”, túl a közelmúltunkon, az utópikus neoliberális konzumglobalizáció abszurditásáig és a tavaszodó iszlám migrációjáig és terrorjáig.

Innen nézvést Homérosznál, Trója falai alatt még világos a képlet. Európa legelső hangos szava: Ménisz – „Haragot, Istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét…” – bár a nagy győzelem, Trója elpusztítása Odisszeusz (egyébként az ő neve is dühöt jelent) furfangjához (métisz) volt végül kapcsolható. Abban a miénknél jóval kevésbé képmutató világban még a haragot (is) zengték az eposzokban a rhapszódoszok, dicsőítették a hősöket, abban a tudatban, hogy a harag (thümosz) is az emberi lélek mitologikus tartozéka.

A mítosz sem mindig dicsőít, a boldogság és boldogtalanság mezsgyéit járja be és olykor két- vagy többértelmű üzeneteit testálja ránk, az alig megfejthető delphoi jóslat-praktikák előtt és óta egyaránt. „A mítosz épp annyira profétikus, mint amennyire a prófétizmus még tartalmaz mitikus elemeket. Így az isten – a megistenült hős – rhapszódosz összekapcsolása képezi az első hatékony médiaszövetséget.”

A harag a későbbi, sztoikus fenomenológia szerint sem tűri a rejtőzést. És a szemérmes utódok évszázadokon át úgy érezték titkolni illik, le kell tagadni, el kell rejteni a haragot. A thümoszt ki kell tiltani a gondolkodásból.

Hosszú út vezetett odáig, amíg az isteni őskép, a dühöngő Jahve fokozatosan szelídebb ábrázatot kapott. A bölcs atyaisten maradt továbbra is a thümosz egyetlen legális hordozója. Sőt a finomodás sem marad abba: Danténak a pokolról megrajzolt, szadizmussal határos képei fokozatosan elvesztik aktualitásukat, és a végítélet eszközei közé a polgári elvárásoknak megfelelően bekerül a végítélet ellenpontja, a másodlagos megbocsátás, a kegyelem – a nem véges purgatórium.

Civilizálódásunk következménye, különösen a kereszténység térhódítása nyomán, hogy kezdetét veszi a harag kiűzetése a kultúrából. Ma nyugtázhatjuk, hogy sikerrel. A pszichoanalízis a 20. században azonban már egy bizonyos lényeges tekintetben félreismerte a harag természetét. A pszichoanalízis sok mindent hozott fel a napvilágra a gyűlölet-készletből, ami a szerelem másik, sötét oldalát alkotja, viszont a mai pszichoanalitikusok még a „büszkeség” fogalmát sem ismerik fel, vagy tudatosan félreismerik.

• Olvass bele! 

Ma már az újságírók lazán és olvasatlanul hagyják a gondolati összefüggések rendszerét. Nietzschétől szívesen és felületesen csupán azt ismételgetik, hogy az „Isten halott”. Az Istent hagyják meghalni, mégis megőrződik számukra a kvázi-istenfélők manipulálható népe.(…)

Ahol a hiány kerül hatalomra, ott „a méltóság hiányán alapuló etika” lesz az úr. A kereszténység által, illetőleg a pszichoanalízis folytán befolyásolt gondolkodóknak mind a mai napig nehézséget okoz annak a lényeges szempontnak a felismerése, hogy a szabadság olyan fogalom, melynek csak egy érzelmekre képes (thümotikus) emberszemlélet keretei közt lehet értelme.(…)

A 21. század első felét heves konfliktusok jellemzik, melyeket kivétel nélkül a haragos népcsoportok, a megbántott „civilizációk” idézik elő. Végig kell gondolnunk Nietzsche nyomán az államokkal és a harag learatóival kapcsolatos gondjainkat. A kapitalizmus örök bukdácsolása a válságok között a piramisjátékok logikájával rokon, tehát az örök veszteseknek más teret nem ad, vagyis felkínálja a messianisztikus utópiákat. Az eredmény talmi.

(…) Hogy a forradalom mégsem megváltás, arra maguk a forradalmak tanítják meg végül az emberiséget. Sajnos nem mindig sikerrel. A szocialista-kommunista államvezetés alapvető módszere „a rablóbandáktól eltanult vérengzés” anarchiája (Bakunyin elszólása) és a vezető hivatalnokok szadizmusa volt, amit Sztálin és Mao több tízmilliónyi halálos áldozata tetőzött be. Ha „a dolgok rendjét” megfosztják méltóságától, akkor jöhetnek az improvizációk – jöhet akár a „hasznos” népirtás. Sztálin azt mondta: „Kiválasztani az áldozatot, gondosan előkészíteni a végrehajtandó csapást, kérlelhetetlenül kielégíteni a bosszúszomjat, majd lefeküdni, aludni… Nincs ennél édesebb dolog a világon”.

(…) A baloldali pártok azonban nem tanulnak a múltból, a 21. században továbbra is olyan haragbankokként működnek, működnének amelyek – ha értenek az üzlethez – választóik, ügyfeleik befektetéseiből, szavazataiból politikai és thümotikai szempontból is figyelemreméltó hasznot gazdálkodnak ki (…)

A politizálásban a kékharisnyák handabandázó érvelését alkalmazó réteg nem igényli a szembesülést a valósággal. (…) 1968 Párizsában ők szurkoltak Maónak a kulturális forradalomnak nevezett tömeggyilkos akciók alatt, sőt még a kambodzsai vérengzésnek is voltak köztük szimpatizánsai. És azóta, mint ezt már annyiszor megtették, megbocsátottak maguknak. „Heidegger nyilván azt mondaná erről: létezni annyit tesz, mint benne lenni a benne-lét a középszerűségben.” Vagyis szinte minden alkalmazható érvnek számít, ami az utóbbi évtizedek poszt-diskurzusaiban a gyakran közömbös közönség füle hallatára elhangzott. Ez a jelenség végső soron a kommunizmust követő szituációval hozható összefüggésbe.„Ennek a liberális-filantróp többségnek az idegenellenesség fölött gyakorolt szokásos kritikája tekintetében az a feltételezés jellemző, hogy akkor sikerül biztonságba helyezni magukat, ha elég hangosan nyilvánítják ki a többiek visszatetszése miatt érzett visszatetszéseiket. Valójában ez a szociofób-mizantróp tendencia a baloldali táborban épp annyira otthon van, mint a jobboldaliban” – állítja Sloterdijk.

Peter Sloterdijk könyve mindenképpen odafigyelést érdemel és bizonyára felborzolja a hazai gondolkodók hangulatát, a Lukács-követőktől az új liberalizmus bugyuta jelszavait nagyképűen hangoztató, bólogató publicistáin át egészen a szélsőjobb felé kacsintgató történészekig.

A Mandiner.hu oldalon megjelent írás rövidített változata 

Peter Sloterdijk: Harag és idő – Politikai-pszichológiai kísérlet
Typotex Kiadó, Budapest, 2015
392 oldal teljes bolti ár 3900 Ft
ISBN 978 963 279 3986

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Peter Sloterdijk gondolkodása és írásos munkája összetéveszthetetlen ismertetőjegyének tekinthető, hogy még a legaktuálisabb kérdéseket is azok távolba nyúló történetébe ágyazza. A szerző így jut el a jelenkori „emberi állapot” újrameghatározásaiig, amelyet egy eleddig ismeretlen nézőpontból világít meg, illetőleg amely váratlan – vagy előre nem sejtett – összefüggések feltárásához segíti őt hozzá.

Sloterdijk új könyve a harag témakörével foglalkozik, amelynek következményei a harcban, az erőszakban és az agresszióban csapódnak le. Az európai hagyomány kezdetének tekinthető, az Iliász elején olvasható mondat a harag szóval kezdődik. Ebben a szövegben a harag baljós erőként jelenik meg, ám mégis nagyrabecsülés övezi, mivel hősöket hív életre. Vajon hogy történhetett, hogy nem sokkal ezután a görög poliszban csak igen szűk korlátok között lehetett létjogosultsága? S mi magyarázza, hogy a későbbi kulturális tradíciók keretei között kibontakozhatott „a harag szentsége”, s ezzel együtt az igazságosság első fogalma? Továbbá: hogy képzelhetjük el a harag kommunista világbankját? És mi vezetett odáig, hogy az igazságosságot mint alapértéket szem előtt tartó társadalmak minden lehetséges összefüggésből száműzték a haragot? S vajon mit mondhatunk annak visszatértéről a 21. század kezdetén?

Peter Sloterdijk erre a következő választ körvonalazza: „Nagyszabású politika csak egyensúlyozó gyakorlatok módjára valósítható meg. Az egyensúlyozás azt jelenti, hogy nem térünk ki egyetlen szükségszerű harc elől sem, miközben egyetlen fölöslegeset sem provokálunk ki. Továbbá azt is, hogy nem adjuk fel a versenyfutást az entrópikus folyamatokkal, mindenekelőtt a környezetrombolással és a demoralizálódással.”