Naveed Jamali, Ellis Henican: Hogyan lettem orosz kém (részlet)

Posted on 2015. december 7. hétfő Szerző:

0


Jamali_Hogyan lettem orosz kém-bor200Előszó

Szorosan megmarkoltam a kormányt, és a raktárépület felé indultam a dzsippel. Olyan hangosan vert a szívem, hogy valószínűleg Oleg is hallotta az anyósülésen. – Jól van? – kérdezte közömbös, színtelen angoljával.

– Jobban nem is lehetnék – hazudtam.

Csípős, szokatlanul napos reggel volt áprilishoz képest. 2008-at írtunk, közel két évtizede omlott le a berlini fal, a hidegháború pedig bekerült a történelemköny vekbe is. A dzsip koromfekete, minden finomságot nélkülöző 425 lóerős, 6.1 SRT8 Hemi V8-as volt.

Lassan két éve vártam erre az alkalomra. Ted és Terry, az FBI-vezetőim, hat hónapja dolgoztak velem az ügyön. Mit mondjak, ha Oleg megkérdi, mennyit akarok? Mit csináljak, ha előránt egy pisztolyt? Mostanában szokatlanul feszült volt köztünk a helyzet. Az FBI-ügynökök mindent megtettek, hogy felkészítsenek, azonban nem győzték ismételgetni, hogy minden helyzetben tudnom kell „rögtönözni.”

Mi a francot jelentsen ez? Hogyhogy rögtönözzek? Amint lassítottam, hogy megálljak az öreg téglaépület előtt, Oleg egyenesen rám nézett. Tudtam, hogy számára is nagy nap a mai. Az általam ígért dokumentumok – pilótakézikönyvek az Amerikai Haditengerészet két legjelentősebb harci repülőgépéhez – nem minősültek szigorúan bizalmasnak. Viszont az Amazonon és az eBayen nem igazán lehetett hozzájuk jutni. Az amerikai pilóták ezekre a technikai üzemeltetési eljárásokra hagyatkoztak Irakban és Afganisztánban. A két vaskos, három gyűrűs, kék dosszié mindent tartalmazott, amit egy pilótának tudnia kell. Tudtam jól, hogy ezek a papírok megmozgatják Oleg orosz fantáziáját. De ez még nem minden. Segítene meggyőzni bürokrata feletteseit Moszkvában. Elmondhatja, hogy beszervezett egy értékes téglát New Yorkban; egy jól szituált amerikai civilt, aki katonai adatokat tud kiadni nekik. A titokra éhes oroszok a magamfajta amerikai csalikat keresték, aki kellően motivált és megfelelő technikai szakértelemmel rendelkezik.

– Kiváló csapatot alkotunk mi ketten – mondta Oleg. A dossziék egy nagy kartondobozban lapultak a másik kocsim, egy fekete Z06-os Corvette csomagtartójában. Az autó ebben a hatalmas, Westchester megyei gépjármű raktárban pihent, egy csendes, külvárosi mellékutcában, húsz mérföldnyire New Yorktól északra. A doboz túl nehéz volt, hogy becipeljük egy étterembe vagy egy kávézóba, ahol Oleggel általában találkozni szoktunk. Így tehát új megoldás után kellett nézni. A Hastings-on-Hudson állomáson vártam, ő az Északi metróval jött a Grand Centrálból. A raktár a vízparton állt, két épülettel odébb.

– Sok pénzt kereshetne – mondta Oleg, ahogy beütöttem a PIN-kódomat a raktár külső biztonsági beléptetőjénél, és a fémzár megnyikordult.

– Kinek mi a sok? – kérdeztem.

– Erre a Corvettre olyan büszke?

– Miért, mi van vele?

– Tíz ilyet is vehetne.

Imádtam a gyors amerikai kocsikat.

Megérkeztünk a hideg, koromsötét raktárba. A felvillanó lámpa fénye parkoló kocsisorokat világított meg. Monogramos ponyvával letakart drága sportkocsik álltak egymás mellett: Mustang, Lotus, Porsche, kü lön böző Mercedesek és BMW-k – befolyásos városiak hétvégi autói. De volt ott egy óriási szemétszállító és pár békebeli tűzoltóautó is. A sötét ellenére is látszott, ahogy pirosan csillognak. A raktárban síri csönd honolt. Rajtunk kívül egy lélek sem járt arra, már amennyire jól érzékeltem.

Ahogy beljebb haladtunk, Oleg elnézett jobbra majd balra, végül hátrafelé. Mire számított? Hogy egy tucat FBI-ügynök lerohan minket? Vagy megjelennek az orosz GRU különleges erői? Érthető, hogy izgult. Én is feszült voltam.

– A Corvette ebben a sorban van, jobbra – közöltem a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal.

Annyi minden forgott kockán, hogy nem engedhettem elszúrni a dolgokat.

Egyszer csak szörnyű, visító hang ütötte meg a fülünket. Levegő után kapkodtam, Oleg lemerevedett. Eltartott egy pillanatig, mire rájöttem, honnan jön a hang. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag bekapcsolt a dzsip radarjelzője. Próbáltam leállítani, de nem találtam a gombot. Rohadt hangos volt az a szar! Túlharsogta még az autópályán, lehúzott ablakkal, üvöltő zenével, bekapcsolt légkondival közlekedő kocsi zaját is. Ez a kis dög rendesen ordított. Néhány őrjítő másodperc után, ami másfél órának tűnt, megtaláltam a keresett gombot.

– Semmi gáz –, nyugtattam meg Oleget – csak a radarjelzőm.

Fogalmam sem volt, mitől bolondult meg a műszer. Talán a beépített kamerám indította be, vagy Olegen volt valami. Csak nehogy valamitől berezeljen.

– Mindjárt ott vagyunk – törtem meg a hirtelen beállt csendet.

Közel sem volt annyira nagy ügy rátenni a kezemet a pilótakézikönyvekre, mint gondoltam. Csupán egy Long Ireland-i útba és pár jól megválogatott hazugságba került. Ted és Terry elvittek egy fontos hadiipari vállalathoz, és egyedül beküldtek tárgyalni. Azt mondtam a barátságos hivatalnoknak, hogy kutató vagyok egy digitális adatbázis-rendszereket készítő kis technikai vállalatnál, és kellene néhány mintadokumentum. Csak annyit kérdeztek, mire is volna szükségem pontosan.

EHLKME. Ez állt a kék dosszién. Egységesített Haditengerészeti-Légi Kiképző és Működési Eljárások.

– Ha el akarunk kapni egy kémet, kicsit kémkedni kell hozzá – vonta meg a vállát Terry, miközben visszafelé tartottunk a városba aznap.

Most pedig épp Olegnek készültem őket átadni. Végre megint nyugodtan vette a levegőt. Pontosan a fekete Corvette mögött parkoltam le a dzsippel.

– Mielőtt nekifogunk – kért Oleg –, kikapcsolná a telefonját, legyen szíves!

– A telefonom? – kérdeztem. – Persze.

Ezt még sohasem kérte. Tudtam, hogy esetleg aggódik, nehogy felvételt készítsek a mobilommal. Egyébként meg igaza volt a felvételt illetően, csak azt nem tudta, mivel készítem. Kikapcsoltam a telefont. Kinyitottam az ajtót. Gyorsan felmértem a terepet, hátha valaki arra tévedt. Aztán feltettem a mobilt a mellettünk parkoló csillogó fekete M6-os BMW motorháztetőjére.

– Így jó lesz? – Igen, köszönöm – felelte.

Átmentem a vizsgán.

– Meg akarja nézni? – szegeztem neki a kérdést. Oleg kiszállt a dzsipből, és odaállt mellém a Corvette mögé. Kinyitottam a csomagtartót. A pilótakézikönyvek ott hevertek.

Oleg nézett egy pillanatig, aztán felkapta a dossziékat, konstatálva, hogy mindkettő megvan. Egyik az F–14-es Tomcat harci repülőgéphez tartozott, a másik pedig az E–2-es korai riasztású Hawkeye-géphez.

Elsőnek az F–14 dossziéjába nézett bele. Ahogy lapozgatott, én vetettem egy pillantást a harci repülőgép műszerfalára. Számos vázlatos diagramot, különféle táblázatot és grafikont láttam. Volt ott mindenféle sötétszürke rajz és ábra. A dosszié tartalma teljesen lekötötte Oleg figyelmét.

– Nem akar beülni a dzsipbe, hogy jobban megnézze őket? – vetettem fel.

Bólintott.

Kiemeltem a nagy kartondobozt a Corvette hátuljából és az aszfaltra raktam. Aztán jobb kézzel odanyúltam, hogy bezárjam a csomagtartót.

Fogalmam sincs, min gondolkoztam annyira. Nyilván egyáltalán nem is gondolkoztam. Legalább is Oleg fejére biztosan nem figyeltem.

– Áááá! – ordított fel.

Valahogy sikerült rácsapnom a csomagtartót Oleg koponyájára. Hallottam a szörnyű roppanást, ahogy a fém csontot ért. Üvöltött.

Minden olyan gyorsan történt, hogy fel se tudtam fogni.

Tudtam, hogy hatalmas nagy baklövést követtem el. A lehető legrosszabbkor. Épp, amikor fedett hadművelet ből működésbe hoztuk magunkat. Pont, amikor szorulni kezdett a nyakán a hurok. Épp, amikor próbáltam meggyőzni, hogy megbízhat bennem. Amikor majdnem sikerült bebizonyítanom, milyen értékes tégla lehetnék. Ezzel az akcióval vette volna kezdetét a kémkedés, én pedig rácsaptam azt a rohadt csomagtartót a fejére.

Ahogy fölé hajoltam, hogy megnézzem, milyen sú lyos a sérülése, borzalmas gondolatok cikáztak az agyam ban.

Épp most tettem tönkre az egész hadműveletet. Megnyomorítottam egy magas rangú orosz diplomatát. Kétségkívül azt gondolja majd, hogy megpróbáltam megölni. Az egészről felvétel készült. Olegnek ezek után esze ágában sem lesz a magamfajtákkal üzletet kötnie.

Három keservesen hosszú éven át kémkedtem Amerikáról az oroszoknak, cseréltem kényes technikai adatokat tartalmazó memóriákat pénzes borítékokra, és adtam ki szeretett országomat zajos éttermi asztalok felett és parkolókban.

Az oroszok legalább is ezt hitték.

Valójában kettős titkos ügynök voltam, szoros kapcsolatban az FBI-jal. A hidegháború nem ért véget. Csak épp átment high-techbe.

Nem volt semmilyen korábbi tapasztalatom kémelhárítóként. Amit tudtam a fedett hadműveletekről, azt mind könyvekből, filmekből, iskolai dolgozatokból és a Magnumból tanultam. Jöhetett a Ronin, a Kémjátszma meg az összes Bond- és Bourne-film. Faltam őket. Akkoriban a húszas éveim vége felé jártam, jó eszű, ám céltalan New York Egyetemi diplomásként bevándorló szüleim családi vállalkozásban dolgoztam, és próbáltam rájönni, mit kezdjek az életemmel. Volt egy szép lakásom Felső-Nyugat-Manhattanben, egy friss diplomás fiatal feleségem, és hajlamos voltam túl sok időt tölteni a számítógép képernyője előtt. Rengeteg hidegháborús és a Szovjetunióról szóló könyvet olvastam, és minden valaha létező háborús filmet megnéztem. Oroszul egyáltalán nem beszéltem. Sose szerettem a borscsot. A legközelebb akkor kerültem Moszkvához vagy Szentpétervárhoz, amikor megvettem egy üveg középkategóriás Sztolicsnaját a Nemzetközi Bor és Pálinka üzletben a Broadway és a 113. utca sarkán. Valószínűleg nem illek bele a kifinomult titkos ügynökökről kialakult képbe.

Jamali, Naveed Jamali? Ne nevettessenek!

Pedig igen, nyakig benne voltam a régóta tartó kémelhárítási hadműveletben, amit csaknem teljesen magam főztem ki (egy nem mindennapi családi kapcsolatnak köszönhetően), majd meggyőztem az FBI-t és az oroszokat, hogy tartsanak velem. Magától működött, nem külső nyomásra, és aktív részese voltam az egésznek. Visszatekintve alig hiszem el, hogy sikerült véghez vinnem. Mitől működött, hogyan csináltam, mit tanultam az országomról, a családomról és persze saját magamról – ezt szeretném most elmesélni.

A történet végére az orosz küldöttségtől a New York-i Egyesült Nemzetekhez vezető aktív kémhadjárat képe bontakozott ki előttünk. Elhitettük egy tapasztalt katonai hírszerző tiszttel, hogy megbízhat egy fiatal amerikai amatőrben, kínos helyzetbe hozva ezzel magát és a hazáját.

Biztos amerikai győzelmet arattunk a Moszkva és Washington között feszülő ellentétek közepette. A félreértések elkerülése végett, mi segítettünk rácáfolni az új hidegháborús orosz vezetők, különösképp az Amerikával való partnerséget és barátságot hirdető Vlagyimir Putyin állítólagos jóindulatú szándékaira.

Naveed Jamali immár a haditengerészet kötelékében

Naveed Jamali – immár a haditengerészet kötelékében

Fordította: Vajda Violetta

Naveed Jamal, Ellis Henican:
Hogyan lettem orosz kém
 

Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015