Helene Uri: Szavak a múltból (részlet)

Posted on 2015. november 4. szerda Szerző:

0


| III |UriHel_Szavak-a-multbol-bor200

Januárban folytatom az írást. Bámulok ki a latyakos utcákra, és megpróbálom továbbgondolni Ellinor történetét. Kezdek jobban hinni benne. Ellinornak nincs valami sok bizodalma önmagában. Meg van győződve róla, hogy élete végéig így kell élnie, ahogy most él. Szabadúszóként tengetve életét, löttyedten és egyre csúnyábban, edzés nélkül és anélkül, hogy a műanyagtálcás készételeken kívül mást is enne, csurig tömve mesterséges színezékkel és ízekkel. Anélkül, hogy lekefélné nadrágjáról a macskaszőrt. De hiszen nincs is macskája. És kitart amellett, hogy semmi sem számít, és köszöni, jól van.

Január közepén, egy szombat délelőtt barátnőmmel találkozom, hogy szusit együnk. Megszólal a telefon a táskám mélyén. Lehúzom a kesztyűmet, és ott állok a jéghideg szélben a járdán, az amerikai követség előtt, kihalászom a telefonom, felveszem, bemutatkozom. Nincs jól az édesanyám, és nyugtalan leszek, ha ismeretlen számról telefonálnak. Egy északnorvég dialektust beszélő nő szólal meg. Bemutatkozik, de a nevét a következő másodpercben már el is felejtem, mond valamit, amit nem egészen értek, mert meggyőződésem, hogy egy könyvtáros lehet Narvikból, vagy Mo i Ranából, aki azt szeretné, hogy Trondheimbe repüljek, és ott átszálljak egy Widerø­gépre, majd menjek taxival a könyvtárba, 25 embernek tartsak előadást, az éjszakát töltsem egy középszerű hotelben, aztán hajnalok hajnalán keljek, hogy visszatérhessek Oslóba, majd töltsek ki egy 2000 koronáról szóló utazási bizonylatot a Norvég Írószövetség számára. Azon gondolkodom, hogyan mondjam meg neki, hogy megtisztelő a felkérés, de sajnos most nem érek rá. Ezt az időszakot ugyanis az írásra szántam. Terveim szerint a regény Finnmarkban játszódik, egy oslói nőről, Ellinor Smidtről szól, és az ő találkozásáról a számi nyelvvel. Ez utóbbit egyáltalán nem akartam megemlíteni, de ez az a regény, amit meg akarok írni, így egy ideig nemet kell mondanom a könyvtári meghívásokra. Azt mondja, Hammerfestből hív, és az apai nagyapám egyik testvérének az unokája. Aha, felelem, a kezem már teljesen megdermedt a hidegtől, ujjaim elgémberedtek, attól félek, elejtem a telefont. Családfakutatással foglalkozik, és szeretné megtudni az én és a nővérem születési dátumát, valamint a hitveseinkét (hitveseket mond, ami olyan ünnepélyesen hangzik) és a gyerekeimét is. Közben más is keres telefonon, látom, hogy a barátnőm az. Folytatom a beszélgetést az északnorvég nővel, megadom neki a kért dátumokat, évszámokat. Majd hozzáfűzöm, hogy szívesen megnézném a családfát, ha már elkészült, és megkérem, küldje el nekem e-mailben. Nincs e-mailje, de elküldheti postán, ha meglesz. A barátnőm, akivel tíz perccel ezelőtt kellett volna találkoznom, egyfolytában hív, hallom, ahogy a beszélgetés az ismeretlen rokonnal időnként megakad. Le kell tennem, mondom végül. A telefont tartó kezem szinte elfagyott. Biztos a barátnőm hív újra. Mindenesetre elmentem a számot a mobilon, mielőtt visszahívnám. Rokon, ezt írom be.

Szombat délelőtt egy kis szusiétterem Frognerben. Nem láttam még az éttermet, annak ellenére, hogy a név napraforgó sárga neonbetűkkel áll az ajtó fölött. Régi helyek tűnnek el és újabbak bukkannak fel. Átfagytunk, egyikünk azért, mert a megbeszélt helyen várt a másikra, a másik pedig azért, mert az utcán állva telefonált az amerikai követség előtt, és nem volt rajta kesztyű. Melegen gőzölgő zöld teát töltünk magunkba, halkan beszélgetünk a gyerekekről, az én két lányomról és az ő két fiáról, tervekről a téli szünetben, egy közös barátnőről és reménytelen férjéről. A szusi eléggé átlagos. A szomszéd asztalnál egy vietnami család ül. Legalábbis azt hiszem, vietnamiak, de lehet, hogy kínaiak vagy japánok. Egy másik asztalnál egy szerelmespár ül egymás kezét szorongatva, a fiú bal kezében a lány jobbja. Olyan, mintha félnének elengedni egymást. Úgy tűnik, mintha attól félnének, eltűnik a másik, ha elengedik egymást. A fiú áthajol az asztal felett, és jobb kezével letöröl valamit a lány szája sarkánál, talán egy eltévedt rizsszemet. Egy gondoskodó, szeretetteljes, egyben teljesen fölösleges gesztus, egy villanásnyi önelégültség és tulajdonjog.

Egy negyvenes éveinek elején járó nő lép be, és elvitelre rendel. Úgy tűnik, nem igazán törődik azzal, hogy néz ki, mint aki nincs tudatában, hogy van benne valami. Kisugárzás. Természetes nyugodtság. Nem is tudom. Egy másodperccel hosszabban néz ránk a kelleténél, óvatosan rámosolygok, arra az esetre, ha felismert volna, netalántán még valamelyik könyvemet is olvasta volna. A rokonomra gondolok. Hammerfest. Semmi nem fűz Hammerfesthez (nem ott vezették be elsők között az utcai világítást?), és most kiderül, hogy él ott egy rokonom, sőt feltehetően több is. Nem tudom, szeretném-­e elmondani a barátnőmnek. Nem értem, miért vonakodom, mikor máskor túl sokat is mesélek egyszerre. Talán attól félek, hogy kisebb lesz a jelentősége, ha szavakba öntöm az élményem. Olyan fontosnak érzem, és lehet, hogy nem bízom abban, hogy igazán meg tudom fogalmazni. De persze, hogy elmondom. Nem tudom megállni, ilyen vagyok. Valószínűleg a mamától és az ő családjától örököltem. És általában hiszek a szavak erejében. A barátnőm félrebillenti a fejét, amíg engem hallgat. Közben egy újabb kanna teát tesznek az asztalra, de nem nyúlunk sem a teához, sem pedig az ételhez, amíg mesélek.

Ez egy jel, mondja, amikor befejezem. Egy jel, ismétli, és bizonyára tréfának szánja, de ugyanakkor szinte hihetetlen egybeesés is. Kivételesen elhallgatok, egy falat lazacot és avokádót teszek a számba, és a szükségesnél tovább rágom. Írhatnál róla, javasolja barátnőm. Rágok, és megrázom a fejem. Beírhatod magad a könyvbe. Nem, felelem. Ó, ne már! – erősködik a barátnőm. Én nem úgy írok, magyarázom, eddig se csináltam, és ezután se fogom. Ó, dehogynem, biztat. Itt és most megígérhetem neked, hogy sohasem fogok olyan könyvet írni, ahol én magam is érintett vagyok, mondom dühösen, és öntök még egy kis teát.

Aztán hazamegyek. Ülök a konyhában, az egyik karosszékben, mely az ablak mellett áll. Felveszem a telefont, és megnézem a Rokon névjegyet a listán, hogy meggyőződjön róla, a száma még mindig megvan. Aztán felmegyek az internetre, és rákeresek a nagyapám nevére: Nicolai Nilsen. Több száz találat van. Van több Nicolai Nilsen a Facebookon is. Az egyiknek kisteherautó szervize van, Drammenban lakik. Egy másik pedig Oslóban. Van, aki a kutyája képét tette ki. Nem úgy tűnik, hogy bármelyiküknek is köze lehet a nagyapámhoz, aki északról való, szőkés hajú, kétoldalt erősen kopaszodott, és 1937-­ben halt meg. Egy pillanatra mintha felrémlene a hely neve, ahonnan származott: Bismervik. Újfent rákeresek. És meg is találom.

Nilssen, ez áll ott, valamilyen okból kifolyólag két s-sel, nem stimmel, de mégis ő kell, hogy legyen. Benne van a neve az 1910-­es Hammerfest járási népszámlálásban, született 1896­-ban. 1910­-ben Nicolai nem tartózkodik otthon Bismervikben, Sørøya szigetén. Tartózkodási helye ismeretlen, vélhetően Alten. Az apja, Ole Nilssen, neve mellett két betű áll: lf. A felesége neve után: n. Az összes gyerek neve mögött pedig egy b betű. A regiszter bevezetőjében megtalálom a kódokat: b vagyis blandet azt jelenti, „kevert”, az n jelöli a norvégot, az lf a lappisk fastboende, azaz letelepedett lapp rövidítése. A dédnagyapám számi volt. Ezt eddig nekem senki nem mondta.

*

Tudom, hogy édesapám 1923­-ban született Kristiansandban, és ő a legidősebb a három fú közül. Feltételezem, hogy Nicolai és Astrid 1922-­ben házasodtak össze. 1910-ben Nicolai szülei azt mondták az állami népszámlálás embereinek, hogy nem tudják biztosan, hol van a fiuk, de bizonyára Altában van – vagy tudhatták, hol van, hisz a fiú mindössze tizennégy éves volt, ez talán csak egy technikai részlet: mivel nem volt jelen, muszáj volt valamit feljegyezniük.

Valamikor 1910 és 1922 között Nicolai Nilsen Finnmarkból az USA­-ba utazik, ott jár iskolába, egyetemre megy, vagy inkább egy műszaki főiskolára, utána minden bizonnyal úgy döntött, visszatér Norvégiába. Valószínűleg a délkeleti országrészben tartózkodott, vagy legalábbis itt találkozott Astriddal, és egymásba szerettek. Talán épp tavasz volt, amikor találkoztak, egész nyáron együtt túráztak, ölelgették egymást, és egyfolytában mosolyogtak egymásra. Fogták egymás kezét, Nicolai erőteljes bal keze szorongatta Astrid vékonyka jobb kezét. Talán úgy néztek ki, mintha attól félnének, eltűnik a másik, ha elengedik egymást. Talán Nicolai lehajolt, és letörölt egy morzsát Astrid szája sarkából. Egy gondoskodó, szeretetteljes és teljesen fölösleges gesztus. Önelégült tulajdonjog? Astrid eljegyzése nagy ugrás lehetett Nicolai számára a társadalmi ranglétrán. Vagy talán másképp volt. Talán egyáltalán nem is voltak szerelmesek. Nem, erre gondolni sem tudok. Ismertem a nagymamámat, még emlékszem rá, milyen volt megölelni, érezni azt a száraz, szegfűszegszerű illatot. Még látom magam előtt a karjait, az egyik hosszú fülcimpáját, a dauer hullámait. Ha Ellinor nagymamája lenne, belemennék a játékba és lehet, hogy találnék lila foltokat, kényszert és nem kívánt terhességet. Vagy találhatnék egy szélhámost, aki többet tett, mint kellett volna, hogy feljebb juthasson. De most nem teszek ilyet. Astrid és Nicolai szerelmesek voltak, átkarolták egymást. Ha egyszer nem tudok semmit, ha senki nem mesélt nekem erről az időről, akkor pontosan így kellett lennie. Szerelem és nyáridő.

Azon a nyáron, amikor nagyapa eljegyezte nagymamát, a nagyi egy hatalmas csokrot szedett annyi fajta virágból, amennyiből csak tudott, és mindegyik virágszárhoz cérnával egy cédulát kötött, melyen a virág neve állt takaros kézírással. Nagyi úgy gondolta, nagyapának több mezei virágnak is meg kell tanulnia a nevét. Ezt a mama mesélte. Arról is ő mesélt, hogy találkoztak a nagyiék. A nagymamám azon a nyáron meglátogatta rokonait Moldéban. Láttam képeket, tudom, milyen ruhát viselt a nagymamám, és tudom, hogy nagyapám egyenruhában feszített, hadnagyi uniformisban, később lett belőle őrnagy. De senki nem mesélt semmit se, milyen volt az a nyár, amikor Nicolai és Astrid eljegyezték egymást, hogy egyáltalán el voltak­-e jegyezve, de abban az időben ez volt a szokás. Mindenesetre összeházasodtak, a sparsborgi postamester lánya, hajótulajdonosokkal és egy állítólagosan híres festővel a famíliában és Nicolai Nilsen, Sørøya szigetéről, egy számi halász fia.

A konyhában ülök a karosszékben. Senki nincs itthon ezen a szombaton.

Helene Uri

Helene Uri

Ingolv Németországba utazott, a lányok pedig elmentek itthonról. Az idősebbik a barátjához, a kisebbik pedig egy barátnőjéhez. A telefont még mindig a kezemben tartom, ahogy a Hammerfest járás népszámlálási adatait kerestem a neten. Rákattintottam, így most a nagyapám neve tölti ki az egész kijelzőt. Elkezdek sírni, és nem tudom abbahagyni. Patakokban folynak a könnyeim, és nem értem, miért. Odajön a macska, és a lábamhoz simul. Talán akkor kezdem belátni, hogy ez a könyv más lesz. Jóllehet, nem ez a szándékom.

Fordította: Vaskó Ildikó

Helene Uri: Szavak a múltból
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2015