A. D. Miller: Hóvirágok (részlet)

Posted on 2015. október 15. csütörtök Szerző:

0


Miller_Hóvirágok-bor200|| Egy ||

A nevében legalább biztos lehetek. Marija Kovalenko, de a barátai csak Másának szólították. A Ploscsagy Revoljucii – Forradalom tér – metrómegálló peronján állt, amikor először megláttam. Körülbelül öt másodpercig nézhettem az arcát, aztán elővett egy kis sminktükröt és maga elé tartotta. A másik kezével feltett egy napszemüveget, amelyről, emlékszem, azt gondoltam, biztosan valamelyik aluljáróbéli kioszkban vásárolta. Az egyik oszlopnak támaszkodott, fent, a peronnak azon a végén, ahol a civileket ábrázoló szobrok vannak: sportolók, mérnökök, bögyös parasztlányok, és karjukban izmos csecsemőket tartó anyák. Hosszabb ideig néztem őt, mint kellett volna.

Van egy pillanat a Ploscsagy Revoljuciin, egy furcsa vizuális élmény, amikor arról a szobrokkal díszített peronról átszáll az ember a zöld vonalra. Egy kis fölüljáró vezet át a sínpályákon; az egyik oldalt korongalakú csillárok sora nyúlik el egyenes hadrendben végig a peron fölött, be egészen a sötéten tátongó lyukba, ahonnan a vonatok érkeznek. A másik oldalon ugyanezen az úton haladó embereket látni, egy ugyanilyen, párhuzamos fölüljárón. Közel, de azért mégis külön. Amikor azon a napon jobbra néztem, megláttam a napszemüveges lányt. Ugyanarra tartott, mint én.

Felszálltam a metróra, hogy megtegyem azt az egy megállót a Puskinszkajáig. Álltam a sárgás borítású, neoncsővel megvilágított metrókocsiban, amitől minden alkalommal úgy éreztem magamat, mintha valami elmebeteg, hetvenes évekbeli Donald Sutherland-filmben statisztálnék. A Puskinszkajánál felmentem a fallikus világítótestekkel díszített mozgólépcsőn, szokásomhoz híven nyitva tartottam a metró bejáratának nehéz üvegajtaját a mögöttem érkező számára is, majd elindultam a Puskin tér alatt szerteágazó, alacsony mennyezetű aluljáró-útvesztőben. És akkor sikított.

Körülbelül öt méterrel lehetett mögöttem, és nemcsak sikított, hanem dulakodott is egy sovány, lófarkas fickóval, aki el akarta rabolni a táskáját (egy ordítóan hamis Burberryt). A lány segítségért kiáltozott, a valahonnan előkerült barátnője – Kátya, mint később kiderült – pedig csak sikítozott. Eleinte csak néztem, de aztán a férfi hátrahúzta az öklét, mintha ütni készülne, a hátam mögül pedig olyan kiáltásokat hallottam, mintha ezt valaki megakadályozni igyekezne. Odaléptem, és gallérjánál fogva hátrarántottam a nyüzüge alakot.

Lemondott a táskáról, és felém lendítette a könyökét, de nem talált el. Elengedtem, mire ő elveszítette az egyensúlyát és elesett. Az egész nagyon gyorsan zajlott, így nem tudtam jól megnézni magamnak a fickót. De fiatal volt, és nálam vagy tíz centivel alacsonyabb. Úgy láttam, zavarban van. Lábával kapálódzva eltalálta a sípcsontomat, de nem okozott fájdalmat, aztán feltápászkodott és elszaladt az aluljáróban, majd fel az átellenben lévő lépcsőn, mely a Tverszkajára vezetett. A Puskin tértől egészen a Vörös térig ereszkedő Tverszkaja olyan, mint Londonban az Oxford Street, csak ez éppen szabálytalanul parkoló autókkal van tele. A lépcső aljában állt ugyan két rendőr, de túlságosan el voltak foglalva a cigarettájukkal, meg azzal, hogy zaklatnivaló bevándorlók után vizslassanak, így a támadóra nem sok figyelmet fordítottak.

Szpaszíba –mondta Mása. (Köszönöm.) Levette a napszemüveget.

Térdig érő barna bőrcsizmába tűrt, rendkívül feszes farmernadrágot viselt, hozzá fehér blúzt, amin a kelleténél eggyel több gomb volt kigombolva. A blúz fölött egy olyan fura, Brezsnyev-korabeli átmeneti kabát volt rajta, melyet gyakran látni kispénzű orosz nőkön. Ha közelről nézi az ember, olyan, mintha szőnyegből vagy strandtörülközőből készült volna, amit aztán macskaszőr gallérral díszítettek, de messziről pont úgy néznek ki benne a lányok, mint a csábcsalétek egy hidegháborús krimiben. Egyenes, csontos orra volt, sápadt bőre és hosszú, homokszínű haja. Egy kicsivel több szerencsével akár valamelyik csillagászati árfekvésű, „Grófi Palota” vagy „Vadászlak” nevezetű étterem aranyozott mennyezete alatt is üldögélhetett volna, bájos mosollyal majszolva a fekete kaviárt, valami nikkelcézár vagy jó kapcsolatokkal rendelkező olajmágnás társaságában. Lehet, hogy most pontosan ezt teszi, bár, valahogy, kétlem.

Oj, szpaszíba –mondta a barátnője, megszorítva jobbomon az ujjakat. Meleg és könnyű volt a keze. Úgy saccoltam, hogy a napszemüveges lány a húszas éveinek az elején járhat, mondjuk, huszonhárom éves, de a barátnője fiatalabbnak tűnt, tizenkilencnek vagy talán még annál is kevesebbnek. Fehér csizmát, rózsaszín műbőr miniszoknyát és hozzá illő bőrdzsekit viselt. Kis, pisze orra volt és egyenes, szőke haja, meg az az őszintén hívogató, orosz-lányos mosolya, amihez általában nyílt szemkontaktus is társul. Olyan volt az a mosoly, mint annak a kis Jézusnak a mosolya, amit – emlékszel? – egyszer Rimini alatt láttunk egy kis tengerparti falunak a templomában: öreg, bölcs mosoly a fiatal arcon, mosoly, mely azt mondja, tudom, ki vagy, tudom, mit akarsz, én már eleve ezzel a tudással születtem.

Nyicsevo – mondtam. (Nincs mit.) És ugyancsak oroszul hozzátettem: – Minden rendben van?

Vszjo normálno – mondta a napszemüveges lány. (Minden rendben.)

Haraso – mondtam. (Jó.)

Egymásra mosolyogtunk. A szemüvegem bepárásodott a metrót egész évben belengő, fojtó melegben. Az aluljáró egyik CD-ket árusító kioszkjából, emlékszem, népzene szólt, a szöveget inkább hörögte, mint énekelte egy olyan rekedt, részeges orosz dalnok, akiről a hangja alapján bátran feltételezhetjük, hogy már az anyaméhben is dohányzott.

Egy párhuzamos univerzumban, egy másik életben, itt véget ér a történet. Elköszönünk egymástól, hazamegyek aznap délután, majd másnap folytatom a jogászkodást. Abban az életben talán még mindig ott lennék Moszkvában, esetleg találtam volna magamnak egy másik állást, és maradtam volna, sosem jöttem volna haza, és sosem találkoztam volna veled. A lányok továbbmennek, oda és ahhoz, ami és aki akkor jött volna, ha én nem vagyok. De engem elöntött az a bizonyos, a kockázatos dolgok sikere után fellépő érzés és a jócselekedet örömmámora. A kegyetlen világban végrehajtott nemes tett diadala. Én voltam a hétköznapok hőse, ők hagyták, hogy az legyek, és én hálás voltam érte.

A fiatalabb tovább mosolygott, de az idősebbik csak nézett engem. Magasabb volt a barátnőjénél, 175, talán még 178 cm is lehetett, és magassarkúja miatt zöld szemei az enyémmel egymagasságban voltak. Nagyon szép szemek. Valakinek mondania kellett valamit, és ő megkérdezte, angolul:
– Hová valósi vagy?
– Londonba – mondtam.
Persze, ahogyan azt te is tudod, valójában nem londoni vagyok, de majdnem.
– És ti, hová valósiak vagytok? – kérdeztem oroszul.
– Most itt élünk, Moszkvában – válaszolta.
Addigra már megszoktam ezt a kis nyelvi játékot. Az orosz lányok mindig azt mondták, gyakorolni akarják az angolt. De néha azt is éreztetni akarták, hogy a külföldi a főnök, igaz, az ő országukban, de azért a saját anyanyelve biztonságában.

Újabb mosolygásos szünet következett.
Tak, szbaszíba – mondta a barátnő. (Szóval, köszönjük.)
Egyikünk sem mozdult. Aztán Mása megszólalt:
– Te hová mész?
– Haza – mondtam. – Ti hová mentek?
– Csak sétálunk.
Poguljájem – mondtam. (Sétáljunk!)
És sétáltunk.

* * *

Szeptember közepe volt. Az évnek ezt az időszakát az oroszok „bábuskák – nagymamák – nyarának” nevezik; a bársonyos meleg utolsó, keserédes simogatása ez, ami valaha azután érkezett, hogy a parasztasszonyok már betakarították a termést, de ma, Moszkvában, még az utolsó szabadtéri iszogatásra kihasználható pillanatokat jelenti a tereken és a Bulváron (azon a hangulatos, régi úton, mely a Kremlt futja körbe, és amelyen a sávok között itt-ott füves parkok húzódnak, padokkal meg híres költők és elfeledett forradalmárok szobraival). Ilyenkor a legjobb Moszkvába menni, bár nem hiszem, hogy mi valamikor is sort fogunk keríteni erre. A metrómegállók előtti standokon a télre készülve már kipakolták a kínai műszőr kesztyűket, de a Vörös téren még hosszú sorban álltak a turisták, hogy bejussanak a horrorisztikus Lenin-mauzóleumba. A meleg délutánokon a város női lakosságának a fele még mindig szinte ruha nélkül lófrált.

A tér alatti aluljáróból kivezető keskeny, sima lépcsőfokokon fellépkedve az örmény szupermarket előtt bukkantunk a felszínre. Áthágtunk a többsávos dugóban veszteglő kocsik között a Bulvár közepén húzódó széles járdára. Csak egyetlen felhő volt az égen, meg egy gyár vagy valamelyik városi erőmű kéményéből emelkedett fodros füstgomolyag a kora esti kékségbe. Gyönyörű volt. A levegőben olcsó benzin, sült hús és kéjvágy szaga érződött.

Az idősebbik lány hozzám fordult, és megkérdezte angolul:

– Mit dolgozol itt, Moszkvában, ha nem lenni titok?

– Jogász vagyok – válaszoltam oroszul.

Pár szót váltottak egymás között, túl gyorsan és túl halkan ahhoz, hogy megértsem.

A fiatalabbik így szólt:

– Mennyi éve te vagy itt Moszkvában?

– Négy éve – mondtam. – Majdnem négy éve.

– És, szeretel? – kérdezte a napszemüveges lány. – Tetszik neked mi Moszkvánk?

Mondtam, hogy igen, nagyon szeretem, mivel feltételeztem, hogy ezt akarja hallani. Tapasztalataim szerint a legtöbbjükben amolyan automata nemzeti büszkeség munkált, még akkor is, ha ők maguk semmi mást nem akartak, mint elhúzni innen, amilyen gyorsan csak lehet, Los Angeles vagy a Côte d’Azur irányába.

– És te mivel foglalkozol? – kérdeztem tőle oroszul.

– Dolgozok boltban. Mobiltelefonos boltban.

– És hol van az a bolt?

– Folyón túl – mondta –, közel Tretyjakov Képtárhoz.

Néhány szótlan lépés után hozzátette:

– Nagyon szépen beszélsz oroszul.

Természetesen túlzott. De az igaz, hogy jobban beszéltem oroszul, mint a legtöbb kalandor bankár és kókler konzulens – ál-elit angolok, hibátlan fogazatú amerikaiak és megtévesztő skandinávok, akiket az olajláz hozott Moszkvába, és akik többnyire csak őrzött lakóparkjaik, irodájuk, költségként elszámolható kuplerájok, előkelő éttermek és a reptér között ingáztak, körülbelül húsz szó segítségével. Én már szinte folyékonyan tudtam, bár a kiejtésem elárult, még mielőtt az első szótagon túljutottam volna. Mása és Kátya már biztosan kiszúrtak, mint külföldit, még mielőtt kinyithattam volna a számat. Azt hiszem, nem volt nehéz dolguk. Vasárnap volt, és éppen valami magányos könyvelő lakásában tartott szerencsétlen expat-összejövetelről igyekeztem hazafelé. Újszerű farmernadrág és hasított bőr cipő volt rajtam, emlékszem, meg egy Marks & Spencer-ing és sötét, V-kivágású pulóver. Moszkvában nem öltöztek így az emberek. Akinek volt pénze, az a filmsztárokhoz illő ingeket és az olasz cipőket favorizálta, akinek pedig nem volt, ami alatt a többséget kell érteni, azok a hadiellátóból feketén szerzett cuccokban vagy olcsó fehérorosz lábbelikben és rémes nadrágokban jártak.

Mása viszont tényleg szépen beszélt angolul, még akkor is, ha a nyelvtannal kicsit hadilábon állt. Vannak orosz nők, akik valami túlartikulált módon kezdenek sipítozni, amikor angolul beszélnek, de Mása hangja már szinte morgássá mélyült, és éhesen görgette az r-jeit. Olyan volt a hangja, mintha végighajtott volna egy egész éjszakás bulit. Vagy egy háborút.

A sörsátrak felé tartottunk, amelyeket mindjárt az első meleg, májusi napon – amikor „bármi megtörténhet” hangulatban az egész város az utcára vonul – felállítanak, majd októberben, a bábuskák nyara végeztével újból elpakolnak.

– Mondd meg nekem, légy szíves – szólalt meg a fiatalabbik. – A barátom nekem mondta, hogy Angliában nektek van kettő…

Itt elhallgatott, és oroszul tanácskozott a barátnőjével. A „hideg”, „meleg” és „víz” szavakat hallottam.

– Minek hívják – kérdezte az idősebb –, ahonnan jön víz? Fürdőszobában?

– Csap.

– Igen, csap – folytatta a fiatalabbik. – A barátom nekem mondta, hogy Angliában van kettő csap. És ezért meleg víz néha megégeti kezét.

Da, eta pravda – mondtam. (Igen, ez igaz.) A bulvár közepén húzódó gyalogúton elsétáltunk néhány libikóka és ingatag csúszda mellett. Egy terebélyes bábuska almát árult.

– És az igaz – mondta –, hogy Londonban mindig van nagy köd?

Nyet – mondtam. – Száz évvel ezelőtt igaz volt, de ma már nem.

Lenézett a földre. Mása, a napszemüveges lány, mosolygott. Amikor visszagondolok arra, mi is tetszett meg nekem benne azon az első délután, a karcsú, feszes gazellatestén, a hangján és a szemén kívül, gunyorossága jut eszembe. Volt valami a viselkedésében, ami azt sejtette, hogy úgyis tudja, hogyan fog mindez végződni, és szinte azt akarta, hogy én is tudjam. Lehet, hogy csak most látom így a dolgot, de valahogy már mintha előre elnézést kért volna. Azt hiszem, számára az emberek és cselekedeteik valami módon szétválaszthatóak voltak – mintha egyszerűen csak a föld alá lehetne temetni, amit tettünk, majd elfelejteni. Mintha a múltunk valaki másé volna.

Elértünk az utcámhoz. Elfogott az a részeges érzés, ami, mielőtt megismertelek, első osztályú nők társaságában mindig a hatalmába kerített – félig ideges, félig vakmerő, mintha szerepet játszanék, mintha egy kis időre más életét élném, és igyekeznék azt minél jobban kihasználni.

– Ott lakom – mutattam. Aztán hallottam, amint hozzáteszem: – Nem akartok feljönni egy teára?

Biztosan azt gondolod, nevetséges, tudom, hogy ilyen olcsó trükkel próbálkoztam. De néhány évvel korábban, amikor a külföldiek még egzotikusnak számítottak Moszkvában, és egy jogásznak – az ő fizetésével! – nehezen mondtak nemet, bejöhetett volna. Sőt, be is jött.

De ő nemet mondott.

– De ha érdekes neked hívni minket telefonon – mondta –, azt lehet. – A barátnőjére pillantott, aki elővett egy tollat a bal melle fölötti zsebéből, és felírt egy számot egy trolijegy hátoldalára. Felém nyújtotta, elvettem tőle.

– Az én nevem Mása – mondta. – És ez itt Kátya. A húgom.

– Én pedig Nick vagyok – mondtam.

Kátya rám támaszkodott a rózsaszín szoknyájában és arcon csókolt. Elmosolyodott azzal a másik, ázsiai mosolyukkal, ami semmit nem jelent. Elindultak tovább a Bulváron, és én hosszabb ideig néztem utánuk, mint kellett volna.

* * *

A Bulvár tele volt ivó, alvó és csókolózó emberekkel. Guggoló gitárosok körül itt-ott kamaszok csapatai tömörültek. Még mindig elég meleg volt ahhoz, hogy a sarki étterem minden ablakát kitárja, így szellőztetve a bent vendégeskedő minigarcháknak és középszintű kurváknak, akiknek az intézmény nyáron rendszeres találkahelyük volt. Le kellett mennem az úttestre, hogy kikerüljem az étterem előtti járdaszakaszt elfoglaló fekete Mercedesek és Hummerek hosszú, fantáziátlan sorát. Befordultam az utcámba, és a lakásom felé tartva elhaladtam a mustárszínű templom mellett.

Lehet, hogy valójában egy másik napon történt – talán csak összekapcsolódik a kép a fejemben a metróesettel, és így együtt őrzöm őket – de emlékeim szerint ugyanazon az estén vettem először észre a régi Zsigulit. Az utcának azon az oldalán állt, ahol én is lakom, két BMW közé szorulva, mintha a letűnt Oroszország egyfajta szelleme vagy egy furcsa kakukktojás-rejtvény megfejtése volna. Olyan volt, mintha egy gyerek rajzolta volna: kerekekre biggyesztett kocka, annak a tetején további kocka, amibe a gyerek akár egy pálcikaembert is belerajzolhatna a kormány mögé, meg idétlen kerek fényszórókat, amikre, ha az a gyerek igazán jókedvében van, még pupillákat is kerekíthetne, hogy úgy nézzenek ki, mint egy szem. Ez volt az az autó, amire a legtöbb moszkvai egy fél életen át várt, hogy megvásárolhassa, legalábbis ezt mesélték állandóan, hogyan spóroltak, mennyire vágyakoztak, várólistákra jelentkeztek, hogy szerezhessenek egyet, s mindezt csak azért, hogy – amikor aztán a fal leomlott, és már bejöttek az amerikai tv-csatornák, és a jobb összeköttetésekkel rendelkező honfitársaik behozták a használt nyugati modelleket – rájöjjenek, hogy már az álmaik is gagyik voltak. Nem tudtam biztosan megállapítani, de ez a példány valamikor talán olyan rozsdavöröses színű lehetett. Mindkét oldalát sár és olaj borította, akár egy csatát járt tankot – sötét páncél, mely, ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, épp úgy nézett ki, mint saját bensőnk néhány Moszkvában töltött év után, sőt, talán még mint a saját lelkünk is.

A házamhoz vezető járda csak úgy beleolvadt az úttestbe, ahogyan arra az orosz járdák hajlamosak. Elsétáltam a templomkert és a Zsiguli mellett, elértem az épülethez, amelyben laktam, beütöttem a kaputelefon kódját és beléptem a házba.

Egy olyan moszkvai bérházban laktam, amelyet eredetileg balsorsú gazdag kereskedők építettek maguknak, közvetlenül a forradalom előtti időkben. Az egész városhoz hasonlóan ezt is annyi csapás érte, hogy végül már úgy nézett ki, mintha több épületből gyúrták volna egybe. Kívülről hozzátoldottak egy ronda liftet, a tetejére pedig fölhúztak egy ötödik emeletet, de azért belül megmaradt az eredeti, csavart, kovácsoltvas lépcsőkorlát. A legtöbb lakás bejárati ajtaja fejszebiztos acélból készült, amit esztétikai megfontolásból valami bőrszerű burkolattal párnáztak ki. Ettől a divattól néha úgy érezte magát az ember, mintha az egész előkelő moszkvai társadalom valami laza elmegyógyintézetben élne. A harmadik emeleten macskaalom-szag és egy idegbeteg orosz szimfónia csikorgása fogadott a szomszédom, Oleg Nyikolajevics lakása felől. A negyediken kinyitottam párnázott ajtómon a három biztonsági zárat és beléptem az előszobába. Egyenesen a konyhába mentem, leültem kis agglegény asztalomhoz, és tárcámból elővettem a Mása telefonszámát tartalmazó trolibusz-jegyet.

Angliában, előtted, csak egyetlen nővel volt komolyabb kapcsolatnak nevezhető viszonyom. Tudsz róla, azt hiszem – Natalie. Az egyetemen találkoztunk, bár egy részeges shoreditch-i születésnapi bulin történtekig egyikünk sem vette a másikat jelöltszámba. Aztán, ahogy elkezdődött, egyikünknek sem volt elég energiája véget vetni a dolognak, és hat vagy hét hónap múltán Natalie beköltözött a régi lakásomba, anélkül, hogy én ebbe különösebben beleegyeztem volna. Igaz, nem is tiltakoztam. Nem mondom, hogy megkönnyebbültem, amikor aztán kiköltözött, mondván, hogy gondolkodnia kell, és szeretné, ha én is gondolkodnék, de azért nagyon lesújtva sem voltam. Aztán megszakadt közöttünk a kapcsolat, még mielőtt én Moszkvába mentem volna.

Volt néhány orosz lány, akiből már majdnem úgy tűnt, hogy akár rendes barátnő is válhat, de aztán sosem tartott a dolog egy nyárnál tovább. Az egyik elveszítette a türelmét, amiért én nem rendelkeztem – és nem is óhajtottam rendelkezni – azokkal a dolgokkal, amiket ő akart és elvárt: kocsi, a kocsihoz sofőr, meg egy olyan idétlen kicsi kutya, amit a Kreml melletti macskaköves utcácskákon rángatnak a különböző méregdrága divattervezők butikjaiból ki-be. Volt egy másik is, talán Dásának hívták, aki a harmadik nálam töltött éjszaka után különböző dolgokat kezdett eldugdosni a gardróbomban, meg a mosdóm fölötti kis szekrényben: egy kendőt, egy üres parfümös üveget, meg kis cetliket, melyeken oroszul az állt, hogy „Én is szeretlek”. Megkérdeztem Steve Walsh-ot, hogy mire véljem ezeket (emlékszel Steve-re, az a kéjenc pofájú külügyi tudósító – egyszer eljöttél velem, amikor a Sohóban találkoztam vele, és nem volt neked szimpatikus). Azt mondta, hogy megjelöli a területét, hogy ha bárki mást fel találnék vinni, lássa az illető, hogy már megelőzték. Mire eljött az a szeptember, már vigyázni kellett, kivel áll össze az ember Moszkvában – egyrészt az AIDS miatt, de legfőképpen azért, mert gyakran megesett, hogy a külföldi elment egy éjszakai szórakozóhelyre, megismerkedett valami lánnyal, poharát az asztalon hagyta, míg hugyozni ment, aztán már csak egy taxi hátuljában tért magához a pénztárcája nélkül, arra sem emlékezve, hogyan került a taxiba, vagy esetleg arccal egy pocsolyában, vagy egyszer-kétszer, valószínűleg amikor elszámították az adagot, egyáltalán fel sem ébredt.

Én sosem találtam meg azt, ami az olyanoknak, mint a bátyám megvan, vagy amiről a nővérem hitte, hogy megtalálta, amíg kiderült, hogy mégsem, amire mi ketten most vállalkozunk: a szerződés, a megállapodás, hogy mindig és csakis ugyanaz a test – és mindezért viszonzásképpen a támogatás, a becenevek és a buksisimogatás azokon az estéken, amikor a legszívesebben sírni volna kedve az embernek. Mindig azt gondoltam, hogy nekem ez nem kell; hogy, az igazat megvallva, soha nem is fog kelleni, hogy valószínűleg én is azok közé tartozom, akik boldogabbak enélkül. Azt hiszem, igazából a szüleim vették el az egésztől a kedvemet – túl fiatalon kezdték, potyogtatták a gyerekeket, egyiket a másik után, anélkül, hogy igazán belegondoltak volna, és közben el is felejtették, mi volt az, amit a másikban eleinte vonzónak találtak. Onnantól én már úgy láttam, hogy csak kivárnak, két vén kutya ugyanahhoz a kutyaólhoz láncolva, de már túl fáradtan ahhoz, hogy küzdjenek egymással. Otthon állandóan csak tévéztek, hogy ne kelljen beszélniük egymással. Biztos vagyok benne, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor esetleg elmentek valahova vacsorázni, ők voltak az a szomorú pár, akik kínos csöndben rágnak.

A. D. Miller

A. D. Miller

De amikor azon a szeptemberi napon Másával találkoztam, valahogy azt gondoltam, nem kizárt, hogy ő lesz „az”, az a bizonyos „igazi”, akit nem kerestem. Csodálatosnak tűnt ez a puszta véletlen. Igen, fizikai vonzalom is volt a dologban, de nem csak az. Lehet, hogy csak jó volt az időzítés, de máris láttam magam előtt, ahogy hosszú haja leomlik egy fürdőköpeny hátán, miközben a kávét készíti, elképzeltem, amint vállamra hajtott fejjel alszik a repülőn. Ha igazán keresetlenül akarnék fogalmazni, szinte azt is mondhatnám, „kezdtem beleszeretni”.

Nyitott konyhaablakomon bekúszott a nyárfák illata, szirénák és törő üvegcserepek hangjának kíséretében. Egyik felem azt akarta, hogy Mása a jövőm része legyen, másik felem pedig azt súgta, tegyem azt, amit tennem kellett volna, és hajítsam ki a jegyet telefonszámostul a konyhaablakon, bele a rózsaszínű, ígéretekkel teli esti levegőbe.

Fordította: Szabó Réka Eszter

A. D. Miller: Hóvirágok
Geopen Kiadó, Budapest, 2014