És közben a színfalak mögött… | Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj

Posted on 2015. október 16. péntek Szerző:

0


Csatári_Az ész a fontos-bor200Kolbe Gábor |

Hiánypótló olvasmány Csatári Bence műve, az Illés-dalt idéző Az ész a fontos, nem a haj. Elsősorban azért, mert a Kádár-korszak kultúrpolitikájáról eddig jószerivel kizárólag a szenvedő fél, a művészek szempontjából ismerhettük meg az eseményeket, és a korlátok és tiltások közé szorított előadók – nyilvánvalóan – a legtöbb esetben nem ismerhették a háttérben rejlő mozgatórugókat.

A kárvallottak – vérmérsékletüktől függő stílusban – már megosztották emlékeiket az életrajzokban és a bulvársajtónak adott interjúkban. De hogy mi történt valójában, arra vonatkozó információink nem nagyon voltak sem a rendszerváltás előtt, sem az azt követő negyedszázad során, annak ellenére, hogy a levéltárak immár réges-régen nyitva állnak.

Olvashattunk komoly kutatómunkával összeállított anyagokat a könnyűzenei élet III/III-as besúgóiról, leírták kalandjaikat a beatzene nagy öregjei. Szinte heti rendszerességgel szembesülhettünk azzal, hogy egy-egy élvonalbeli, köztiszteletnek örvendő zenész (sportoló, tollforgató stb.) bizony szorgalmasan (vagy kevésbé lelkesen) adta le a „több-kevesebb értékes információt” tartalmazó jelentéseit, és ki-ki a saját vérmérsékletének (vagy elfogultságának) megfelelően reagált a hírre.

Arról azonban nem olvashattunk, hogyan működött a gépezet, amelyik évtizedeken keresztül próbálta a rendszer vitorlájába terelgetni a kulturális forradalom szelét. Ezt próbálja pótolni Csatári Bence kötete.

Mindenek előtt szögezzük le: nem kimondottan szórakoztató a könyv. Persze hiba is lenne egyszerű pletykairodalomként kézbe venni. Azonban legalább ekkora hibát követ el, aki – ha már egyszer érdeklődik a téma iránt – lendületesen átlapozza az első 100-150 oldalát. A történet kronologikus feldolgozása előtt ugyanis a szerző felvázolja az intézményrendszert, amelynek közreműködésével az ötvenes évek politikája meg kívánta őrizni az irányítást a kultúra felett.

Az olvasó csak kapkodja a fejét, küszködve a különböző minisztériumok felügyelete alá tartozó osztályok, csoportok és felügyeleti szervek listájával. Alighanem a legelszántabb bürokráciakutatók sem tudják első olvasásra felrajzolni a sémát, ami teljesen érthető. Hamarosan kiderül ugyanis, hogy maga a rendszer sem tudta tökéletesen uralni a mindent leborítónak gondolt hálót. Hiszen már ekkor is kerültek a porszemek a gépezetbe, ekkor is hoztak egymásnak ellenmondó döntéseket a „szervek”. Mindenképpen megdöbbentő, hogy hány százan (vagy talán ezren) töltötték a napjukat azzal, hogy az Aczél György nevével címkézett, több évtizeden át tartó kultúrpolitika a „helyes úton tartsa” a művészeket, és lehetőleg minél eredményesebben akadályozza meg a nyugatról érkező kulturális áramlatok térnyerését.

Miután a kezdeti időszakról vélhetően kevesebb írásos információ maradt ránk, a kötet első harmada stílusában közelebb áll az „Akárhányadik Pártkongresszus” történéseit feldolgozó és magyarázó monográfiához. Mindez annak tulajdonítható, hogy ebből a periódusból leginkább az apparátus által rögzített jegyzőkönyvek, az egymás közötti levelezések, feljegyzések maradtak fenn (a kutatók örömére…). A korszak – érintett – művészei már vagy nincsenek közöttünk, vagy sosem tartották fontosnak, hogy papírra vessék a velük történteket. Mindenesetre a jegyzőkönyvek is tartalmaznak érdekességeket, és nem csak a politológia szintjén. Megtudhatjuk, hogy a három T-ből (tiltás, tűrés, támogatás) ekkoriban főképpen a tiltás motiválta a szabályalkotókat. Mai szemmel mindenképpen komikus (sőt: röhejes), hogy az akkoriban rendkívül népszerű Psota Irén által előadott, Énmellettem elaludni nem lehet kezdetű, lendületes sanzonja túlzottan erotikus (!) tartalma miatt került indexre, vagy hogy Záray Márta Aczél Györgynek küldött gázsiemelési kérelme azért nem került meghallgatásra, mert a levél címzettjének nevéből kihagyta a „z” betűt…

Amikor a történtek feldolgozása eljut a hatvanas évek közepéig, némiképpen puhul a téma szárazsága, ahogyan az évek, évtizedek múltával puhulni látszott a hatalom szigora is. A hatvanas-hetvenes évek mindennapjaiban a művészek egyre eredményesebben küzdöttek a sanzonbizottság és egyéb felügyeleti szervek dogmatikus döntései ellen, egyre többször játszották ki a kultúrához sokszor semmit se konyító, intelligenciában messze mögöttük kullogó, sokszor iskolázatlan, vagy teljesen más területről odapottyantott hivatalnokok éberségét. A továbbra is egyre szaporodó ellenőrző és irányító szervek, valamint ezek területi megosztottsága egyre gyakrabban hajszolta bele a rendszert az egymásnak ellentmondó döntésekbe. Az ezek által kínált kiskapukon pedig egyre több művész érte el – legalább részben – a céljait.

Csatári Bence könyve hiánypótló a korszak művészei számára, de hiánypótló a teljes beat-nemzedék számára is, mert segít megérteni, hogy miért történt velünk, ami történt. És még akkor is érdemes szembesülni a tényekkel, ha többnyire az derül ki, hogy a háttérben többnyire értelmetlen és indokolatlan erőfitogtatás zajlott, semmi több.

Csatári Bence

Csatári Bence

Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj
– A Kádár-rendszer könnyűzenei politikájáról
Jaffa Kiadó, Budapest, 2015
384 oldal, teljes bolti ár 3150 Ft
ISBN 978 615 549 2600

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

»Először megverni, aztán megnyerni!« – ezt az elvet követte a korai kádári pártvezetés a hazai fiatalok megregulázása kapcsán. De nemcsak a fiatalokat, hanem az őket szórakoztató pop-rock zenészeket is rövid pórázon tartotta a hatalom: Bródy Jánost rabosították, Nagy Ferót pedig bántalmazták az állambiztonság rendőrei.

Máskor jóval finomabb módszerekhez folyamodott a pártállam, és kisebb-nagyobb fricskákat kaptak a könnyű műfaj zenészei. Mindeközben menő zenekaraink óriási sikerrel turnéztak a keleti blokk országaiban, jól kerestek, itthon viszont el kellett viselniük a hatalmasok vegzálásait. A slendrián diktatúra sorra gyártotta a hősöket és a mártírokat – és érdekes módon voltak olyan zenészek, akik mind a két kategóriába beletartoztak.

Hogy miként is gondolkodtak a pártvezetők és apparatcsikjaik a zenészekről, és utóbbiak milyen túlélési technikákat alkalmaztak, kiderül Csatári Bence könyvéből, amely eddig nem publikált iratokat is felhasználva mutatja be a Kádár-kor könnyűzenei kultúrpolitikáját.