Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj (részlet)

Posted on 2015. október 16. péntek Szerző:

0


Csatári_Az ész a fontos-bor2001 || Könnyűzene a megtorlás árnyékában
(1957—1963)

Pártirányítás felsőfokon

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás időszakában az új állampárt, az MSZMP részben megváltoztatta kultúrpolitikáját a Rákosi-rendszerhez képest. A változás lemérhető abban is, hogy a legfelsőbb pártvezetés fórumain, még ha kis gyakorisággal is, de előfordultak azok a témák, amelyek a korabeli szóhasználatban „könnyűzenének” számító műfajok valamelyik ágához kapcsolódtak. Könnyűzenén akkoriban minden olyan műfajt értettek, ami kívül esett a komolyzenén, így idesorolták az operettet, a sanzont, a magyar nótát és a dzsesszt is. Ez a korabeli kínálat szűkösségén túl annak is betudható, hogy a pártállam kultúrpolitikai vezetői nemigen értettek ehhez a műfajhoz, és éppen emiatt, ha találtak olyan, a kommunista eszméhez hű hivatalnokot, akinek volt valamekkora affinitása a populáris zenéhez, kapva kaptak az alkalmon, és pozícióba helyezték. A fent már említett Erdős Péteren kívül idetartozik Barna Andrásné is, aki Biszku Béla feleségének, Behringer Évának a barátnőjeként megbízható kádernek bizonyult, így megtették a Művelődésügyi Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztálya vezetőjének, míg a belügyér neje a helyettese lett. A korábban zongoratanárnőként is dolgozó, a spanyolországi polgárháború (1936–1939) frontját is megjárt hivatalnok ezen a poszton beváltotta a hozzáfűzött reményeket: kellőképpen lenézte a könnyűzenészeket, és szerette raportra hívni őket. Biszku Béla 1978-as nyugdíjazásával aztán őt is menesztették.

A pártállam sajátossága, hogy az állami szerveket bízták meg a kommunista eszmék gyakorlatba való átültetésével, a párt pedig az elvek megfogalmazásával, és persze sokszor kézi irányítással is vezette azokat. Így a közigazgatás, de az összes állami intézmény, szakmai szervezet is a pártutasításokat hajtotta végre. A fiatalokkal kialakított szoros viszonya révén jelentős szerepet játszó KISZ hasonlóképpen közreműködött a könnyűzenei élet irányításában. A kommunista ifjúsági szervezet élén sokszor azok álltak, akikre még fényes karrier várhatott a pártelitben, ennek tudható be, hogy legfelsőbb vezetése igyekezett a legodaadóbban megvalósítani a párt érdekeit.

A könnyűzenei életet is befolyásoló párthatározatok, illetve jogszabályok előkészítésében a legnagyobb szerepe az MSZMP KB tematikus alapon szervezett osztályainak volt (…) A kommunista vezetők ugyanakkor reálisan ítélték meg azt, hogy a fiatalok többsége nem áll a Kádár-kormány mellett, ezért is volt szükség a KISZ pártállamot támogató tevékenységére, amelynek keretei között a könnyűzenei szórakozást meg lehetett szervezni. Ez pedig alkalmas volt arra, hogy elterelje a figyelmet a problémákról, leginkább a véres megtorlásokról.

Ennek megfelelően id. Földes László – az énekes, szövegíró Hobo apja – az ifjúság szórakoztatása érdekében szólalt fel ezen az ülésen: elmondta, hogy meglátása szerint a KISZ-t kell az ifjak élére állítani, ugyanis így lehet a legkönnyebben megnyerni a rendszernek ezt a réteget. A kádári politika lényege jól tetten érhető ebből a felszólalásból, amely az állampolgárok komfortérzetének növelését célozta, amiért cserébe a rendszer elfogadását várták. Ebbe a keretbe illeszthető a könnyűzene térhódításának részleges engedélyezése, s így a KISZ rendezvényein állandó vendégek lettek a beat-, később pedig a pop-rock zenekarok.

Az MSZMP 1957. június 27–29-én tartott országos értekezletén azonban nem hagytak kétséget afelől, hogy milyen stílusú szövegeket lehet elfogadni, noha itt is megfogalmazták a tűrés elvét:

„A művészi élet területén elsősorban a pártos, szocialista realista művészeti alkotásokat kell támogatnunk. Elő kell mozdítanunk művészetünk, irodalmunk fejlődését a szocialista realizmus irányában. Helyet kell biztosítanunk más haladó törekvések érvényesülésének is, természetesen mindenkor fenntartva a bírálat jogát is. A feladat tehát: erősíteni a párt hadállásait tudományos és kulturális életünkben is.”

Általános érvényű utasításait a KB maga is megfogalmazta; folyamatosan hivatkozott művelődéspolitikai irányelveit 1958. július 25-én fogadta el. Ebben maguknak mentséget adva az esetleges későbbi kudarcokért, leszögezték, hogy a kulturális életben tarthat a legtovább a szocialista viszonyok megteremtése. Ezt annak felismerése mondatta ki velük, hogy a polgárság a művelődésnek szinte minden ágába mélyen beágyazódott, emiatt pedig nagy előnyre tett szert a munkássággal szemben, ami persze újabb – az utókor szemszögéből nézve nem kétséges kimenetelű – kultúrharc meghirdetésére sarkallta a kommunista pártot. Többek között ezek a művelődéspolitikai irányelvek azok, amelyekhez minden esetben „illett” visszanyúlni, amikor valamelyik beat- vagy rockzenésszel szemben felléptek.

Az 1958-as KB-megállapításokból jól kivehető, hogy a hatalom a megtorlás idején is tartott az újabb ellenállási formák megjelenésétől, s az ő szemükben a könnyűzenei élet – éppen újszerű megszólalási formái miatt – különösen forradalminak hatott. Többek között ezzel magyarázható, hogy a rezsim olyannyira nem tekintette szövetségesének a populáris műfaj alkotóit, hogy sokáig nem is sorolták őket a művészet kategóriájába. A hatalom megszilárdítása ezzel együtt megerősítette a pártot abban, hogy kijelentse:

„Ha nincs párt- és állami irányítás, nincs szocialista kultúra sem […]. A munkásosztály forradalmi pártja […] megszabja a kulturális fejlődés fő vonalait […]. Az állami szervek pedig gondoskodnak az elvek gyakorlati megvalósításáról, a szervezeti feltételek biztosításáról, a rendelkezésre álló eszközök helyes felhasználásáról. De az állami szervek feladata a káros, negatív törekvések megfékezése, az ellenséges kísérletek meghiúsítása is.”

Ez egyértelműsítette: a párt mindenhatósága a kultúrában, így a könnyűzenében is megmaradt, ám az operatív intézkedéseket az állami szervekre bízták. Kifejezésre juttatták ugyanakkor, hogy fokozni kell a helyi kulturális szervek és intézmények önállóságát, ami a kulturális élet relatív liberalizálódásán kívül azt is jelentette, hogy a pártnak egyelőre nem maradt elég ereje minden apró ügyre.

Az MSZMP 1959-ben rendezett VII. kongresszusán a párt a nép képviselőjének állította be magát, szocialista realista ábrázolásmódot várva el a művészektől. A könnyűzene szövegírói azonban aligha tehettek ennek maradéktalanul eleget, mert anakronisztikusnak, sőt parodisztikusnak hatott volna sanzont vagy dzsessz-számot írni a kohászok életéről. Ez aztán nemegyszer összeütközéseket eredményezett a párt és az állami zenei intézmények között. A VII. kongresszus határozata egyértelműen kimondta, hogy a különböző szintű pártszervezetek feladata és joga a kulturális élet segítése, irányítása, illetve ellenőrzése; idetartozott többek között a koncertszervezés és a hanglemez-kiadás. (…)

Az „árnyékban is élni kell” elvet követve számos zeneszerző adta a nevét különböző szocialista jellegű művekhez, ám a könnyűzeneszerzők, szövegíróik és előadóművészeik még mindig kispolgárinak, felszínesnek, a múlthoz, a Horthy-rendszer maradványaihoz ragaszkodóknak minősültek a párt szemében, mivel az 1945 előtti időszakban futottak be karriert. A határozat álságosan megállapította:

„[…] teret adunk minden más jó szándékú, nem ellenséges művészi tevékenységnek is. […] A jövőben sem döntünk el rendeletileg, adminisztratív eszközökkel olyan vitákat, amelyek a művészi megformálás, a stílus kérdéseiről folynak.”

A korabeli viszonyokat ismerve cáfolható, hogy kizárólag megbeszéléses, meggyőzéses módszereket alkalmazva intézte volna el a párt a könnyűzenészekkel való konfrontációs ügyeit – elég, ha csak az ORI által kiadott működési engedélyek megvonására utalunk.

Magyar Rádió: engedély Franciaországba,
selejtezés az új stúdióban

A párt kultúrpolitikájában a Magyar Rádió és Televízió nagy tömegbefolyása miatt kiemelt szerepet kapott. Ennek megfelelően a KB első titkárából, Kádár Jánosból és a további legfőbb hatalombirtokosoknak tekinthető KB-titkárokból álló Titkárság tárgyalta 1960. május 17-én a rádió tánczenekarának 1960. júliusi kiutazását a franciaországi Antibes-ba, ahol évente megrendezték Európa legrégibb dzsesszfesztiválját. A rendezvény népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy az idők során Ray Charles és Ella Fitzgerald is a fellépői között volt. A rádió Zenei Osztályának megbízott vezetője, Faludi Rezső által vezetett huszonegy tagú delegációnak engedélyt adtak a fesztiválon való részvételre. A Titkárság döntését megkönnyíthette az a tény, hogy a rendezvényen szerepeltek szovjet, lengyel, NDK és csehszlovákiai zenekarok, valamint az is, hogy az NKI – feladatköréből adódóan – vállalta az utazás és az ezzel járó bürokratikus ügyintézés lebonyolítását. A küldöttségben a tizennyolc zenekari tag mellett egy karmester, illetve két közkedvelt énekes, Sárosi Katalin és Németh Lehel szerepelt. A kiutazáshoz azonban nem kaptak állami anyagi támogatást, annak ellenére, hogy hazánkat képviselték.

A Magyar Rádió éppen zenekara hazautazásának napján számolt be szórakoztató politikájáról az MSZMP KB APO-nak. Ebből kiderült, hogy a rádió tánczenei repertoárját selejtezték, mert úgy gondolták, a dalszövegek általános színvonalának jót tesz, ha a kispolgárinak minősített zeneszámokat kidobják. Ezzel összefüggésben hozták létre azt a könnyűzenei stúdiót, amelynek segítségével gondosabb – értsd: rendszerhűbb – szerkesztési munkálatokkal szándékozták növelni a táncdalok mennyiségét, azzal a jelszóval, hogy a munkások és a parasztok művelődési igényeit fokozottabban kielégítsék. Ennek jegyében évente néhány alkalommal ipari üzemekben, egyenes közvetítésben tervezték felléptetni a tánczenekarukat. Egyébként úgy ítélték meg, hogy a tánczenében sikerült visszaszorítaniuk a giccset, az ízléstelenséget és az „egészségtelen érzelgősséget”, valamint kijelentették, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottság által jóváhagyott szerzemények közül sem játszottak mindent, mert „az ott elfogadottaknak elég jelentős része kihull a mi rádiós rostánkon”.

A sanzonbizottságot egyébként szinte fű alatt, 1959. június 1-jén hozta létre a Művelődésügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozó Színházi és Zenei Főigazgatóság utasítása. Tagjait a kormányzat által felügyelt zenei intézmények esetében a művelődésügyi miniszter, a Magyar Rádió és Televízió esetében pedig annak elnöke nevezte ki. A könnyűzenei intézmények közül helyet kaptak a delegáltak között az MHV, az ORI, az NKI, az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK), a Magyar Rádió és Televízió, a Zeneműkiadó Vállalat, valamint az Szerzői Jogvédő Hivatal képviselői, utóbbiak azért, hogy ha elismerték a dalt, akkor védetté váljon a mű, és a szerzők vagy azok halálát követően a jogörökösök még további ötven – illetve a későbbi jogszabályváltozással hetven – évig kaphassanak utána jogdíjat. A bizottságot az Állami Hangverseny-igazgatóság alá rendelték. A Magyar Rádió és Televízió zenepolitikájával a TKO is foglalkozott 1958 decemberében, amikor megállapították:

„A tartalmatlanság, betegesség, nihilizmus, cinizmus nem tűrhető meg dalszövegeinkben. Egészséges tartalmú, életörömet árasztó, jól énekelhető, gazdag, eleven ritmikájú táncdalokra van szükség. Itt is tanulmányozni kell a Szovjetunió példáját (mi is tettünk már erre biztató kísérleteket), ahol sok zeneszerző […] dalt ír […] a szocialista ember legkülönbözőbb érzelmi állapotairól. […] Azt kell mintegy minimális célként kitűzni, hogy a szórakoztatás ízlést és erkölcsöt ne romboljon.”

A világos, egyértelmű szöveg azonban olyannyira jellemző az egész kádári kultúrpolitikára, hogy ezek a kifejezések még két évtizeddel később az éppen aktuális zenei stílusokkal összefüggésben is megjelentek a pártzsargonban, amikor egyes zenekarok túlzott népszerűségének letörése céljából indokot kerestek a félreállításukra.