Ungvári Tamás: A hódító képzelet (részlet)

Posted on 2015. szeptember 14. hétfő Szerző:

0


Ungvári_A-hodito-kepzelet-bor200Henry Fielding |
Komikus-epikus próza

A Robinsonok kora volt ez, a 18. század Angliája. Hajósok szálltak tengerekre, vitorlások röpítették messzi világtájakra a vállalkozó kedvű nép fiait. India, Amerika és a virginiai gyarmatok népei reszkettek a felfedezők és gyarmatosítók, civilizátorok és barbárok előtt. Földrészek tárultak fel kalandos útleírásokban és szigorúan könyvelt hajónaplókban, kikötők népe fecsegett távoli kincsekről és csodákról. Még a legjózanabb angol polgárban is ott berzenkedett a szerencsevadász… Nem hiába kellett Defoe-nak középosztálybeli mérsékletre intenie valahány honfitársát. Gulliver is, Robinson is odahagyja otthonát – s alig van sikeres könyv, már a reneszánsz óta, amelynek hőse a hatodik lapon ne egy tengerjárón eszmélne fel. A ponyván ritkán akad már más a böngésző kezébe, mint „igaz beszámoló” a törökökkel való viadalról vagy Oroonokóról, a szerecsen király unokájáról.

Nem volt a földgömbön hovatovább fehér folt, amelyet fel ne térképeztek volna: csak éppen Anglia, a forradalom utáni, zűrzavaros, zaklatott Anglia jelent meg ritkán leírások, könyvek vagy éppen regények lapjain.

Az új londoni életbe behatolni volt olyan érdekes, izgalmas és kalandos, mint a legsötétebb Indiába. Két forradalmat ért meg Anglia fél évszázad leforgása alatt; a földrengés után pedig a romokon, a régi élet roncsain és törmelékein egy merőben új élet épült. Népvándorláshoz lehetne leginkább ezt a kavargást hasonlítani. Ebben az Angliában mindenkit elkapott a forradalmak forgószele. Földjükről elűzött parasztok, vagyonosodó, pénzre leső, városban letelepülő polgárok, a köztársaságiak elől menekülő királypártiak, a restauráció lovagjai elől menekülő puritánok, az államegyháztól elűzött eretnekek, perbe fogott katolikusok – egy perc alatt valamely politikai változás honfoglalót nomáddá, nomádot telepessé tett. S még a 18. század első évtizedeiben is tüzes a föld egy királygyilkosság emlékétől: élnek még I. Károly lefejezésének szemtanúi. És London! A terebélyesedő, gazdagodó város, amelyet hiába tizedelt meg a polgárháború, majd a tűzvész és a pestis! A nyomorgó és gazdag, pompázatos és piszkos London, ahol bandita a bankár és bankár a bandita; ahol arisztokrata piperkőcök páváskodnak a színházban, polgárok ülnek az újonnan nyílt kávéházakban, s újságot – igen, 1704 óta újságot – olvasnak. Ott a Grub Street, a mindenféle tollforgatók, lexikonszerkesztők, revolver-röpiratírók és fordítók utcája; a Drury Lane a prostituáltakkal, a Pénzverde környéke a menedéket kereső adósokkal, sikkasztókkal; ott élnek a sörivó színészek, a kiéhezett, ginben feledést kereső, eszméletlenségig lerészegedett koldusok. Ez a London 1689-ben narancsszínbe öltözve fogadta első polgári királyát, III. (Orániai) Vilmost, hódolt a szigorú Anna királynőnek, urának nyerte meg az angolul se igen beszélő hannoveri I. Györgyöt – de voltaképp maga uralkodott királyokon és lordokon, vagyonának roppant hatalmával. A 18. század eleji Anglia élete nem valószínű, hogy olyan harmonikus és tökéletes volt, mint némely hajdani gondolkodó és költő lefestette. Sir Alexander Pope filozófiai költeményeiből úgy vélhetnénk: a kozmosz egész fejlődése, az anyag és szellem harca mind az ő nagyszerű korának eljövetelén munkálkodott. Shaftesbury lord, az angol felvilágosodás nemes közírója a „jóság uralmát” érzi a világban, az emberen pedig a derék szív, a boldogságra törekvés jegyeit figyeli meg. Minden baj, visszásság oka a nyers és durva szenvedély, s a józanság, önmérséklet egyszerű orvossággal szolgál a nyomorúságra. Derű sugárzik e század racionalistáinak elképzeléseiből. Optimizmusuk fényét még az se homályosítja el, ha a kor minden szenvedését, elképesztő kínját, a robotra kényszerült, kifosztott páriák jaját idézzük cáfolatul.

1713-ban nyilvános boszorkánypert ültek Angliában – mégis a fény, a fellendülés esztendei ezek. Dr. Johnson, a nagyszerű szótárszerkesztő, tudós és regényíró úgy hitte, hogy a vándormadarak a folyók jege alatt alusszák téli álmukat – a johnsoni korra mégis a tudomány s a technika mérhetetlen fejlődése jellemző. Valami máig tündöklő ragyogás vonja be ezeket az időket – ellentmondásait terebélyes napfoltoknak éreznénk csupán, ha Swift keserű szava nem intene óvatosságra.

A kiábrándulás, csalódás hangja persze éppúgy megszólal e fény- és árnyvilágból, mint a reménységé. Csakhogy a bizakodásnak, a reménynek, az örömnek, sőt néha a megelégedettség kényelmes érzésének – a kisszerű politikai elégedetlenkedőket kivéve – a kor minden művésze odaadta magát, egy-egy pillanatra megfürdött ennek a nagy léptekkel előresiető friss és erős kamasz-Angliának napsugaraiban.

A boldogságnak ezeket az önfeledt pillanatait irigyelték a késő íróutódok Henry Fieldingtől is. Mintha az aranykor leheletétől részegednének meg a 19. század művészei, amikor Fielding életét idézik. A nyugat-angliai Somersetshire Sarpham Park-i kúriáját, ahol a Habsburg-ősökkel dicsekvő Edmund Fielding kapitány és Sarah Gould gyermeke, Henry megszületett, az idilli nyugalom s derű szelleme lengi körül – legalábbis a nagy íróról szóló életrajzokban. Pedig idilli nyugalom nem kísérte Henry Fieldinget életútján. Igaz, gyermekkorát egy Dorset megyei birtokon, a festői East-Stouron tölti, de anyja halála után rideg iskolák fogságában nélkülözte a meleg családi otthont. Edmund Fielding, az apa, ismét megnősült s Londonba költözvén, nagyanyjuk, Lady Gould gondjaira bízta hat gyermekét. A kardos Gould asszony végül törvény útján perelte el East-Stourt és a gyerekek nevelésének jogát a megbízhatatlan Edmundtól; Fielding zavartalanul békés ifjúkoráról tehát aligha beszélhetünk.

Ez a környezet mégis vidám, mondhatni bohém fiatalemberré nevelte a magas, ívelt orrú, fekete hajú, csinos Henryt. Nem volt benne semmi vidékies, húszesztendősen már úgy érkezett Londonba, hogy gáláns kalandokkal dicsekedhetett. Egy gazdag örökösnő nyomába szegődött egyszer, s gyámját inzultálta. Londonban, a művelt és szellemes társaság szalonjaiban is győzte szellemmel, tréfával. Neve és ősi címere jó ajánlólevél volt a híres Lady Mary Wortley Montagu házába, s Lady Mary – akinek irodalmi összejöveteleit a hölgyek rövid szoknyája alól kivillanó kék harisnya tette híressé – a legjobb ajánlója lehetett a színpad meghódítására törő ifjúnak.

A huszonegy esztendős Henrynek sikerrel játszották első, ötfelvonásos komédiáját. S ezt a sikert kilenc év szorgos szerzői munkája gyarapította harminc-egynéhány bohózattal, komédiával, operával, verses tragédiával, egyfelvonásos burleszkkel. Kapkodva, sietve dolgozott, határidők szorították, de neki, mint egy helyütt keserű tréfával vallja, választania kellett, hogy „bértollnok vagy bérkocsis” legyen-e Londonban. A tollából élt – ennyit tesz itt a szó –, modern, polgári író volt, nem állt mögötte sem járadék, sem földesúri jövedelem. Fielding egyike volt az elsőknek itt is: azoknak sorában, akiknek az írás már nem műkedvelő passzió, hanem foglalkozás, mesterség is.

S hogy milyen életformára kényszerítette a „bértollnokoskodás” a művészt, legtanulságosabban maga Fielding ábrázolta keserű iróniával. A szerző bohózata című komédiájában mintha magát állítaná színpadra. „Míg pénze volt – veszekszik háziasszonya Balszerencsés úrral, a költővel –, bezzeg reggel négykor meg ötkor verték fel a házamat a kocsisok és szolgák; s most, hogy egy garasa sincs, a lakást hitelezők és végrehajtók serege szállja meg reggeltől estig.”

Megbecsülésre, tisztes fizetségre Fielding nem számíthatott. Állnia kellett a vetélytársak, haragosok, féltékeny színházi emberek gyilkos támadását – igaz, szúrásra nála is mindig készen állt a gyors, szellemes válasz. Tűrhette azt is, hogy szövegét színészek és igazgatók mintegy nyersanyagnak tekintsék. Ezt az önkényeskedést pellengérre állítja egyik darabjában; színigazgató hőse azzal hetvenkedik, hogy mestersége voltaképp a szabóhoz hasonlít: nyesi, húzza, kifordítja a darabot, akár egy rossz kabátot, s mindig a divathoz igazítja. Még első életírója, a színházi világban jártas Murphy is egykedvűen közli, hogy amikor Fielding egy darab vagy tréfa színrehozatalában megállapodott, rendszerint későn tért haza a kocsmából, s a másnapra összeütött jelenetet „bagójának csomagolópapírjára írva nyújtotta át a színészeknek… A véleményét pedig általában meg se kérdezték, s ez aligha lehetett másként.”

A fieldingi véleménynek, a „hosszú, rongyos bárd” (így keresztelte el magát tréfásan egy helyütt) nézeteinek idővel politikai jelentősége támadt. 1736-ban már saját színházának írta darabjait, s ezek a maró, kíméletlen szatírák egy kormányfő haragját idézték fel. Sir Robert Walpole, az első, modern értelemben vett miniszterelnök szigorú cenzúratörvény beiktatására késztette a megvásárolt, korrupt parlamentet: nyíltan, befolyásának egész erejével parancsolta le a színpadról az ellenzéki Fieldinget. Bűne a merészség volt, olyan szabadszájúság, gúny s hetvenkedő kihívás, amely éppúgy példa nélkül állt századok színházi botránykrónikáiban, mint a walpole-i rendelet. Tőr s pisztoly nélkül szinte párbajt vívott a hidegfejű, eszes politikus s a bohém szerző. Fielding akárhányszor hangoztatta is, hogy sohasem célja egy bizonyos személy támadása, akkor sem, ha a sátán minden gonoszságát benne látja testet ölteni, mégis zabolátlan bátorsággal töltötte kedvét Walpole bosszantásában. Tervszerűen, mintha hadjáratot vezetne, jókedve s gyűlölete nyilaival találta el a minisztert, mindig a legjobb pillanatban. Úgy kellett őt törvényen kívül helyezni, akár egy államrendre veszélyes pártot.

„Minden embernek szabott ára van” – Walpole ezt cinikusan hirdette; egy birodalom kormányzásának alapelvévé tette a szervezett korrupciót. Már-már örült, ha támadták; újabb emberre talált, akit megvásárolhatott. Elegáns cinizmusa nem ismert határt. Maga is megjelent például a híres Koldusopera bemutatóján, s szenvtelenül nézte végig, hogyan gúnyolja őt színdarabjában a szellemes szerző, John Gay. Az előadás után pedig arannyal jutalmazta a színészeket. Állítólag még azt se restellte, hogy színdarabot rendeljen, amelyben úgy támadják meg, hogy könnyűszerrel keresztülvihesse a cenzúrarendeletet.

Fielding egyik darabjában ugyancsak színre lép Walpole. „Török” miniszterek tanácsának átlátszó kulisszái között játszódik a könnyen érthető példázat. Szereplői politikusok, természetesen „törökök”. A háború vagy béke lehetőségeit fontolgatják. Egyszerre csak belép Quidam – vagyis Walpole –, s megcsörgeti aranyát. A törökök nyomban az ő szája íze szerint változtatják meg véleményüket, majd, hogy a játék teljes legyen, Quidam sípszavára kísérteties táncot lejtve vonulnak ki a színpadról. Lyukas zsebük azonban megtréfálja őket, táncos lépteikre kihull az arany, amit Quidam nevetve gereblyéz össze. Földönfutóvá, állástalan színigazgatóvá, szinte száműzötté tette „Quidam” bosszúja a bátor Fieldinget. Menekült is rögtön, vidékre. Néhány hónapot töltött ifjú feleségével, a gyengéd, bájos Charlotte-tal, akiről nagy regényeinek vonzóan tiszta, felvilágosult, merész hősnőit mintázta később. Nászútjukra ugyan szökve indultak 1734-ben, a „nagy bukás” előtt néhány esztendővel, Charlotte anyjának haragját azonban eloszlatta az idő, s a fiatalok takaros összeget örököltek tőle. Józan számítás szerint elegendőt egy szerény vidéki udvarház boldog békéjéhez. Nem tudjuk, igaz-e a legenda, hogy a féktelenül tobzódó Henry gyorsan nyakára hágott pénzecskéjüknek. Akárhogy történt is, az esztendő végén, vagyis 1737-ben ismét Londonban bukkant fel. Nem színigazgató volt ekkor, nem is szerző. A Middle Temple hallgatóinak sorába iratkozott be, azaz jogot tanult. Walpole veszedelmes ellenfele harmincesztendős fejjel: diák. S méghozzá komolyan foglalkoztatja a stúdium. „Késő éjszaka tért szobájába, s órák hosszat olvasta s kivonatolta a leghomályosabb szerzők munkáit is, mielőtt lefeküdt volna” – számol be tanulóesztendeiről barátja, Murphy.

A diákoskodással azonban szinte lehetetlen beérni egy parlamenti vitáktól, aranycsörgéstől hangos korban. Fielding a jogászság mellé még lapot is alapított. Championnak – Bajnoknak – keresztelte hetenként háromszor megjelenő, politikai, hadi szenzációkat, friss esszéket s pletykákat terjesztő lapját, melyet ő írt tele káprázatos gyorsasággal. Egyetlen segítőtársa volt csupán a „bajnoknak”, aki természetesen most is Walpole-t vette célba legtöbb írásában.

Így telt ifjúsága, ragyogásban, nyugtalanító harcokban, szeretetre méltó szélhámosságban, idegtépő munkában.

***

Kortársai vásári, olcsó tehetségnek tartották. Pope az orrát húzta, Swift alig akart emlékezni a nevére. Műveltségében bárdolatlanságot, vígjátékaiban közönséges mulattatást szimatoltak. Ezt a kort, kivált a 18. század első felének Angliáját nem csak az átalakulás nyers brutalitása jellemzi. Művészete klasszikus példákat kutat, tudósai egyúttal az antikvitást élesztik buzgón. A költészetben a filozofikus tanköltemény uralkodik, Homérosz eposzát Alexander Pope, a költőfejedelem fordítja; kényeskedés és finomság a divat. Átmeneti kultúrája mintha képmutató lenne: Shakespeare-t se érzi szalonképesnek; darabjait rendszerint átírják. Inkább a szentimentális tragédiában vagy felszínes vígjátékban gyönyörködik az újmódi sznobok hada. Olasz vendégénekeseket rajongnak körül, s az előkelő asszonyok – Fielding csípős szavával – legszívesebben nekik szülnének gyermeket. Mintha egy nyárspolgári, sikamlósan puritán ízlés tenyészete is kivirulna itt. Fielding robusztus egyénisége nem tudott beleilleszkedni ebbe a világba. A „hagyományos” műfajokhoz nem is volt sok érzéke, gáláns, pásztori versei bizton gyengének nevezhetők. Drámáiban se hódolt az újabb divatnak, az érzelmességnek. Furcsamód a fieldingi színpadnyelv inkább azt a stílust idézi, amit épp ez az új próbál helyettesíteni: a restauráció korának vígjátékaiét. Jóllehet, a restauráció drámája egy polgárosuló arisztokrácia igényeit szolgálta – méghozzá gyakran szolgaian, művészi vagy épp erkölcsi igényeket mellőzve –, szókimondása, cinikus nagyvonalúsága mégis jobban vonzotta Fieldinget, mint a szentimentalizmus. A félmúlt szokványos stílusának formanyelvén szólalt meg Fielding, az előkelő irodalom már csak ezért se fogadta be. Az irodalmi legendák pedig szívósabbak olykor a műveknél is. Máig élő, alig kikezdett fáma hirdeti, hogy színpadi művei gyengék. Bernard Shaw volt az első, aki – persze a maga nagyotmondó módján – fordítani igyekezett a legendán… s nyomban Shakespeare közelébe állította a mestert. A Fielding-drámák pere csak annyiban tartozik ide, hogy bennük jelentékeny epikus művek előképeit érezzük. Nem vígjátékai, csupán paródiái foglalkoztatnak. A klasszikus műfajokat ugyanis – rövid intermezzóktól eltekintve – nemcsak elkerüli Fielding, hanem támadja is. Leghíresebb színpadi munkája a Tom Thumb the Great (A nagy Hüvelyk Matyi) voltaképp a tragédiadivat szellemesen gyilkos paródiája. Pöttömnyi hőse végigbotladozik minden lehető „tragikai” cselekményen, méghozzá úgy, hogy nyomtatott kiadásában lábjegyzettel találkozunk az egyes fordulatoknál, sőt majd minden mondatnál utalással arra a „klasszikus” vagy épp korabeli darabra, amelynek a szóban forgó szövegrész mintegy görbe tükre. A tragédiák tragédiájának keresztelte el Fielding a Hüvelyk Matyit – a cím a túlfeszítés, a végletekig csigázás módszereit tükrözi, azt a szatirizáló megformálást, mely végül is nevetséges paródiává változtatja a tragédiát.

A Hüvelyk Matyi tagadó, elutasító mozdulata az egész régi irodalomnak szól, még a reneszánsz tragédiáknak is kijut Fielding csipkelődéseiből. Darabjában a jó kedély és vidámság, az irodalmi hitvallássá emelt optimizmus bontogatja szárnyát. Nem meglepő, hogy első jelentékenyebb prózai munkája épp a boldogság irreálisan széles távlataival kecsegtető könyv paródiájának indul. Ismét méltó tárgyat keresett: a kor leghíresebb s méltán jelentékeny regényét, Richardson Pameláját támadta meg. A szellemes bírálónak ezen az érzelmes történeten elég rés akadt. Szentimentalizmusa, naiv illuzionizmusa, már-már pikantériának ható szemérmeskedése mind céltáblát kínáltak egy nyersebb, realisztikusabb, sőt arisztokratikusabb író számára. A nyomdászból lett művész, Richardson, az emberi egyenlőséget újsütetű polgár módjára hirdette: hősnőjét, a szolgálólány Pamelát regénye végén egy gazdag házasság révébe vezeti. A leány derekasan ellenáll ura ravasz csábításainak, s szende erkölcsét megjutalmazza boldogsággal a sors. Mindez persze csak tömörítve tetszik ilyen együgyű mesének. Richardson nagyon is értett a lélek apró rezdüléseinek festéséhez, az érzelmek rajzához. Fielding mégis valami hamis, torz szemlélet érvényesülését érezte meg a regényben. Mélységesen idegenkedett az efféle illuzionizmustól, a balga hitek délibábjától. S itt van egyik magyarázata annak, hogy a tragédiák ellenfeleként Fielding miért kezd vitát Richardsonnal: a realitás sokszínűségét idézi a pamelai rózsaszínnel szemben. A Pamela egyik első s legszellemesebb paródiáját, a Shamela című névtelenül megjelent röpiratot is valószínűleg Fielding írta. Itt a pamflet műfajának játékszabályai szerint leplezi le Richardson hősnőjét. Voltaképp Shamelának hívták az erényes szolgálót – állítja Fielding, s mielőtt a földesúrhoz került volna, viszonya volt már egy lelkésszel. Mihelyt sikerül a hiszékeny urat ügyes fortélyokkal, az erkölcsösség látszatával a házasságra rábírnia, nyomban újra kapcsolatot talál egykori szeretőjével. „A tettetés pellengére” – így nevezhetnénk Shamelát, s Fielding ezt követő első regényét, a Joseph Andrews és barátja, Mr. Abraham Adams kalandjait is. A parodista Fielding itt természetszerűleg a műfaj ősének, a Don Quijoténak a stílusához nyúl vissza. Egy cervantesi ötletet bonyolít regénnyé. Pamela fivérének életét írja meg. Hőse, Joseph Andrews, ugyanolyan rokonságban van a Richardson-figurákkal, mint a búsképű lovag az Amadis-regények alakjaival. Sorsában a gúnyolandó személyek magatartásának minden foltja látható. Fielding a regény elején lejátszatja a pamelai történetet, torzítva persze, fonákjáról. Joseph szolga, akit úrnője akar elcsábítani. A Pameláéhoz hasonló, mégis fordított helyzetet idéz a regény, egyszeriben a humoros kalandok lehetőségeinek sorát nyitva fel.

Ez a humor az írói látásmód sajátja, s valahogy derűsebb, biztonságosabb életérzést sugall, mint a „richardsoni távlat”. Az úrnő kidobja az erényes Josephet, és nem nyújtja neki hitvesi kezét. A hősnek az országúti kalandok vidám-szomorú kálváriája jut osztályrészül. Képzelt s valóságos veszélyek közt csetlik-botlik, jószívűségéért, tapasztalatlanságáért sokszor tréfálja meg a véletlen. Gyakrabban kerül szorult helyzetbe, mint „nővére”, Pamela. Mégis, az egész regény, de a befejezés is az életöröm, a felszabadult derű hangulatát árasztja. Nem csupán azért, mert ez a regény is „happy ending”-gel végződik, melyben Joseph hányattatásai után rátalál gazdag apjára, s feleségül veheti szerelmét. Fielding előbb öleli szívére a hamiskás kópét a révbe jutott kényeskedőnél, a valóság útvesztőit megjárt kalandort a mit sem próbált szenteskedőnél. Járd ki az élet iskoláját, merülj alá még szennyes vizeiben is – ezt hirdeti a regény híressé vált halhatatlan alakjának, Adams lelkésznek példázatával is. Josephet végigkíséri útján ez a papi Don Quijote. A csetlés-botlás folytonos intés: az életidegenség, az absztrakciókban elvesző fantázia megszállottai pórul járnak a bonyolult világban.

Ez a friss mondanivaló, játszi kedv, bő humor új fejezetet nyit a regényírásban. A regény az első mű az angol prózában, amely tételesen és gyakorlatában is a valóság kuszán csavaros útjait próbálja tükrözni. Nem prózába bújtatott lovagregény, nem illúziók formába öntése, nem tanmese. Ezt a három irányzatot egyetlen mozdulattal a múlt avítt stílusainak sorába löki Fielding. Nála a mese, a történet egyes elemei epikai önállóságra tesznek szert, csak önnön törvényeiknek, mondanivalójuknak vannak alárendelve.

A prózát művészi rangra emelte. Szabad áradást engedett mesélő kedvének, miközben a mesélés hajlékonysága, csobogó egyenletessége az elbeszélő formát a valóság kifejezésére tette alkalmassá.

A Joseph Andrews paródiának indult – regény lett belőle. Már első fejezetei után nem érezni, hol tapad a Pamelához. Az a benyomásunk, hogy a későbbiekben Fielding szándékosan felhagyott a richardsoni mű közvetlen bírálatával. Ezzel párhuzamosan a korai regénykísérletektől és típusoktól való elszakadás igényét is ki lehet tapintani. A pikareszk, a csavargóregény jegyeit ugyan magán viseli még a Joseph Andrews, de már nem lehetne felcserélni a kalandokat. Szigorúbb szerkezet fogja össze, sorrend, fokozás, súlypontozás tagolja a mesét, s következésképp mélyebb tónus, árnyaltabb ábrázolás kelti életre a szereplőket. „Komikus prózai eposz”-nak keresztelte el a büszke Fielding az új regénytalálmányt. Tudta, hogy új műfajt teremtett. Hetvenkedve vágta oda bírálóinak, hogy az ő hőse attól, mert a trágyadombról származott, jobb s erényesebb lehet, mint akárhány előkelő úr. De míg Richardson Az erény diadala alcímet adhatta regényének, Fielding nem egy epizódban mutatja meg a jószívűség kudarcát a képmutató világban. A Joseph Andrews méltán leghíresebb fejezete, melyben a kirabolt s fagyoskodó Josephnek sok pénzes úr közül egyedül a szegény postakocsis adja oda a kabátját. A későbbiekből pedig megtudjuk, hogy ezt a postakocsist tyúklopásért deportálták.

Az újfajta „eposz” nem társadalombíráló természetű, legalábbis nem olyan értelemben, mint a 19. század regényei. (A komikus jelző ezt is jelenti.) Középpontjában nem a leleplezés áll, az író nem a világgal való szembenállás kifejezésére tör. Epizódszerű, pamfletszerű itt minden csipkelődés, szinte kontraszt a hős felfelé ívelő pályájához. A gond, a bánat, a baj mellett az élet lépten-nyomon a harmónia lehetőségeit is kínálja. A tragikumot, miként a színpadról, a regényből is száműzni próbálta Fielding. Felfelé törő, gazdagodó, céljai beteljesülésére váró kor fia volt.

***

Művészi magatartásában, a tekintetben, mellyel a környező világot szemléli, elbűvölő Fielding biztonsága. Rátartian és fölényesen néz körül, a változó törvényeket értő emberként. Kétkedéshez szokott szemünk csak csodálni tudja ezt a racionalistát; milyen könnyedséggel igazodik el a lélek s a valóság dolgaiban, milyen háborítatlan és egységes szemlélet fegyverzetével győzi az ellentmondások megválaszolását. Ez is egy ébredő kor sajátja, ez az öntudat és fölény. Így éli meg a felvilágosodott ember az értelmes és rendezett világot, melyet nem kis részben a maga képére formál. A fölény és biztonság: az ész részegsége, a gondolat túlcsorduló, mégis fegyelmezett öröme.

A nevelés nagy szerepet kap ebben a világképben. A rossz megjavítható. Hiszen az ember jobbá tehető. Az emberi természet megismerhető, az egyén magatartása befolyásolható. A kor meg is teremti ennek a diadalmas felismerésnek műfaját, az esszét. Kis, novellisztikus elemekkel tűzdelt értekezések születnek a viselkedés szabályairól, elemzések a jó modorról. Művészet és újságírás, filozófia és publicisztika fogódznak össze bennük, s az első, modern fogalmaknak is megfelelő lapok, a Tatler vagy a Spectator ezt az újságot hozzák olvasóiknak: esszéket az emberről, a társasági életről.

Fielding folyóirata, a Champion, a friss hagyományok nyomába szegődött. Pompás esszéket közölt a jótékonyságról, a papságról, a becsületességről – legfőbb mondandóját azonban szokás szerint kitalált személyek szájába adja, s ezek mondják el véleményüket. A lapot alapító állítólagos klub elnöke Vinegar (Borecet) kapitány, nyers és durva módon csipkelődik, egy másik Vinegar tudós okoskodásokkal szórakoztatja az olvasót, a harmadik politikai pletykákat szállít. De más formák is szóhoz jutnak, így például a képzelet szabad csapongását megjelenítő allegorikus vízió. Ezt egyébként röpiratokban is kedvelte Fielding: írt is jó néhány eleven pamfletet a választási harcok idején – Walpole, majd saját politikai elvbarátai ellen. Az Ellenzékben egy roppant szekér képét idézi, melyet igába fogott emberek húznak, s köztük a legrongyosabb maga Vinegar kapitány, „akit a kocsisok annyiszor szólongatnak: gyite, gyi-te, s kedvvel rángatnak”. A hajtók Vinegar nógatói: politikusok, s a szekér az ő ládáikat cipeli, melyek „törtetéssel, rosszakarattal, irigységgel” vannak teli. Persze hogy a súlyos csomagok terhétől sárba ragad a szekér, kivált, hogy a „lovak” összevissza húznak; az is természetes, hogy ők kitérnek a szembejövő hintó elől, melynek bakján Walpole ül, sőt jó néhányan még gyorsan átkapaszkodnak ellenfelük kocsijára. A politikával Fieldingnek nem volt szerencséje: egyetlen jelentős kortársának sem. Az emberi természet felfedezői csak a meztelen érdek és gonoszság törtetését figyelhették meg az államigazgatás művészetében. Fielding esszéi azonban jobbára nem efféle tudományos természetű „tanulmányban” felmérhető dolgokról szólnak. A társalgás szabályait vitatja az egyik, a barátunk elvesztése felett érzett fájdalom csillapítását a másik, az emberi jellem megismerését a harmadik. Nem akar Fielding durva szabályokat összeróni itt, ki is mondja, hogy „jobban különbözik egyik halandó a másiktól, mint az ember az állattól”. Mégis, alap princípiumokat meg lehet állapítani. A jóra vagy a rosszra való hajlam korán kiütközik mindenkiből, s ez már ítéletünk alapjául szolgálhat. Hiszen a jóság vagy jószívűség megtaníthat arra, hogy polgártársaknak tekintsük egymást és együttesen dolgozzunk a „közjóért”. A gonoszság viszont, amelyet Fielding államfőkre és politikusokra célozva „nagyságnak” nevez, szintén formáló princípium a világban: elnyomás, hazugság, rablás mind a nagyságnak köszönheti létét. Nagy embernek minősül a színlelő, az okoskodó áltudós vagy a piperkőc és a rabló is. E két erő kiismerésének és megjelenítésének Fielding egész sorozat könyvet szentel. 1743-ban jelenteti meg Különfélék című munkájának három kötetét, bennük verseit, esszéit és két regényét. Legtöbbjük a nagyság izgató problémájáról szól. Hányféle módon, hány szemszögből, hány műfaj fedezékéből keresi Fielding a gonoszt! Egy dialógusa Nagy Sándor és a cinikus Diogenész vitáját állítja elénk, s mind az uralkodót, mind a filozófust hiú, önző nagyságként leplezi le. Az Utazás e világból a következőbe című munkája fantasztikus beszámoló a jók és a gonoszak túlvilági sorsáról. Hogyan ítéli meg az alvilág kérlelhetetlen bírája, Minosz, a hamiskodókat, tettetőket, s miként bocsát meg a jószívűeknek, akik apróbb-nagyobb vétségeket követtek el – erről szól az egyébként töredékes és lazán összeszőtt regény egyik fejezete. De mindez csak körítés a Különfélék ínyenc falatához: itt jelent meg híres műve, A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténete.

Az álnagyság bombasztikus és üres – ez Fielding kiindulópontja a regényben is. Inkább szerep, mint jellem. Idézett dialógusában Fielding el is mondja Nagy Sándorról: „Ha meg se született volna, ki állíthatná, hogy ugyanazok a csapatok más hadvezér alatt nem okozhattak volna éppoly nagy vagy talán nagyobb károkat?” Vagyis a személy közömbös, cselekedeteinek iránya a döntő.

Ezt a gondolatot a regény művészi ötlete még teljesebbé bontja ki. Fielding egy betörőkirály életét írja meg úgy, mint országok királyáét. Fennkölt életrajzstílusban egy tolvaj okosságát, bölcsességét, nagyságát dicséri. Hízelgő jelzők tömegével halmozza el a gonoszt, s kárhoztatja az „ostoba” áldozatokat. De a minősítő szavak ellen szinte fellázadnak az elbeszélt tények: az aljasság, csalás megannyi példája. S a folytonos irónia így visszájára fordítja a szavak értelmét: máris gazembernek halljuk a nagy embert, vagyis minden gyökeresen ellentétes jelentést kap a parodisztikus stílusban.

Csodálatos merészség volt Jonathan Wildot, a hírhedt gonosztevőt egy ironikus életrajz hősévé tenni. Még élt a legendája: a regény megírása és az igazi Wild kivégzése között alig húsz esztendő telt el. 1725-ben Wild akasztására London apraja-nagyja kivonult. Nem volt nagyobb ura az alvilágnak. Zsiványait szinte hadsereggé szervezte; fosztogató körzetekre osztotta a várost. Sarcot fizetett a hivataloknak, de jaj volt annak, akitől ő nem húzott sápot: bandita vetélytársát maga jelentette fel. Orgazdahálózata az országhatáron túlra terjedt, s tolvajiskolát tartott fenn. Ha igaz, egyszer magát a királyt is meglopta. Mindebből alig került valami a regénybe. Fielding új Wildot teremtett, aki már-már nem is hasonlít a valaha élt rablóra. Az olvasók jobbára a nagy ellenfélre, Walpole-ra ismertek a regény főhősében. Ezért mellőzött Fielding minden ismertebb Wild-történetet. Még a látszatát is elkerülte, hogy csupán egy közönséges tolvajkirály életrajzát írja. Kajánkodva mintázza rá Wild arcára Walpole vonásait, inkább Walpole-, mint Wild-legendákat sző könyvébe. A „nagyság” leleplezésének s a szellemes bosszúnak aligha találhatta volna meg szerencsésebb módját. Ezzel egyszersmind műve mondanivalóját is pompásan megfogalmazta: „nagyság” és „gazdag” fogalmait házasítja össze, amikor e két, látszatra különböző személy jellemét egy alakban formázza meg.

Walpole azonban éppúgy eszköze az ábrázolásnak, mint Wild. Ezt még az is bizonyítja, hogy a regény születésekor vagy legalábbis végleges fogalmazásának idején a teljhatalmú miniszter megbukott már. A politikus és a tolvaj személyesítője, összeolvasztása jelképes alakká emeli a hőst, a világi gazemberség diabolikus megtestesítőjévé. Fielding nem közönséges pamfletista: a típusalkotásból ad leckét az új műfajnak, a regénynek. Joggal írhatta munkájáról: „Az én történetem inkább olyan cselekedetekből áll, melyeket Wild elkövethetett volna, mint amelyeket valóban elkövetett, s voltaképp éppúgy ráillik minden más nagy emberre, mint arra a személyre, akinek a nevét viseli. A gazság és nem egy gazember a tárgyam.”

Ez a vallomás igaz, még ha könyve lapjain százszor ráismerünk is néhány múltba hanyatlott személyre. Olyan írói erővel leplezett le egy-egy gazembert, hogy művéből a gazság művészi képe bontakozik ki. (…)