Dosek Rita – Tarjányi Péter: A Balkán angyalai II. (részlet)

Posted on 2011. december 12. hétfő Szerző:

0


A Balkán angyalai 2 - címlap

Az ördögi kötelék

Az itt leírt történet egyes részei megtörtént eseményeken alapulnak, de a regényben szereplő nevek, helyszínek, időpontok és a cselekmény egésze a fantázia szülötte, bármilyen egyezésük a valósággal csak a véletlen műve.

SZERBIA, BELGRÁD | 2005. JÚNIUS 6., 15:28

Gyönyörűen sütött a nap a városra, mintha maga is kedvelné a Duna és a Száva találkozásánál elterülő metropolis látképét. Az égen tovatűnő felhők vidám hátteret adtak a két hömpölygő folyó vizében visszatükröződő városképnek. Az utakon nyüzsgő forgatag, emberek százai siettek munkába, vagy épp hazafelé. Az óratorony mint magányos őrszem emelkedett a házak fölé. A hatalmas óramutatók lassú mozgással hirdették az idő múlását, nem törődve a rohanó várossal.

A méteres nagyságú, festett római számok némelyike távolról nem látható szervizkijáratot rejtett. Az óra méretéhez viszonyítottan apró nyílások egyikéből egy 50-es kaliberű, precízióslövő puska csöve meredt egy híd felé.

– A konvoj elindult – hallatszott egy idős férfihang a mellette fekvő lövésznek intézve szavait. A fegyver mögött készenlétben lévő mesterlövész fekete kesztyűs ujját az elsütőbillentyű mellé helyezte, és belenézett az optikába. A hosszú, méretes fegyver teste szakszerűen egy villás állványra volt erősítve. A fémszerkezetet a biztos lövés érdekében az összeszerelés során szögbelövővel a födémhez rögzítették.

– Elhagyták a harmadik kereszteződést – szólalt meg egy másik reszelős hang az adóvevőből. A lövész finomra állította a távcső élességét, hogy olyan tökéletesen lásson mindent, mintha maga is ott lenne, ahová a puskacső mutat. Hamarosan hat fekete autó tűnt fel a látóterében.

– Látom őket – mondta ismét a lövész mellett fekvő személy a kezébe vett adóba, miközben az ikeroptikához kötött kis laptopot is figyelte. Ugyanazt a képet látta, amit a puskán lévő irányzék mutatott, viszont nála nemcsak a kép, hanem rengeteg adat is megjelent a képernyőn. Az ő feladata volt a célzáshoz szükséges információk összegyűjtése és betáplálása a számítógépbe, hogy a lövész tökéletesen célozhasson a kalkulált lövési adatok alapján. Tulajdonképpen ő volt az agy, a lövész pedig a kéz.

Délután négyre járt. A nap már nyugati irányból sütött az óratoronyra, elnyúlt, világos téglalapot rajzolva a szerelőhelyiség poros padlójára, mintha a szervizkijárat negatív árnyékát festette volna oda. A komor alakok a nyílástól körülbelül három méterrel hátrébb feküdtek, a sötétségbe olvadva.

Nem kockáztatták, hogy a bevilágító napsugarak felfedjék ottlétüket, ezért tisztes távolságot tartottak a kijárattól. Felszerelésük és technikájuk így is tökéletes képet mutatott nekik a légvonalban majd egy kilométerre folyó eseményekről. A számítógépet összekötötték az óra XII-es számjegyébe elhelyezett, és a háttérbe teljesen beleolvadó, azonos színre festett mérőműszerrel, ami a torony előtti szélirányt és szélsebességet mérte. A külső tényezők pontos meghatározása rendkívül fontos volt, hogy precízen beállíthassák a lövés irányát, és a lövedék ne térjen le a kívánt röppályáról.

A komputer ezenkívül mérte a külső hőmérsékletet, a páratartalmat, sőt a konvoj sebességét is. A lövész és a figyelő tudta, hogy nagyon nehéz lövésre készülnek, amelynél a legkisebb hiba is kudarchoz vezethet.

– Közelednek. A távolság 1350 méter, sebességük 64 km/ó.

– Álló pontra dolgozunk! – hangzott újra a háttérből, mintegy emlékeztetőként.

– Tudom – válaszolt vissza a lövő. Tisztában volt vele, hogy ilyen nagy távolságból szinte lehetetlen mozgó autóban ülő személyre célozva lőni. Alig páran voltak a világon, akik értettek hozzá, és ő, bár kiváló lövész volt, nem tartozott közéjük.

– Nem lesz sok időnk! Kell egy zászló a célterületen, hogy kiszámíthassuk az ottani szélsebességet – mondta, és kicsit távolabbra állította a fegyveren a fókuszt, hogy a kiszemelt épület körül valami szélfútta tárgyat találjon.

Meg is van – mormolta egy divatbolt bejáratánál elhelyezett reklámlobogóra utalva a figyelő, és kijelölte a monitoron a zászlót, majd bepötyögte a lőelemző számítógépbe az utasításokat. A képernyőn pár pillanattal később megjelentek a kiszámított információk.

– Szélirány észak–északkelet. Szélsebesség 6 m/sec – hangzott az információ. – Az épület… – nyomta meg a lézeres távolságmérő gombját, ami egy villanás alatt bemérte az épület bejárata előtti nagy virágcserépre irányított lézersugár alapján a későbbi célpont távolságát – 694 méterre van. – Újra gépelt valamit, majd ismét megszólalt. – Három jobbra, négy fel!

A lövész három kattintást állított jobbra az irányzékon, hogy a célzással ellensúlyozza a szél által generált eltérítő erőket, és négy vonalkával csavarta feljebb az optikában lévő irányzótüskét, hogy a távolságon ható gravitációs erőt is belekalkulálja a röppályába. Újra a célpontra fókuszált. A fegyvert a harmadik autóra irányította, és követte a mozgást. A puskacső csak minimálisan mozdult, alig észrevehetően, hiszen ilyen messziről a milliméter tört része is hatványozott hibát jelentett. Egy mesterlövész ezekben a pillanatokban nem annyira látja, sokkal inkább érzi a célt. Hatalmas teher nehezedett az elkövetkező egy percben a vállára. Mégis lassan, egyenletesen lélegzett. Szinte a szívverését is szabályozta. Nem kockáztathatta meg, hogy egy hirtelen lélegzetvétel, vagy akár egy apró dobbanás elrontsa a tökéletes célzást és az elsütést.

– Még egy perc – hallotta maga mellől. Izmai egy pillanatra megfeszültek, majd teljesen elengedte magát. A konvoj a kiszemelt épület elé kanyarodott. A testőrök kiugráltak az autókból, és figyelőhelyzetbe álltak. A célszemély közvetlen testőrei a hármas számú autóhoz léptek, és a kiszálló vezetőt körbezárva, ajtót nyitottak számára. A lövész optikáján végre felbukkant a célszemély. Nem tévedhetett.

A célkeresztet egyenesen a célpont két lapockája közé állította be. Míg a külső események rendkívül gyorsan zajlottak, gondolatai lelassultak, teste mintha légüres térben úszott volna, furcsa módon mégis együtt mozgott a kinti történésekkel. Belső fülében szinte visszhangoztak szíve dobbanásai. A mellette lévő figyelő hangja furcsán a távolból jött, mégis átjutott szuszogásán és szívének lármáján.

– Mehet! – hangzott az utolsó külső utasítás, miután a számítógépes elküldte a lézertávmérővel azt a láthatatlan „próbalövést”, ami a célszemély testéről a századmásodperc tört része alatt visszaverődött. Ekkor zöld jel villant fel, nem csupán a képernyőn, hanem a lövész szeme előtt is az optikában, jelezve, hogy a célzás tökéletes. Most már az övé volt a főszerep. A döntés, hogy mikor húzza meg az elsütőbillentyűt.

Lassan fújta ki a levegőt, koncentrált, hogy tökéletesen elkülönítse szíve lüktetését. Ki kellett várnia a két szívdobbanás közti időt. Úgy érezte, a falakról verődik vissza ez az őrületes hang, majd egy pillanatra elhalkult minden. Tökéletes csend következett. Teste egyetlen apró rezdülést sem tett, még szempillája sem csukódott le, csak finoman meghúzta mutatóujjával az előfeszített elsütőbillentyűt…

A lövedék hatalmas dörrenéssel robbant ki a hosszú csőből, és kegyetlenül, hangsebesség felett süvített a célpont felé. 0,8 másodperccel később a célszemély teste az autójának ajtajától mintegy másfél méterre, a nagy erejű lövedék becsapódásának energiájától szabályosan kettészakadt. A halott körül őrületes zsivaj és rohangálás kezdődött. A testőrök nem láttak át a kétségbeesetten futkosó és bepánikolt tömegen. Körbenéztek az épületek ablakait kémlelve, de hirtelenjében nem tudták megállapítani, honnan jött a lövedék. Rádión parancsok repkedtek, de jól látható volt a visszafordíthatatlan, totális zűrzavar. Szirénák harsantak a távolban, a biztonságiak vezetője ennek ellenére tudta, hogy végérvényesen elkéstek. Egy orvos törte át a tömeget és a földön fekvő, szétszakadt torzóhoz lépett, majd egy pillanat múltán tehetetlenül széttárta a kezét. Ahhoz, hogy tenni tudjon valamit, prófétai gyógyító erővel kellett volna rendelkeznie.

****

A piros színű bogárhátú üde színfolt volt az egyhangú fehér tájon, ahogy Vlagyimir lekanyarodott a pincéhez vezető úton. Ezt ő maga is tudta, így gyorsan leparkolt a pajtában, majd körülnézett, nem követte-e valaki, aztán sietősen átbicegett a pincéhez, és egy intéssel maga után tessékelte a rá váró, négytagú csapatot. Valahogy nem érezte biztonságban magát, ezért még az őrt is beállította a zuhany alá, majd magával cipelte a legbelső laborba.

Az asztalra helyezte a táskát, mindenki odasereglett köré. A számkombinációt a megfelelő állásba tekerte, aztán kipattintotta a csatokat. A táska halk pukkanással nyílt ki, ahogyan a belseje megtelt levegővel. A férfi felnyitotta a fedelet, ami alatt a százas kötegek szépen, egymás mellett sorakoztak.

Mindenki arcára mosoly derült. Az álújságíró már bele akart markolni a nagy köteg pénzbe, de Vlagyimir ráütött a kezére.

– Lassan, fiam! – nézett rá szúrós szemmel. – Lenne még egy kis munka. Kellene még húsz tartály.

– Az kizárt – rázta fejét a fiú. – Nem mehetünk oda vissza többet, két fordulóról volt szó, és így építettük fel a legendát is. Nem akarom, hogy feltűnjön az állandó mozgás a területen. A zsaruk, vagy még rosszabb, az FSZB gorillái pillanatok alatt megtalálhatnak!

– Pedig még egyszer ennyi ütné a markotokat – próbálta először aprópénzzel behúzni a fiatalokat a munkába. A vita jó ideig eltartott még. Egyikük sem hallotta meg, hogy már a táska felnyitásakor eltörött egy aprócska üvegampulla, amelyet ügyes kezek gondosan a belső rekeszek felfüggesztéséhez erősítettek egy kicsi, rejtett tokban. A kinyíló fedél egyszerűen lecsapta az ampulla elvékonyított fejét, és a benne lévő cseppfolyós anyag a levegővel érintkezve azonnal gázzá változott. Nem vehették észre a táskából lassan tovaterjedő, színtelen, szagtalan anyagot. A katonai ideggázok alattomosak, lassan töltik ki a rendelkezésre álló teret. Alulról indulnak, 3-4 perc alatt szállnak fel a mennyezetig, aztán a levegőben feloldódva nyomtalanul elillannak. Fertőzés szempontjából így még véletlenül se hagynak ki egyetlen olyan élőlényt sem, amelyik adott pillanatban egy meghatározott légtérben tartózkodik. A katonai vegyészek precíz számítások alapján állítják össze a gázok elegyét, megfelelő késleltető időket hagynak a kémiai kötések kialakulására. Minden helyzetre akad megfelelő portéka; az azonnali cselekvésképtelenségtől a féléves lappangásig bármit előállítanak, amit csak a kedves vevő megrendel. Cápának csupán pár napos késleltetésre volt szüksége, amíg elhagyja Oroszországot. Nem hagyhatott tanúkat maga után, és ez volt a legtisztább és legkézenfekvőbb megoldás.

A láthatatlan méreg körbefonta a laborban vitatkozó embereket, ráragadt a bőrükre, a lélegzetvétellel besurrant a testbe, és szétszórta magát a tüdőben. A hörgőcskékre tapadó légbuborékok működését úgy stimulálta, hogy az oxigénatomok mellett nagy mennyiségű nitrogén is bejusson a véráramba. A keringés aztán eljuttatta a test összes sejtjébe a főgonoszt, legfőképpen a központi idegrendszerbe, ahol a legnagyobb rombolást képes végezni. Olyan volt ez, mint egy szabadjára engedett számítógépvírus, ami lebénítja a működéshez szükséges programokat. Lassan és alaposan dolgozott. Senki sem vett észre semmit, hiszen a tünetek csak késleltetett hatással jelentkeztek.

Vlagyimir vesztesen került ki a vitából, és ez roppantul bosszantotta. A fiatalok rettegtek a lebukás veszélyétől, így nem tehetett mást, kifizette őket. Sajnálta már, hogy a pályaudvaron nem szállt fel azonnal a szentpétervári vonatra, hiszen akkor már túl lenne mindenen. A telefonokat nem vette fel. Félt újra szembenézni a titokzatos idegennel, aki annyi pénzt ígért neki, ő azonban mégsem teljesítette küldetését. Hazafelé bevett két fejfájás-csillapítót, mert iszonyúan hasogatott a feje. Sok ez már nekem – gondolta –, nem hiányzik ez a rengeteg idegeskedés – mormolta magában, miközben újra a visszapillantóba sandított. Nem tudta, mi zavarja jobban, a sok pénz a mellette lévő ülésen, vagy az el nem végzett megbízás, de alig várta, hogy hazaérjen.

Másnap reggel újabb adag fájdalomcsillapítót reggelizett, mert fejfájása csak nem akart alábbhagyni, szinte alig aludt valamit az éjjel. Felöltözött, és elkezdett összepakolni. Két óriási bőröndöt helyezett kinyitva az ágyra, odahordta ruháit és könyveit. Nem tudta, mit tegyen a kapott rengeteg pénzzel, végül úgy döntött, bevarrja az egyik bőrönd huzata alá, csak annyit tartva magánál, amennyire az utazásnál szüksége lehet. Annyira tüsténkedett, hogy észre sem vette, mikor eredt el az orra vére. Az utolsó öltésnél érezte, hogy valami meleg folyik végig az arcán, sietve beletörölte a karjába, mintha veríték lenne, ekkor látta meg a piros színt az ingujján. Kiment a fürdőszobába, hogy hideg vizet fröcsköljön az arcába, aztán teletömte vattával az orrát, hogy tamponálja a vérzést, végül kiöblítette az ingét.

A mosdó feletti tükörből zilált arc nézett vele farkasszemet. A sárgás lámpafénynél nem lehetett jól látni, de szembetűnő volt, hogy nagyon nyúzott az arca, szemei eresek és pirosak voltak, még a pupillái is különböző nagyságúra nőttek a megváltozott világításban. Túlhajtottam magam – gondolta, és bement a nappaliba, hogy kicsit leüljön a karosszékbe. Végtagjai elnehezedtek, szinte alig bírt mozdulni. Ólomsúlyú karjában rángani kezdett egy izom, ezért megpróbálta másik kezével lefogni. Talán negyedórát pihent, aztán újra erőt vett magán. Még össze kell pakolnom! – ostorozta magát, és a fal melletti szekrényhez sántikált.

Kinyitotta a szekrényt, és az – legnagyobb megdöbbenésére – üres volt. Hátranézett, és látta, hogy az ágyon fekvő két bőröndöt már telipakolta, de nem emlékezett rá, hogy mikor, hiába törte a fejét. A padlón piros pöttyöcskék jelentek meg, jelezve, hogy az orrába dugott vatta átvérzett. Kivett a mélyhűtőből egy adag mirelit borsót, és az orrnyergéhez fogta, hogy a hideg összehúzza az ereket, majd újra tamponálta a vérzést, de az továbbra is csillapíthatatlannak bizonyult. Biztos volt benne, hogy az elmúlt napokban átélt idegesség a ludas.

Fogalma sem volt róla, hogy a szervezetébe bejuttatott nitrogéngázok apró buborékok formájában eltömik hajszálereit, és szétrobbantják az érfalakat. Az oxigén nélkül maradt sejtek pedig rohamos sorvadásnak indulnak. Vlagyimir egyre rosszabbul érezte magát. Hátrahajtott fejjel bement a nappaliba, és leroskadt a karosszékre. A fáradtság lassan elöntötte egész testét, bárhogy is szeretett volna, nem bírt megmozdulni. Oldalra bicsaklott a feje, látta az ágyon a hívogató bőröndöket, az új élet reményét, ami most egy villanás alatt szertefoszlott.

Két nappal később találták meg, a rendőrség által kirendelt halottkém már csak az agyvérzést tudta megállapítani.

Pár kilométerrel odébb, egy kis garzonlakásban az álújságíró ült a reggeliző asztal mellett barátnőjével. Borzasztó fejfájás és hányinger kerülgette már napok óta. A lány könyörgött, hogy menjenek el orvoshoz, de a férfi makacs volt.

– Megígértem, hogy elutazunk! Nem fogom egy kis múló rosszullét miatt elhalasztani az utat – fogta a fejét, miközben az asztalon könyökölt. Minden apró zaj éles pengeként hasított az agyába.

– Nem kell elhalasztanunk, csak kapnál rá valami gyógyszert! – próbálta győzködni a lány.

– Hagyjál békén, inkább pakolj be! – dörrent rá mérgesen a fiú. – És próbáld meg úgy hámozni azt a kurva uborkát, hogy ne érjen a kés a tányérhoz, szétrobban a fejem ettől a hangtól! A lány mérgesen a szobába ment, magára hagyva férjét. Fél óra múlva tért csak vissza, felöltözve.

– Most meg mi van? – kérdezte durcásan. – Már tikkelsz is? – utalt a fiú jobb szemhéjának ritmikus összehúzódására. – Nem… – próbált az levegőt venni, nehezen jöttek a szavak a szájára. – Tudom,… rossz… rosszul… érzem magam – ahogy megpróbált beszélni, szája két oldalán kicsurgott a nyál.

– Úristen, mi van veled?! – ugrott oda a lány és a mellkasára tette kezét. – Gyere, kiviszlek a fürdőszobába!

Óvatosan a hónalja alá bújt, felsegítette a férfit, majd lassan kiindult vele a konyhából. A fiú az előszobában összeesett, és nem lélegzett többé.

A kiérkező mentők már csak a halált tudták megállapítani.

– Agyvérzés – mondta a mentőorvos, sztetoszkópját a nyakába akasztva.

– De hát olyan fiatal még! – sírta a lány.

– Sajnálom, asszonyom – mondta az orvos halkan, miközben felállt. Meg akarta magyarázni orvosilag is a történteket, de ahogy a kisírt szemekbe nézett, jobbnak látta inkább csöndben maradni.

Tarjányi Péter és Dosek Rita

Tarjányi Péter és Dosek Rita

Komótosan ballagott le asszisztensével a hólatyaktól csúszós lépcsőkön.

– Tényleg nagyon fiatal volt még – jegyezte meg a lány.

– Ilyesmi történhet születési rendellenesség miatt is – magyarázta a doktor. – Ha nem lenne odakint mínusz tizenöt fok, megkockáztatnám, hogy merülési betegség végzett vele, de az ebben a városban, tenger nélkül kizárt. És sajnos a változékony frontok is előhozhatják. A napokban már ő a negyedik agyvérzésesünk, nem is gondolná, mennyire érzékenyek az emberek a légnyomásváltozásra.

Bővebben a könyvről: Árulók, merénylők, sok vér

Adatok:  A könyv fülszövege

Tarjányi-Dosek:  A Balkán angyalai II. – Az ördögi kötelék

Lama Plus Kft., 2011