Történelmünk nagyregényben | Julie Orringer: Láthatatlan híd

Posted on 2011. december 12. hétfő Szerző:

0


Írta: Erdélyi Z. Ágnes

Láthatatlan híd - címlapKérdések sora vetődik fel az olvasóban, amikor még csak a kirakatban vagy a hirdetésekben pillantja meg a könyv borítóját a fájdalmasan ismerős képpel, a Dunába robbantott Lánchíddal. Miért ír egy fiatal amerikai szerző egy magyar családról regényt? Miért lesz ez a könyv világsiker? Mi köti Julie Orringert mihozzánk? Mit tudhat a háborús évek Magyarországáról, ami regénybe kívánkozott?

Ma már nem nehéz az efféle kérdésekre választ kapni, elég körülnézni kicsit az interneten. De éppen ez volt az, amivel várni szándékoztam, amíg a regényt ki nem olvasom. Hogy ne tudjak a szerzőről semmi többet, mint amennyit ő maga elmond. Az ugyanis hamar nyilvánvaló lett, hogy Julie Orringer közelről ismer minket, nem könyvekből vagy turistautakból szerezte tapasztalatait. Bár megjegyzem, útikönyvön kívül még soha nem láttam Széchenyi Lánchídnak nevezni a Lánchidat, de ez maradjon gonoszkodó apróság, mert Julie Orringer regénye igazán érzékletesen eleveníti meg a 40-es évek Budapestjének utcáit, hangulatát, a kettősséget, amelyben még ott a gyönyörű város békebeli nyugalma, a polgári aranykor csillogása, de már érződik a nácizmus egyre fojtogatóbb légköre és a zsidóság fokozódó fenyegetettsége.

Az írónő azt is tudja, amit a vészkorszakot túlélők visszaemlékezéseikben annyiszor leírtak már: a magyar zsidók évekig áltatták magukat azzal, hogy őket nem érheti bántódás. Majdnem végig tehetetlenül hagyták, hogy fokozatosan megfosszák őket tulajdonaiktól, vagyonuktól, munkájuktól, emberi jogaiktól, és amikor már semmijük nem maradt, életüktől is. Ezt a folyamatot is hitelesen és érzékletesen írja le a regény, hőseinek, Lévi Andrásnak és testvéreinek, Tibornak és Mátyásnak fordulatos történetében.

Julie Orringer valahonnan otthonról a magyar népmesei hagyományokat is megismerte: tudja, mindig három fiú indul el szerencsét próbálni, vág neki a világnak, a nagy megmérettetésnek. Ez lenne életük története, ha normális világba születnének. De sajnos más volt megírva ennek a nemzedéknek. András építésznek készül, és eleinte úgy tűnik, rámosolyog a szerencse: tehetségére felfigyelnek Párizsban és elnyer egy ösztöndíjat. Ám mire kiutazik, kiderül, hogy a pénzt zsidó származásúaknak már nem folyósítják. A fiú nem hátrál meg: munkát keres és fokról fokra, lépésről lépésre kiépíti szerény egzisztenciáját. Még bátyjának, Tibornak is tud segíteni, aki olasz egyetemre készül orvosi tanulmányokat folytatni. A fiatal Andrást összesodorja az élet egy nálánál legalább tíz évvel idősebb magyar emigráns táncosnővel, Klárával, és menthetetlenül egymásba szeretnek. Kiderül, az asszony múltjában sötét titok lappang, ezért elvben haza sem térhetne Magyarországra, de amikor kitör a háború és András vízuma lejár, a nő a kockázatokat is vállalva követi őt. Tibor szintén megtalálja élete asszonyát, ám hiába minden bontakozó boldogság, az égbolt egyre sötétedik a fiatalok fölött.

Lánchíd - archív felvétel

A háború kitörése minden reményüket elveszi, a három fiút behívják munkaszolgálatra. Mátyást kiviszik Ukrajnába, és évekre nyoma vész az orosz télben. Tibor orvosként próbál kedvezőbb helyzetbe jutni, András pedig a munkaszolgálat minden fokozatát megtapasztalja: kezdetben a rendszeres étkezést, zsoldot biztosító és még viszonylag biztonságosnak mondható táborokat csakúgy, mint a későbbi, kegyetlenkedésekkel, kínzásokkal, éhezéssel, fagyoskodással, betegségekkel teli változatokat. Eleinte még levelezhet a családjával, csomagot kaphat, és szabadságra is elengedik. Később már a hóban térdepelve kell megennie a régi diáktársával titokban írt és rajzolt humoros tábori újságot, és a helyzet egy következő táborban fokozatosan romlik, egyre több a megaláztatás, a testi kínok, a kegyetlen munkakörülmények. Igaz, a katonák között akad tisztességes is, és Andrást olyan szerencse éri, amely leginkább a mesében lehetséges: egy valóságos, és a munkatábor embertelenségein felháborodott tábornok viszi el frissen szült feleségéhez. Ezt a kissé regényes fordulatot ellensúlyozza, hogy Tibor viszont szemtanúja volt az újvidéki vérengzésnek és rájön, szó sincs arról, hogy a nehéz időket át kell vészelni valahogy, itt a zsidóság életét fenyegeti veszély. De a sokáig szövögetett, mély titokban tartott palesztinai kivándorlási tervekkel már elkésik a család, András munkaszolgálatos századát Ukrajnába viszik, és csak a véletlennek köszönhető, hogy a pokoli körülményeket túléli. Sokan már soha nem térnek vissza.

Julie Orringer megrázóan idézi meg a munkaszolgálatos századok kegyetlen mindennapjait, a tetveket, a bűzt, a pusztító éhséget. Regényének ezek a legerősebb fejezetei. A muszos élet, illetve életnek látszó létezés, a reménykedéssel telt, biztonságosnak hitt táborvilág leírása eddig talán nem is szerepelt ilyen hiteles részletességgel egyetlen regényben sem. Csak sajnálhatjuk és szégyellhetjük, hogy a magyar munkaszolgálatosok tragikus sorsáról egy amerikai lány írt irodalmi igényű beszámolót, akinek volt bátorsága és kitartása minden fájdalmas részletet megtudni nagyapja – mert hiszen róla szól a történet – kálváriájáról.

A regény első fele – a szerelmi szál – hivatott felvezetni és ellensúlyozni a történelmi drámát. »Amit lerombol a történelem, felépíti a szerelem« – jelzi a szerző is szándékait a könyv címlapján. Csakhogy az egész első rész, a párizsi történet végtelenül hosszú és aránytalanul terjengős. Kissé elvész a részletekben. Érdekes, hogy a városok mennyivel inkább »élnek« Julie Orringer könyvében, mint a hús-vér szereplők. (Ebben sokat segít Kepes János szinte észrevehetetlen – tudniillik nem a történet elé tolakodó –, korrekt és plasztikus fordítása.) Budapest mellett a harmincas évek végének Párizsa is rendkívül eleven a maga kozmopolita nyüzsgésével, művészvilágával, az ott boldogulni vágyó nemzetközi társasággal, a bohém lazaság közepette is egyre erősödő fasizmussal. Szemben a simára esztergált szereplőkkel, akik sokszor mintha egy tablóról néznének ránk, kétdimenziósak, nem igazi karakterek. Talán, majd ha Koltai Lajos filmet készít belőle – amit szívből kívánok – megtölti élettel a figurákat.

Julie Orringer

Julie Orringer

Valamikor a hetvenes években az irodalomtudósok úgy vélték, a nagyregény kora lejárt. A felgyorsult ritmus, a rohanó élet inkább a novellairodalomnak, a kisműfajoknak kedvez. Egy ideig úgy tűnt, valóban ez a tendencia érvényesül. Aztán az olvasók másként döntöttek, és lelkesen belevetették magukat az évtizedeken átívelő, családok sorsán végigvezető több száz oldalas könyvekbe. Julie Orringer regénye is »olvastatja magát«, de közben történelmünk egy fájdalmas időszakával is szembesít.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Julie Orringer: Láthatatlan híd

Libri Könyvkiadó, 2011