Társak a pályán | Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje

Posted on 2015. augusztus 4. kedd Szerző:

0


GergelyÁ_Oklahoma-ezüstje-bor200Tóth Zsuzsanna |

Nem siratom a Gutenberg-galaxist, nem gon­do­lom, hogy vége a világnak, ha nem fogynak nagy példányszámban verseskötetek. Mégis torok­szo­rí­tó érzés olvasni Gergely Ágnes sorait Székely Magdáról – aki nemzedéke költője volt, s mára szinte elfeledték. Torokszorító, mert a kötet sok más szereplőjéről is elmondhatnánk ugyanezt. Hogy szinte elfeledték… (Egy elém került riport­ban Gergely Ágnes is beszél arról, hogy számára milyen megrendítő volt a felismerés, hogy má­sok többnyire nem ismerik az általa megidézett költőket, írókat.)

Igen, a ma fiataljai alig-alig ismerik azokat a költőket, írókat, akikről ebben a furcsa memoárkötetben szó esik. Gergely Ágnesre is kevesebb fény hull, mint amennyit érdemelne, hiába az elismerések sokasága – egészen a Kossuth-díjig. Megidézett társainak legnevesebbjeit is csak néhányan olvassák. Mert hát hányan is vannak, vagyunk, akik a „holt költők” (hát még az élők!) közül nem csupán a legismertebbekkel foglalkozunk? És még meddig egyáltalán? Ki az – és most elsősorban a fiatalokra gondolok –, aki ismeri Solymos Ida, Vihar Béla, Vass István, Tóth Eszter, Karig Sára költészetét? Vagy legalább e neveket ismeri… Még szerencse, hogy akad a sorban jó néhány valóban közismert, akit nem feledtek (bár abban szintén nem vagyok biztos, hogy költészetük mélységében ismert) – az ő kedvükért talán a többiekre is felfigyelünk. Hiszen feltűnik a kötetben Nemes Nagy Ágnes, Füst Milán, Szabó Magda, Weöres Sándor, Hajnal Anna, Zelk Zoltán életének egy-egy epizódja – vagy épp a címadó írás főszereplője, Pilinszky János. A velük való találkozások szinte kristálytisztán jelennek meg, amely Gergely Ágnes fantasztikus memóriáját dicséri. Végül legtöbbet a reflektorfénybe valójában ritkán került szerzőről, a kiváló író, költő-műfordítóról tudunk meg; a portrék – vagy inkább az emlékezet tükréből előbukkanó képek – az ő arcmását árnyalják.

Az ő elraktározott találkozásai, ütközései, egyetértései, félreértései kerülnek napvilágra, nyilván kicsit módosult emlékmorzsákból, a szubjektív emlékezet által olykor átrajzoltan, ebben a 24 kortárs arckontúrban. Ez a könyv nem pusztán 20. századi kordokumentum, inkább felmutatás, analízis. Legalább annyira tekinthetjük portrékötetnek, mint Gergely Ágnes memoárkötetének, amely nem is az első a sorban. Az írások személyes hangvételűek, hiszen csupa olyan emberről ír, akit ismert.

A történetek olvasása számomra gyermeki örömöt okoz, úgy érzem, mintha egy idősebb barátnő (Gergely Ágnes elmúlt 80 éves), mintegy mentatea mellett, csak mesélne, mesélne, az életéről, az ifjúságáról, érdekes emberekkel való találkozásokról. Ráadásul ez a mesélő remek író, kiváló költő – vagyis az írások nyelvezete is nagyszerű; pontosra csiszolt, árnyalt, láttató mondatokat, érzékeny leírásokat kapunk, és jellemrajzokká bővült emlékezést.

A felidézett történések között van felemelő és hétköznapi, nagy csalódásos és kellemes is, de mindegyik hordoz valamiféle drámai töltetet, az író és a megelevenített másik ember közötti feszültséget.

Gergely Ágnes egy interjúban „nagyon izgalmas arcoknak” nevezte a kötet szereplőit, s elmondta, hogy „mindegyiküktől tanult valamit, még ha a kötetben szereplők némelyike nem is volt mindig jóindulattal” iránta. A mesterséget tanulta tőlük: »megtanultam, hogyan lesz egy mondat kemény és lebegő, és hogyan lesz egy mondat kemény és vékony vonalú, mint egy rézkarc«.

A főképp pályatársak (persze akadnak mások is) életdarabkáiból kirajzolódik az a furcsa bizonyosság, hogy az életünk mások életével való metszéspontokból áll, s hogy csak ez a színes szövedék ad ki minket is saját valónkban. Gergely Ágnes hiteles portrékat nyújt át nekünk, hogy általuk egy kicsit jobban megismerjük őt magát is.

Gergely Ágnes

Gergely Ágnes

Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015
136 oldal, teljes bolti ár 2790 Ft
ISBN 978 963 405 1589

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

»Nem voltak mestereim. Nem volt kinek a lábához ülnöm. Valahányszor a lapok közölték egy-egy írásomat, a barátaim tapintattal és gyanakodva telefonáltak, mint egy szomorú, lázas betegnek (…) Hanem az elérhető klasszikusokból nekem is jutott néhány pillanat, igazán néhány pillanat. Éppen látszólagos törékenysége miatt őrzöm ezt az egyszervolt időt, aminthogy legkedvesebb ékszerem az igazgyöngy, mert a formája riasztóan gyöngéd, de tetszetősen illeszkedő fémlapokba nem csiszolható, nem hagyja magát, emlékszik rá, hogy miből született.« – Gergely Ágnes

Portrék – utal szerényen az új kötetbeli írások műfajára Gergely Ágnes. A sokszínűségében is példásan fegyelmezett költői-írói életmű ismerőit azonban aligha lepné meg, ha az alcím Memoár II. volna; és nem csupán azért, mert a legutóbbi igazgyöngyként nemrég nagy sikert arató Két szimpla a Kedvesben is a Memoár alcímet viselte.

Tény, hogy az olvasó ezúttal nem egyetlen, saját történetet kap, hanem mindjárt huszonnégyet. Portrékat – pályatársakét, „elérhető klasszikusokét” és barátokét. Füst Milánról és Kassákról, Vas Istvánról és Pilinszkyről, Hajnal Annáról, Zelk Zoltánról és Nemes Nagy Ágnesről, Weöres Sándorról és Székely Magdáról, Rába Györgyről és másokról. És mégis: a huszonnégy történetből valamiképpen csak kikerekedik, huszonötödikként, az önarckép folytatása is.

A Könyvjelző magazin 2015. júniusi cikke: A figyelem történetei