Jeffrey Archer: Erősebb a kardnál (részlet)

Prológus | 1964. október

Brendan nem kopogtatott, csak lenyomta a kilincset, és besurrant a kabinba. Közben még hátrapillantott a folyosóra, hogy nem látta-e meg valaki. Nem akart magyarázkodni, hogy mit keres egy fiatalember a másodosztályról egy idősebb lord kabinjában az éjszaka kellős közepén. Nem mintha bárki is megkérdezte volna.

– Nem fognak megzavarni? – kérdezte, miután becsukta az ajtót.

– Senki sem fog zavarni reggel hét előtt, és addigra már nem lesz, amit megzavarjanak.

– Helyes – bólintott Brendan. Letérdelt, kicsatolta a nagy ládát, felnyitotta a tetejét, és tanulmányozni kezdte a bonyolult gépezetet, amelynek a megalkotása egy hónapjába telt. Fél óráig tartott, amíg ellenőrizte, nem lazult-e ki egyetlen drót sem, a tárcsák jól vannak-e beállítva, és hogy az óra beindul-e, ha felkattintják a kapcsolót. Csak amikor megbizonyosodott róla, hogy minden tökéletes állapotban van, akkor állt fel.

– Készen van – mondta. – Mikor akarja aktiválni?

– Hajnali háromkor. Aztán kell fél óra, hogy eltávolítsam ezt – mutatott az idős lord a műtokájára –, és legyen időm, hogy eljussak a másik kabinomba.

Brendan visszament a ládához, és beállította az időzítőt hajnali háromra.

– Nem kell mást tennie, csak felkattintja ezt a kapcsolót, mielőtt távozik, és ellenőrzi, hogy a másodpercmutató mozog-e. Ezután fél órája marad.

– Mi romolhat el?

– Ha a liliomok még mindig Mrs. Clifton kabinjában vannak, akkor semmi. Ezen a folyosón és valószínűleg az alattunk lévő fedélzeten senki sem marad életben. Két és fél kiló dinamit van elrejtve a virágok alatt, sokkal több, mint amire szükség van, de így legalább biztosak lehetünk benne, hogy megkapjuk a pénzünket.

– Magánál van a kulcsom?

– Igen, hétszázhatos kabin. Az új útlevelét és a jegyet a párnája alatt találja.

– Van még valami, ami miatt esetleg aggódnom kell?

– Nem, csak arra figyeljen, hogy a másodpercmutató beinduljon, mielőtt elmenne a kabinból.

Doherty elmosolyodott. – Akkor Belfastban találkozunk.

Harry kinyitotta a kabinajtót, és előreengedte a feleségét.

Emma lehajolt, és megszagolta a liliomokat, amelyeket az anyakirályné küldött, hogy a Buckingham első útját köszöntse.

– Nagyon elfáradtam – egyenesedett fel aztán. – Nem tudom, őfelsége hogy bírja ezt nap nap után.

– Ez a dolga, és nagyon jól csinálja. De fogadni mernék, hogy ő is elfáradna, ha pár napra belekóstolna, hogy milyen a Barrington Hajótársaság elnökének lenni.

– Azért még mindig szívesebben csinálom a saját munkámat, mint az övét – felelte Emma. Levette a ruháját, és beakasztotta a szekrénybe, aztán eltűnt a fürdőszobában.

Harry újból elolvasta a kártyát, amelyet az anyakirályné küldött. Milyen személyes a hangvétele! Emma már eldöntötte, hogy a vázát az irodájában fogja tartani, ha visszaértek Bristolba, és minden hétfő reggel friss liliomokat tesz bele. Harry elmosolyodott. Miért is ne…?

Amikor Emma kijött a fürdőszobából, Harry ment be, és becsukta az ajtót. Emma kibújt a köntöséből, és lefeküdt. Ahhoz is túl fáradt volt, hogy elolvasson pár oldalt egy új szerző, John le Carré A kém, aki bejött a hidegről című könyvéből, amelyet Harry ajánlott neki. Lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát.

– Jó éjszakát, drágám! – mondta, bár tudta, a férje úgysem hallja.

Mire Harry kijött a fürdőszobából, a felesége már mélyen aludt. Betakargatta, mint egy kisgyereket, homlokon csókolta, és azt suttogta:

– Jó éjszakát, drágám! – aztán ő is lefeküdt. Viccesnek találta az egészen halk kis durmolást. Sohasem mert volna megjegyzést tenni rá Emmának, hogy horkolni szokott.

Harry ébren feküdt. Nagyon büszke volt a feleségére. A hajó indítása nem is sikerülhetett volna jobban. Az oldalára fordult, és arra számított, percek alatt elnyomja az álom, de hiába. Bár ólomnehéznek érezte a szemhéját, és nagyon kimerült volt, mégsem sikerült elaludnia. Valami motoszkált a fejében, ami nyugtalanította.

Egy másik férfinak, aki közben biztonságban visszatért a másodosztályra, szintén nem jött álom a szemére. Bár hajnali három volt, és a feladatát elvégezte, meg sem próbált aludni. Inkább arra készült, hogy munkához lásson.

A várakozás mindig idegtépő. Nem hagyott-e hátra valami nyomot, amely aztán majd egyenesen hozzá vezet? Nem követett-e el valami hibát, ami miatt kudarcba fullad az akció, és az otthoniak majd kigúnyolják? Csak akkor nyugszik meg, ha már a mentőcsónakban lesz, vagy ami még jobb, egy másik hajón, útban egy másik kikötő felé.

Még öt perc és tizennégy másodperc.

Bristolba, és minden hétfő reggel friss liliomokat tesz bele. Harry elmosolyodott. Miért is ne…?

Amikor Emma kijött a fürdőszobából, Harry ment be, és becsukta az ajtót. Emma kibújt a köntöséből, és lefeküdt. Ahhoz is túl fáradt volt, hogy elolvasson pár oldalt egy új szerző, John le Carré A kém, aki bejött a hidegről című könyvéből, amelyet Harry ajánlott neki. Lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló kislámpát.

– Jó éjszakát, drágám! – mondta, bár tudta, a férje úgysem hallja.

Mire Harry kijött a fürdőszobából, a felesége már mélyen aludt. Betakargatta, mint egy kisgyereket, homlokon csókolta, és azt suttogta:

– Jó éjszakát, drágám! – aztán ő is lefeküdt. Viccesnek találta az egészen halk kis durmolást. Sohasem mert volna megjegyzést tenni rá Emmának, hogy horkolni szokott.

Harry ébren feküdt. Nagyon büszke volt a feleségére. A hajó indítása nem is sikerülhetett volna jobban. Az oldalára fordult, és arra számított, percek alatt elnyomja az álom, de hiába. Bár ólomnehéznek érezte a szemhéját, és nagyon kimerült volt, mégsem sikerült elaludnia. Valami motoszkált a fejében, ami nyugtalanította.

Egy másik férfinak, aki közben biztonságban visszatért a másodosztályra, szintén nem jött álom a szemére. Bár hajnali három volt, és a feladatát elvégezte, meg sem próbált aludni. Inkább arra készült, hogy munkához lásson.

A várakozás mindig idegtépő. Nem hagyott-e hátra valami nyomot, amely aztán majd egyenesen hozzá vezet? Nem követett-e el valami hibát, ami miatt kudarcba fullad az akció, és az otthoniak majd kigúnyolják? Csak akkor nyugszik meg, ha már a mentőcsónakban lesz, vagy ami még jobb, egy másik hajón, útban egy másik kikötő felé.

Még öt perc és tizennégy másodperc.

Mi romolhat még el? Esetleg az utolsó percben cserbenhagyja a robbanószerkezet, amelyet egy dungannoni ház emeleti hálószobájában épített? Robbanás helyett csak a kudarc néma csöndje következik?

Hatvan másodperc…

Suttogva elkezdte a visszaszámlálást:

– Ötvenkilenc, ötvennyolc, ötvenhét, ötvenhat…

Lehet, hogy a részeg férfi, aki a fotelben elnyúlva hevert a társalgóban, valójában rá várt, és őt figyelte? Talán már útban is vannak a kabinja felé?

– Negyvenkilenc, negyvennyolc, negyvenhét, negyvenhat…

Kicserélték, kidobták vagy elvitték a liliomokat? Lehet, hogy Mrs. Clifton allergiás a virágporra?

– Harminckilenc, harmincnyolc, harminchét, harminchat…

Kinyitották Glenarthur kabinját, és megtalálták a nyitott ládát?

– Huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét, huszonhat…

Már kutatnak is a férfi után, akit láttak kisurranni az első osztályú társalgó mosdójából?

– Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét, tizenhat…

Vagy talán… megkapaszkodott az ágy szélében, lehunyta a szemét, és hangosan számolt tovább:

– Kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy…

Elhallgatott, és kinyitotta a szemét. Semmi. Csak a kísérteties csönd, amely mindig a kudarcot jelzi. Lehajtotta a fejét, és Istenhez imádkozott, akiben nem hitt. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás dörrent, és a légnyomás úgy lökte a kabin falához, ahogy a szélroham kap fel egy sodródó falevelet. Talpra kászálódott, és elmosolyodott, amikor meghallotta a rémült sikoltozást.

Vajon hány utas maradt életben a legfelső fedélzeten…?

HARRY ÉS EMMA | 1964–1965

| 1. fejezet |

Harry halk motyogással riadt fel félálmából. Hirtelen felült, és felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kislámpát. Aztán felkelt, és odasietett a liliomokhoz. Újra átolvasta az anyakirályné üzenetét. Köszönöm az emlékezetes bristoli napot. Remélem, második otthonomnak sikeres lesz az első útja. Aláírás: őfelsége Erzsébet anyakirályné.

– Milyen egyszerű kis hiba – szólalt meg Harry. – Hogy nem vettem észre? – Felkapta a köntösét, és felgyújtotta a kabinban a villanyt.

– Már fel is kell kelni? – motyogta álmosan Emma.

– Igen, fel. Van egy kis gond.

Emma hunyorogva megnézte az éjjeliszekrényén az órát.

– De hát még csak három óra múlt – tiltakozott, és a férjére pillantott, aki még mindig mereven bámulta a liliomokat. – Mi a baj?

– Az anyakirályné nem „őfelsége”.

– Ezt mindenki tudja – motyogta Emma még mindig félálomban.

– Mindenki, kivéve azt, aki ezt a virágot küldte. Nem tudták, hogy a helyes titulus „ő királyi felsége” és nem „őfelsége”. Ez a megszólítás uralkodóknak jár.

Emma kelletlenül kikászálódott az ágyból, odacsoszogott a férje mellé, és megnézte az üdvözlőkártyát.

– Szólj a kapitánynak, hogy azonnal jöjjön ide! Meg kell tudnunk, mi van ebben a vázában – mondta Harry, és letérdelt a földre.

– Valószínűleg csak víz – jegyezte meg Emma, és az edényhez nyúlt.

Harry elkapta a csuklóját. – Nézd meg alaposabban, drágám. Ez a váza túl nagy egy tucat törékeny liliomhoz. Szólj a kapitánynak! – ismételte még sürgetőbben.

– Lehet, hogy a virágboltban hibáztak.

– Reméljük – mondta Harry, és az ajtóhoz indult. – De nem engedhetjük meg magunknak, hogy kockáztassunk.

– Hová mész? – kérdezte Emma, miközben felemelte a telefonkagylót.

– Felébresztem Gilest. Neki több tapasztalata van a robbanóanyagokkal. Két évet azzal töltött az életéből, hogy ilyeneket helyezett az előretörő németek lába elé.

Amikor Harry kilépett a folyosóra, észrevett egy idősebb férfit, aki épp eltűnt a főlépcső irányába. Túl fürgén mozog a korához képest, gondolta Harry. Határozottan bekopogott Giles kabinjának az ajtaján, de másodszor már az öklével dörömbölt, mire megszólalt egy álmos hang:

– Ki az?

– Harry.

A hangja olyan sürgetően csengett, hogy Giles azonnal kipattant az ágyból, és kinyitotta az ajtót.

– Valami baj van?

– Gyere velem! – parancsolt rá Harry minden további magyarázat nélkül.

Giles felkapta a köntösét, és követte sógorát a folyosóra, majd a kabinjukba.

– Jó reggelt, hugicám! – szólt oda Emmának, miközben Harry a kezébe nyomta az üdvözlőkártyát, és csak annyit mondott: – „Őfelsége.”

– Értem – bólintott Giles, miután szemügyre vette a kártyát. – Az anyakirályné nem küldhette a virágokat. De ha nem ő volt, akkor kicsoda? – Lehajolt, és közelebbről is megszemlélte a vázát. – Bárki is küldte, akár óriási mennyiségű robbanószert is pakolhatott bele.

– Vagy pár liter vizet – jegyezte meg Emma. – Biztosak vagytok benne, hogy nem a nagy semmiért aggodalmaskodtok?

– Ha csak vízzel van tele, akkor miért kókadoznak máris a virágok? – kérdezte Giles, épp amikor Turnbull kapitány kopogott az ajtón, majd belépett a kabinba.

– Hívatott, elnök asszony?

Emma magyarázni kezdte, hogy a férje és a bátyja miért térdepelnek a földön.

– Az SAS négy tisztje itt van fedélzeten – szakította félbe a kapitány Emmát. – Egyikük biztosan meg tudja válaszolni Mr. Clifton minden kérdését.

– Feltételezem, nem véletlen, hogy itt vannak a fedélzeten – jegyezte meg Giles. – Nem hiszem, hogy mindnyájan épp egyszerre akarnak New Yorkban vakációzni.

– A kancelláriaminiszter kérésére utaznak velünk – felelte a kapitány. – De Sir Alan Redmayne biztosított róla, hogy puszta elővigyázatosságról van szó.

– Ez az ember szokás szerint tud valamit, amit mi nem – jegyezte meg Harry.

– Akkor talán ideje lenne kideríteni, hogy mi az.

A kapitány kilépett a kabinból, és elsietett a folyosón a száztizenkilences kabinhoz. Scott-Hopkins ezredes sokkal gyorsabban ajtót nyitott a kopogásra, mint ahogy Giles tette pár perccel korábban.

– Van tűzszerész szakértő a csapatukban?

– Roberts őrmester. Ő a tűzszerészeknél szolgált Palesztinában.

– Szükségem van rá most azonnal az elnök asszony kabinjában.

Az ezredes nem vesztegette az időt kíváncsiskodással. Végigrohant a folyosón, majd fel a központi lépcsőn, ahol szembetalálkozott az ugyancsak siető Hartley századossal.

– Az előbb láttam Liam Dohertyt, az első osztály társalgójának mosdójából jött ki.

– Biztos, hogy ő volt az?

– Igen. Úgy ment be, mint egy idős lord, és húsz perc múlva Liam Dohertyként jött ki. Aztán elindult a másodosztály felé.

– Ez mindent megmagyarázna – mondta Scott-Hopkins, és továbbsietett lefelé a lépcsőn. Hartley egy lépéssel lemaradva követte. – Roberts hányas kabinban van? – kérdezte az ezredes futás közben.

– Hétszáznegyvenkettes – felelte Hartley. Átugrották a vörös kötelet, amely leválasztotta az alsóbb szintre vezető keskenyebb lépcsőt, majd azon folytatták az útjukat. Meg sem álltak, míg le nem értek a hetes fedélzetre, ahol Crann tizedes kilépett az árnyékok közül.

– Elment maga mellett Doherty az utóbbi húsz percben?

– A fenébe! – morogta Crann. – Tudtam, hogy láttam már ezt a rohadékot a Falls Roadon parádézni. A hétszázhatosba ment be.

Az ezredes futólépésben elindult a folyosón, és kiadta az utasítást:

– Hartley, maga és Crann tartsák szemmel Dohertyt! Semmiképp ne engedjék, hogy elhagyja a kabinját. Ha mégis kijönne, tartóztassák le. – Az ezredes bekopogott a hétszáznegyvenkettes kabin ajtaján. Roberts őrmesternél nem kellett másodszor dörömbölni. Másodpercek múlva kinyitotta az ajtót, és egy „Jó reggelt, ezredes úr!”-ral köszöntötte Scott-Hopkinst, mintha teljesen megszokott dolog lenne, hogy a parancsnoka az éjszaka közepén ébreszti, és ő pizsamában fogadja.

– Szedje össze a felszerelését, Roberts, és jöjjön velem. Egy pillanatot sem késlekedhetünk – mondta az ezredes, és már indult is.

Roberts csak három lépcsőfordulóval odébb érte utol. Mire odaértek a folyosóra, ahonnan a legfelső fedélzet kabinjai nyíltak, Roberts már tudta, miért lesz szükség a szakértelmére. Berontott az elnök asszony kabinjába. Először alaposan szemügyre vette a vázát, aztán lassan körbejárta.

– Ha ez bomba – mondta végül –, akkor nagyon nagy. Bele sem merek gondolni, hány emberéletet követelhet, ha nem sikerül hatástalanítani.

– És meg tudja csinálni? – kérdezte a kapitány, feltűnően nyugodtan. – Nekem elsősorban az utasok életére kell gondolnom. Nem szeretném, ha ezt az utat egy másik nagyon híres hajó katasztrofálisra sikeredett első útjával állítanák párhuzamba.

– A világon semmit sem tehetek, ha nem találom meg a távirányító panelt – jelentette ki Roberts. – Valahol másutt van a hajón, valószínűleg a közelben.

– Én arra tippelnék, hogy őlordsága kabinjában lehet – mondta az ezredes. – Most már tudjuk, hogy valójában az IRA bombaszakértője lakott benne, Liam Doherty.

– Tudja valaki, melyik kabin az? – kérdezte a kapitány.

– A harmadik – mondta Harry, akinek eszébe jutott az öregember, aki gyanúsan fürgén mozgott. – Itt a folyosón, pár ajtóval odébb.

A kapitány és az őrmester kirohantak a kabinból a folyosóra, Scott-Hopkins, Harry és Giles a nyomukban. A kapitány a főkulccsal kinyitotta a kabin ajtaját, félreállt, és beengedte Robertset. Az őrmester odasietett a helyiség közepén álló nagy ládához. Óvatosan felemelte a tetejét, és belenézett.

– Jézusom, nyolc perc harminckilenc másodperc múlva robban.

– Nem lehetne egyszerűen elvágni valamelyiket? – mutatott Turnbull kapitány a rengeteg színes drótra.

– Na igen, de melyiket? – Roberts nem nézett fel a kapitányra, csak óvatosan elkezdte kibogozni a piros, fekete, kék és sárga drótokat. – Sokszor volt már dolgom ilyen típusú robbanószerkezettel. Mindig négyből egy az esély, hogy sikerrel járunk, és nem vagyok hajlandó ekkora kockázatot vállalni. Ha egyedül lennék egy sivatagban, talán fontolóra venném – tette hozzá –, de nem egy hajón az óceán kellős közepén, ahol több száz ember élete forog kockán.

– Akkor hozzuk ide villámgyorsan Dohertyt – javasolta Turnbull kapitány. – Ő tudni fogja, melyik drótot kell elvágni.

– Nem hinném – mondta Roberts. – Azt gyanítom, nem Doherty készítette a bombát. Van a fedélzeten egy emberük, akinek ez volt a feladta, és ki tudja, őt hol találjuk.

– Kifutunk az időből – emlékeztette őket az ezredes, miközben a könyörtelenül előrehaladó másodpercmutatót bámulta. – Hét perc, három, kettő, egy…

– Szóval, Roberts, mit tanácsol? – kérdezte higgadtan a kapitány.

– Nem fog örülni annak, amit mondok, de az adott körülmények között csak egyvalamit tehetünk. És még ez is pokolian kockázatos így, hogy már csak hét percünk maradt.

– Nyögje már ki, ember! – csattant fel az ezredes.

– Fogjuk ezt a vackot, az óceánba hajítjuk, aztán imádkozunk.

Harry és Giles visszarohantak az elnöki lakosztályba, és megálltak a váza két oldalán. Emmának, aki közben felöltözött, bőven lett volna kérdése hozzájuk, de bölcs elnök asszonyhoz méltóan tudta, mikor kell inkább hallgatni.

– Óvatosan emeljék fel – rendelkezett Roberts. – Bánjanak vele úgy, mintha forró vízzel lenne tele.

Harry és Giles leguggoltak, és mint két súlyemelő, nagyon lassan felemelték a nehéz vázát, és felegyenesedtek vele. Miután megbizonyosodtak felőle, hogy mindketten biztonságosan tartják, elindultak a nyitott kabinajtó felé. Scott-Hopkins és Roberts sietősen eltávolítottak az útjukból minden akadályt.

– Kövessenek! – mondta a kapitány. A két férfi kilépett a folyosóra, és lassan elindultak a széles lépcsősor felé. Harry alig tudta elhinni, milyen nehéz a váza. Aztán eszébe jutott a nagydarab fickó, aki leszállította. Nem csoda, hogy nem várta meg a borravalót. Valószínűleg már útban van vissza Belfastba, vagy valahol a rádió mellett üldögél, és várja a híreket a Buckingham katasztrófájáról és arról, hány utas veszett oda.

Odaértek a lépcsősor aljába. Harry hangosan számolni kezdte a lépcsőfokokat. Tizenhat után megállt, hogy kifújja magát. A kapitány és az ezredes kitárták a lengőajtót, amely a napozófedélzetre vezetett – Emma büszkeségére.

– A lehető leghátrébb kell vinnünk a taton – mondta a kapitány. – Úgy nagyobb az esélye, hogy a robbanás nem okoz kárt a hajótestben. – Harry kétkedve hallgatta. – Ne aggódjanak, már nincs túl messze – tette hozzá.

Mi ilyenkor a túl közel?, tűnődött Harry, aki azzal is boldogan beérte volna, ha egyszerűen átlökheti a korláton a vázát. De nem szólt semmit, csak továbbaraszolgatott a hajó tatja felé.

– Tudom, most mit érzel – jegyezte meg Giles, aki olvasott sógora gondolataiban.

Csigalassúsággal elhaladtak az úszómedence, a teniszpálya és a napozóágyak mellett, amelyek várták a most még alvó utasokat. Harry igyekezett nem gondolni arra, vajon mennyi idejük van még addig, amíg…

– Két perc – szólalt meg Roberts őrmester segítőkészen, az órájára pillantva.

Harry a szeme sarkából már látta a tat korlátját. Már csak pár lépésnyire volt, de tudta, hogy mint a Csomolungma megmászásánál, itt is az utolsó pár méter lesz a leglassúbb és a legnehezebb.

– Ötven másodperc – figyelmeztetett Roberts, amikor megálltak a derékmagasságig érő korlát előtt.

– Emlékszel arra, amikor az iskolában félév végén bedobtuk Fishert a folyóba? – szólalt meg Giles.

– Hogy tudnám elfelejteni?

– Akkor háromra most hajítsuk az óceánba, és szabaduljunk meg a rohadéktól egyszer s mindenkorra.

– Egy… – Hátrább lendítették a karjukat, de a nagy súly miatt csak pár centire sikerült. – Kettő… – Talán még pár centivel hátrébb tolták a vázát. – Három! – Minden maradék erejüket összeszedve áthajították a korláton a bombát. Harrynek az volt az érzése, hogy a váza a fedélzeten fog landolni, vagy legjobb esetben a korlátot találja el, de szerencsére jó pár centivel messzebb repült, és halk csobbanással a vízbe esett. Giles diadalmasan magasba lendítette a karját, és felkiáltott:

– Halleluja!

Pár másodperc múlva a bomba felrobbant, és az óriási lökéshullám a fedélzetre taszította őket.

Fordította: Gieler Gyöngyi

Jeffrey Archer: Erősebb a kardnál – Clifton-krónika 5.
General Press Kiadó, Budapest, 2015