»Úgy élek, mint a medve a barlangjában« | Életmű-kiállítására készül Dobány Sándor keramikus

Hárságyi Margit* |

Két és fél évet töltött Skóciában, Glasgow-ban tanított a Képzőművészeti Főis­kola kerámia tanszékén. Már öt éve vissza­tért Pécsre Dobány Sándor kerami­kus­mű­vész, azóta azonban szinte észrevétlen volt a jelenléte. A most hatvanéves művész mun­kával tölti mindennapjait, miköz­ben készül szeptemberben nyíló életmű-kiállí­tá­sára.

Becsöppentünk egy másik világba, mikor vissza­jöttünk, mert szinte mindent újból kellett kezdenem – mondja Dobány Sándor. – A kapcsolataim meg­maradtak, de megélhetési szempontból nehéz. Minden lóg a levegőben. A régi lehetőségek be­szű­kültek, kedvencem a porcelán, de abból nem lehet megélni. Az építészeti kerámiára szinte nincs lehe­tőség, mert az építész irodák darabokra hullot­tak szét, becsődöltek.
A Glasgow-ban töltött két és fél évben a főiskolai tanítás mellett kerestem az utamat. Valami olyat, amit még nem próbáltam. És akkor Skóciában is a Zsolnay-hagyományok éledtek fel bennem. Kert­díszítő kerámiákat álmodtam meg – olyanokat, amelyekben még itt-ott ma is gyönyörködhetünk a hőség elől menekülő pécsi polgárok villáit körülölelő parkokban. A célom az volt, hogy megtaláljam, miként lehet a mai gondolkodásmóddal folytatni ezt a nemes hagyományt. Most egyetlen budapesti munkám lóg a levegőben, de már elég régóta tartóan bizonytalan a vége.

Hol tartott, mielőtt elmentek?
Épületkerámiákat készítettem, s volt másfél évem, mikor munkanélküliként rengeteget gondolkodhattam. Akkor úgy éreztem, lezártam az előző húsz évet. El kellett döntenem, hogyan tovább, mert nem tudtam, mit is szeretnék csinálni. Ezért sok irányban tervezgettem, és vártam. Türelmes ember vagyok.

Ki mondta először, hogy „jól rajzolsz, Sanyi”?
A rajztanárom Haraszti Pali bácsi volt, aki nyolcadikos koromban, az – akkori nevén 39-es Dan­dár úti – iskolában javasolta, hogy menjek művészeti szakközépiskolába. Elvitt a rajz­szak­körébe, hogy felkészüljek, de akkor kellő ön­bizalom hiányában, gyávaságból más irányt vá­lasz­tottam. Pali bácsi találta meg a lehetőséget: tíz év kihagyás után ismét indult a Zsolnay gyárban gipsz­minta­készítő szak. Ott kezdtem, s egy tradi­cionális életformába kerültem, mert a szak­em­be­rek 70 százaléka a két világháború között kezdett dolgozni a gyárban. Tőlük tanultam a régmúltból átöröklődött mun­ka­morált, ami oly híressé tette a gyárat. Volt egy hierarchia, az lép­hetett feljebb, aki jól dolgozott. Én a mes­te­remnek köszön­hettem, hogy nagyon szép mun­kákat kaptam.

Ebben az időben jeles iparművészek dol­goz­tak ott, és mégis elment a gyárból. Miért?
A művészek kihasználatlanul élték a maguk életét. Sokszor dolgoztunk a kezük alá, jól ismertem őket. A siklósi alkotóházban is találkoztam velük, később ott is dolgoztam egy évig. Az iparművészek minket hívtak formakészítésre, így kerültem ebbe a világba. Nagy szenzáció volt ez a számomra, kinyílt a világ előttem. Jelentkeztem a főiskolára, ipari formatervező szakra, de sajnos nem vettek fel, pedig a legutolsó körökben is bent maradtam. Ott hívták fel a figyelmemet, hogy készítsek funkcionális tárgyakat, ha kerámiával foglalkozom. Erre föl az akkori uránvárosi ház pincéjében elkészült az első négy teáskannám porcelánból.

A tárgyai jól működnek, könnyen hasz­nál­hatók. Például a teáskanna teteje nem esik le, ha öntjük belőle a teát. Fontos tehát a funkciójuk.
Ez később is igaz, de a hangsúly máshova került, amikor 1985-ben első helyre tettem a formát. Terveztem teáskannákat más művészek stílu­sában, ezek portrék voltak teáskannában meg­fogalmazva. Gipszformákkal segítettem más mű­vészek mun­káját, ebből éltem, s közben a siklósi alkotó­telepen kiönthettem az első teáskanna sorozatomat önköltségi áron. Ezek később díjazottak lettek az Országos Kerámia Biennálén.

Az útkeresés következő – és hosszú évekre társául szegődött – ága volt az épületkerámia, melyet Dobány Sándor egy véletlennek köszönhetett. Akkoriban Ausztriába járt ki egy kerámia manufaktúrába, ahol építészek dolgoztak. A görög származású tulajdonos első megvalósult terve egy játszótér volt, s felkérésére a pécsi művész készítette ennek kerámia munkáit. Ezek később, az athéni kiállítás után megjelent kis könyvben is szerepeltek. Ezt a kötetet Dobány megmutatta Dévényi Sándornak, a Kossuth-díjas pécsi építésznek, aki ettől fogva rendszeresen kérte a keramikus művész munkáját épületei tervezésekor.

Sok pécsi utcában láthatjuk épületdíszeit, mert számos építésszel dol­gozott együtt az évek során. De visszatérően mindig a szabadságot választotta. Vágyott-e valaha arra, hogy szervezzen egy csoportot, vagy csupán tartozzon ilyenhez, melynek tagjai hasonlóan gondolkodnak?

1993-ban alapítója és névadója voltam a csaknem tíz éven át működő DeForma Stúdiónak. Ez nem baráti társaság volt, hanem szakmai közösség, a kimondottan funkcionális porcelántárgyakat készítő művészek szövetsége.

Össze lehetett hasonlítani, hol tart közöt­tük Dobány Sándor?
Nem láttam magamat kívülről, volt egy belső világom. Ma is úgy élek, mint a medve a barlang­jában. Minden nap kijövök a műtermembe, a Si­rály utcába, és itt dolgozom. Sokan vesznek körül, kevesen igaz barátok, sok ismerős. Szeretek velük találkozni, néha rám nyitják az ajtót. De nem érdekel a külvilág. Magamnak dolgozom, a polcnak. Örömmel tölt el, hogy mindig új feladatokat tűzök ki magam elé, s ezek visznek tovább. Készülök a kiállításra is, ami szeptemberben nyílik a Pécsi Galériában, harminc évet felölelő munkákkal. Most újra fogalmazom, másként festem a fontosabb korábbi tárgyaimat. Megjelenik talán az album is a kiállítással egy időben, ha addig sikerül összegyűjteni rá a pénzt. Nem gondoltam, hogy ilyen kemény fába vágtam a fejszémet, mikor belefogtam. De sokan segítenek.

Műtárgyfotók: Dobány Sándor

Dobány Sándor keramikusművész, a Nemzetközi Kerámia Akadémia tagja, Pécs város 2010. évi Művészeti Díjasa

*Hárságyi Margitnak a pécsiújság.hu számára készített teljes interjúja itt olvasható el