Bemutatkozás | Ajagül Mantay (Kazahsztán)

Posted on 2015. július 21. kedd Szerző:

0


Az olvassbele.com legtöbbször csak véleményt mond a megjelent irodalomról, de most kivételt teszünk. Egy fiatal kazah író novelláját kaptuk, a szegedi egyetem altajisztika tanszékének tanára, dr. Raushangül Mukusheva ajánlotta a figyelmünkbe. Ajagül Mantay most  irodalomtudományt tanul Moszkvában, megjelent már egy novelláskötete.

Mantay-ÁLLÓ01

Ajagül Mantay

Sírvirág

| Ajagül Mantay |

A mi falunk végén, a gazzal benőtt, girbegurba utcában nyomorúságos, apró házacskák állnak. Mindegyik csak két kicsi helyiség. Az egyik ilyenben élt egy öregember, há­ta olyan görbe, mint az utca. Apja, az egész falu által megbecsült, fehér szakállú öreg a Nürszejit nevet adta neki. De az ottani szokások szerint a család nőtagjai ezen a néven nem hívhatták, hát Ürszejitnek szólították. Amikor 15 éves lett, az apja útlevelet kért számára, de addigra már el is felejtette a fia valódi nevét, és azt íratta rá, a neve: Ürszejit.

─ Mi nem szólíthatunk téged Ürszejitnek – kacagtak nagyot a sógornők –, mától nekünk Mürszejit leszel.

Így aztán az asszonyok az öreget Mürszejit sógornak hívták, mi, gyerekek pedig Mürszejit apónak. Az öreg csak mulatott rajtunk:

─ Kis csibészek, miért hívtok így? Hát ti a gyerekeim vagytok, nektek szabad kimondanotok a nevemet.

Ürszejit apó háza a falu szélére épült, közel a Zsalbyz folyóhoz. Ennek a folyónak a neve mentát jelent, illatos fodormentát. Mi az egész nyarat a Zsalbyznál töltöttük. Fürödtünk, napoztunk, meg almát loptunk az öreg kertjéből. Tavasszal, amikor virágozni kezdtek az almafák, nem lehetett látni a virágoktól az öreg kicsi házát. Aki arrafelé járt, mind megbámulta a természet csodáját. Amikor virágzás véget ér, és gömbölyödni kezdtek a gyümölcsök, mi már el is feledtük a tavaszi csodát. Letörtük az almafa ágait, és a még éretlen, zöld almából pukkadásig ettünk. Teleraktuk a zsebünket, a szoknyánkat fogtuk össze, oda gyűjtögettük. Aztán lementünk a Zsalbyz partjára, megettük a maradékot, amit meg nem, azt belehajigáltuk a vízbe.

Az öreg elszomorodott, mikor látta a pusztításunkat:

─ Kedveseim, azt az almát, ha majd megérik, úgyis ti fogjátok megenni. Nekem nincs más gyermekem, aki megenné. Ha nem vagytok elég türelmesek, hogy kivárjátok, egyetek nyugodtan. Csak azt kérem, ne törjétek le az ágait.

Elszégyelltük magunkat, hogy mit tettünk. De az öreg hirtelen vidáman folytatta:

─ Hej, ti rosszcsontok, akartok-e versenyezni? Aki elsőnek úszik át a Zsalbyz túlsó partjára, két jókora fagylaltot kap tőlem. – Tudta jól, mivel lehet megfogni minket.

Mi gyerekek voltunk, nem vettünk észre az öreg szemében a magány szomorúságát. Még a nagyobbak sem értették, hogy a kékesszürke szakállú öreg azért játszott velünk, mert ezzel próbálta feledtetni élete keserűségét. Meg talán azért is, mert gyerekkorában szégyellte a görbe hátát, és sosem játszhatott annyit, amennyit szeretett volna.

Ősz Kazahsztán hegyei között

Ősz Kazahsztán hegyei között

Aznap az öreg velünk fürdött a folyóban. Labdázott is. Az én hajamból két copfot font. Szatpak sírdogáló kicsi lányának megtörölte az orrát, az ő haját is copfba fonta. Engem a nevemen szólított, nem ahogy szokott, Szöszinek. Szatpak lányát sem Picsogónak hívta, hanem a saját nevén, Bejbitgülnek. Mindünket saját nevünkön szólított, akkor először – és utoljára. Mindegyikünktől külön-külön megkérdezte: „Hej, te kis huncut, mi is a neved? El is felejtettem” – ezt mondta.

Másnap az öreg nem jött velünk játszani. Szívrohamot kapott, kórházba került. Ott is halt meg. Azt hiszem, nem volt senki, aki ne szívből siratta volna meg. „Szerencsétlen árva öreg, jó ember volt, szépen is halt meg” – mondogattak az emberek. Mi csak csodálkoztunk: hogy lehet árva egy öregember. De mivel gyerekek voltunk, néhány nap múlva már el is felejtettünk öreg barátunkat. Amikor visszalátogatok a falunkba, és megmosom az arcom a Zsalbyz vizében, mindig eszembe jut a görbe hátú öreg.

Akkor azt hittük, hogy a nagyok csak ijesztgetnek, amikor azt mondják, hogy a fodormenta között sok a kígyó. „Ne fürödjetek sokáig a folyóban, mert megharagszik a kígyók királya.” Egyszer Kökköz, Maszakbaj fia, ahogy Andrej elől menekült, a menta közé bújt. Megijedt tőle a sok kígyó, feljöttek a víz színére – mi pedig halálra rémültünk. Mind gyorsan partra úsztunk. Nem volt ott az öreg, aki régen jött velünk és vigyázott ránk. Ez után a történet után sokáig nem is mentünk le a folyóhoz. De jöttek a gyerekek a szomszéd falu kolhozából. Zengett a Zsalbyz túlsó partja boldog kiabálásuktól. Hát persze, hogy ez nekünk nem tetszett.

Hegyek és folyók

Hegyek és folyók

─ Tanyasi surmók, miért fürödtök mi folyónkban? Minek jöttetek át? Nálunk jobb fürödni? – így piszkáltuk őket.

Mert mi városiaknak éreztünk magunkat. Hát hogyne éreztük volna annak? A kolhozközpontunk – az már város. Kétemeletes az iskolánk, jó magas a művelődési ház, és nagy kórház meg szép park van nálunk.

─ Ha mi tanyasiak vagyunk, hát ti is falusiak vagytok. Ha elfelejtettétek volna, hogy az Új élet kolhozban éltek, akkor emlékeztetünk benneteket – kiabáltak vissza mérgesen.

Nem akartunk megbékülni azzal, hogy mi is falusiak vagyunk.

─ Ki a falusi, mi? –mutogatta nekik az öklét Szárjsunak.

─ A Zsalbyz közös folyója a két falunak – kiabáltak a túlpartról, mi meg nem akartunk elismerni, hogy igazuk van. Ha valaki felnőttként nem tudja elismerni a másik ember igazát, az már gyerekkorában is kiütközik rajta. De hát a Zsalbyz tényleg a két falu közös folyója volt.

A vita tovább folyt a víz fölött.

─ A mi temetőnkben fekszenek a ti őseitek. Majd akkor nem fogunk fürdeni a folyóban, ha elviszitek az őseiteket a temetőnkből! – vágták ki az adut.

─ El is visszük, de mennyire! Nem hagyjuk az őseinket a temetőtökben – ordítottuk nagy hangon.

folyó-240─ Mikor viszitek el?

─ Ma vigyétek el!

─ Azonnal vigyétek el, még ma, mert ha nem…

─ Mi lesz, ha nem visszük el?

─ Mi van a falutokban a temetőn kívül? Kultúra egy szál se!

─ Jaj, de hát miért estek így egymásnak? Előbb-utóbb mindannyian ott fekszünk abban a temetőben.

Egyszerre nagy csend lett. Egy élesen metszett szájú, sötét bőrű fiú mondta ezt. Vékony csontú gyerek volt, keze-lába mint a nádszál. És közben mosolygott, mert örült, hogy szavai hatottak ránk. Hiszen sokszor láttuk a temető kapuja fölött a feliratot: „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi”. De akárhányszor is olvastuk, nem értettük.

─ Hé, te taknyos, ki mondta ezt neked? – törte meg Zsarabasz a csendet.

─ A nagyapám. Az én nagyapám mollá [pap] – szólt a cingár fiú, és az orrát törölgette.

Ez a Déli-Altaj

Ez a Déli-Altaj

Nagyon dühösen néztünk rá. Mind visszahúzódtunk, csend lett. Abban a pillanatban a sötét bőrű kisfiú leült a földre, és sírni kezdett. Úgy látszik, megijedt, hogy talán meg akarjuk verni. Senki nem vigasztalta, de nem is nevetett rajta senki.

Emlékszem, hazafelé a kukoricaföldön mentem keresztül. Ahogy ballagtam, arra gondoltam, hogy az életünk olyan, mint a kukoricáé: magasra felnövünk, aztán egyszer csak elszáradunk, és végünk lesz. Ettől elszomorodtam, talán nem is figyeltem eléggé, megbotlottam a sűrű kukoricásban, és elestem, arccal a földre. Sokáig úgy is maradtam, mintha a földhöz ragadtam volna, fel sem tudtam állni. Nem emlékszem, mennyi időt telt el, de csak napnyugtára értem haza.

─ Ki vert meg? – kérdezte anyám, s összevonta a szemöldökét.

─ A lányodat senki sem verheti meg, hacsak ő meg nem ver valakit – mosolygott az apám.

─ Látom, hogy sírt – mondta anyám.

─ Mitől sebes az arcod? Miért sírtál? – kérdezte apám.

─ Apácska, miért nem élnek az emberek 600-800 évig?

Legeltetés

Legeltetés

Akkor még nem tudtam, hogy a kérdésre nemcsak apám, de még a tudós könyvbúvárok sem tudnának válaszolni.

─ Korai még neked az életről meg a halálról gondolkodni. Később majd mindent meg fogsz érteni – simogatta meg hatalmas tenyerével a fejemet.

A néma éjben úgy aludtam el, hogy a ragyogó csillagok titkait próbáltam megfejtegetni. Kora reggel apám ébresztett, és kivitt a dinnyeföldre.

─ Hosszú lesz az út – mondta, amíg ballagtunk –, légy türelmes. Éjjel beszéltél álmodban. Rosszat álmodtál?

─ Nem emlékszem – feleltem. – Apácska, miért nem hosszú az emberek élete?

─ Mert akkor nem férnének el a Földön.

─ Apácska, te félsz a haláltól?

─ Attól nem félek, hogy elveszítem magamat. Én attól félek, hogy másokat veszítek el. Két bátyádat vesztettem már el. Messzire úsztak az élet partjától.

A hangjában szomorúság volt és remény. Otthon nem szoktunk a fivéreimről beszélni. Vagy talán nem értettem, hogy éppen róluk került szó.

─ Akkor most merre járnak a bátyáim? – kérdeztem. – Mikor jönnek vissza?

Nem értettem, merre járhatnak, hogy színét se látják a szülőföldjüknek. Az apám, mintha a lusta eső ritkás csepegését hallgatná, sokáig nem válaszolt. Eltelt egy idő, amíg megszólalt.

─ A temetőben alszanak. A fivéreid sosem ébrednek már fel – és nagyot sóhajtott.

Kamill Mullashev: A természet ébredése (1944)

Kamill Mullashev: A természet ébredése (1944)

Az én nyolcéves fejecském arról álmodozott, hogy majd felébresztem az alvó fivéreimet. Álmomban a fiúk engem szánkáztattak, mint Merejt a két bátyja. Meg a hóból gombócot gyúrtak, ahogy Ajnamköz fivérei, és közösen elnyalogattuk.

Délben ellátogatott hozzánk apám barátja a szomszéd faluból, Eszirkep bácsi. Vele jött a fia, Szanzsar, meg a hétéves lánya, Burum.

A temető ott volt nem messze a dinnyeföldtől. Eddig mindig féltem egyedül odamenni. Most, ahogy Szanzsarral és Burummal játszottunk, mégis elmentünk oda. Fel akartam ébreszteni álmukból a fivéreimet, ezért nem mutattam ki a barátaimnak, hogy félek. Sok-sok virágot szedtünk, tele lett a markunk vele, még láncot is fontunk belőlük, a nyakunkba akasztottuk. Kezdtem elfelejteni, hogy félek.

Szanzsar és Burum észrevett egy friss sírgödröt, bele akartak nézni és lemászni. Amikor belenéztem, megijedtem, mert emberi csontokat láttam odalent. Nem tudom, ők meglátták-e vagy sem. Körbejártuk a temetőt, és észre vettünk két kis dombot egymás mellett. Mintha valaki megszólított volna a föld alól: Mi vagyunk a bátyáid!

Féltem, de megsimogattam azt a két dombocskát. A virágot, amit Burummal szedtünk, rászórtunk a két kicsi halomra. Az egyik közeli sírkövön egy orosz lány arca mosolygott. A sírjáról Szanzsar levett néhány virágot, és a két sírhalom közé tette. Arra gondoltam, hogy legközelebb kérek pénzt apámtól, veszek két pontosan ilyen virágot, és idehozom. Aztán mikor elbúcsúztunk a két kis sírdombtól, könnyek futottak a szemembe. Nem mertem hátrafordulni, úgy éreztem, az orosz lány ott sír, és azt kérdezi: Miért loptátok el a virágaimat?

Hazafelé találkoztunk az apámmal és Eszirkep bácsival. Már kerestek minket, de nem találtak a ház körül, aztán úgy gondolták, talán a temető felé mentünk, és utánunk indultak. Apám szemrehányón nézett rám. Semmit sem szólt.

Aztán otthon, teázás előtt csak üldögélt, valahova messzire nézett, és fújta a cigaretta füstjét. Mintha elfelejtette volna, hogy mellette ülök. Egy idő után megszólalt.

─ A temetőben nem láttál csontokat?

Vajon miért kérdezett a csontokról?

─ De láttam – feleltem.

Askar Esdaulet: Az Aul (Falu) sorozatból (1962)

Askar Esdaulet: Az Aul (Falu) sorozatból (1962)

─ Akkor hamar felnőtt leszel. Ha majd vissza akarsz emlékezni a gyerekkorodra, gondolj a temetőre. Tudod-e, hogyha a sírok körül járkálsz, elveszíted a gyerekkorodat? – sajnálkozva nézett rám. ─ Most még semmit sem értesz. De később majd fájni fog, hogy már gyerekfejjel sok mindennek voltál tanúja. Ne felejtsd el soha, amit most mondtam.

Megint hallgatott egy darabig. Aztán haragosan még hozzátette:

─ El ne menj még egyszer a temetőbe!

Augusztus utolsó napjaiban hírt kaptunk arról, hogy Eszirkep bácsi lánya, Burum meghalt. Nem ébredt fel az éjszakai álmából. Egyszerre eszembe jutott, hogy amikor temetőben jártunk vele, Burum a szép piros virágot egy friss sírról tépte le, aminek a földje még ki sem száradt. „Még sosem láttam ilyen finom illatú virágot – mondta Burum, míg szagolgatta. – Milyen szép! Neked ajándékoznám – mosolygott rám –, csak sajnálom.”

─ Múltkor az új síron nőtt piros virágot tépte le – mondtam apámnak komoly arccal.

─ Kicsoda?

─ Hát Burum.

─ Kár volt – mondta apám sajnálattal a hangjában. – Szegény gyerek. Talán a sírról szedett virág okozta a halálát.

– Isten akarta így – törölgette anyám a kendőjével a könnyeit, és felsóhajtott. ─ Hadisa vajon hogy viselte a lánya halálát?

Apám, aki testnevelő tanár volt, sokat olvasott. Mintha most nem hallotta volna anyám szavait, egy történetet kezdett mesélni. Napóleon felesége annyira szerette az ibolyát, hogy még a hajába is olyat tűzött. A dicsőséges hadvezér soha nem feledkezett meg a napról, amikor megismerkedett Josephine-nel, és mindig ibolyát ajándékozott neki.

Anyám hosszú ujjú, gyönyörű kezével a teafőzőt törölgette, de hirtelen odakapta a fejét, mert észre vette, hogy apám a szép mély hangján érdekes történetbe fogott.

─ Egyszer Napóleon szolgái, akiket ibolyáért küldött a piacra, üres kézzel tértek vissza. A hadvezér nem akarta, hogy szomorúság látszódjon a felesége arcán, ezért maga ment el virágért. Körbejárt a piacot, de nem találta, amit keresett. Végigjárta a közeli utcákat is, de senki nem árult ibolyát. Kezdett aggódni, hogyan kerüljön Josephine szeme elé virág nélkül. Napnyugta körül végül talált egy öregasszonyt, aki fázósan álldogált, mert nem tudta eladni a virágait. A hadvezér megvette az egész kosárral, és boldogan tért haza.

Josephine szeme ragyogott az örömtől. De amikor megszagolta a virágokat, felkiáltott: Ezek síron nőtt virágok – és elájult. Napóleon előkutatta az öregasszonyt, aki elismerte, hogy tényleg sírról szedte a virágokat, és a hadvezér lábához borult, hogy hagyja meg az életét.

Napóleon kevéssel ezután elveszítette szeretett Josephine-jét. Parancsba adta az embereinek, hogy ültessenek a felesége sírjára és köré sok-sok ibolyát. A legendák szerint szenvedélyes életének egyik utolsó napján Napóleon elment Josephine sírjához, leszakított egy szál virágot, és a mellényzsebébe tette. Nemsokára aztán ő is eltávozott ebből a világból – fejezte be apám a történetet.

– Ki tudja – szólalt meg anyám szomorúan –, talán Burumot is a halál virága vitte a sírba.

kazah táj– Apácska – kérdeztem hirtelen –, télen is nyílik a halál virága? – Én télen születtem, mindig szerettem a fehér ruhákat, és nagyon szerettem a telet.

Apám, mintha meg sem hallotta volna, nem válaszolt, csak összevonta a szemöldökét.

A temetőben, ahol gyerekkorunkban jártunk, vegyesen pihentek muszlimok és keresztények. A bátyáim sírját nem láttam. Ők a falunktól messze találták meg örök hazájukat. Amikor visszamegyek a falunkba, olyan gyerekkori emlékképek peregnek a szemem előtt, amilyeneket a legtehetségesebb festők sem tudnának megrajzolni. A képek között látom Burumot, amint szagolja a halál piros virágát, és hol mosolyogva, hol meg szomorúan azt mondja: „Elfelejtettél?”

Kedves, jó Burum, csak most értettem meg: te aznap nem a virágot nem akartad nekem adni, hanem a halált. Én vezettelek titeket a temetőbe, hogy ott játsszunk. Burum, kérlek, bocsáss meg nekem. Akkor azt hittem, hogy fel tudom ébreszteni a fivéreimet. Azóta sok év telt el. A két bátyám pedig nem ébredt fel álmából…

Raushangül Mukusheva nyersfordítása alapján fordította Bedő J. István

Posted in: OLVASÓ, Próza