Harlan Coben: Nincs üzlet (részlet)

| 7 |

A sárga öntapadós üzenetek úgy lepték el Myron telefonját, akár a sáskák egy tetemet. Myron sorra lehámozta mind, és végigpörgette őket. Otto Burke-től, Larry Hansontól vagy a Titans vezetőségétől semmi.

Ez nem jó jel.

Felvette a headsetet. Hosszú ideig ellenállt annak, hogy ilyet használjon, miközben bonyolítja a hívásait – úgy vélte, inkább légi irányítókhoz illik, mintsem ügynökökhöz –, ám csakhamar megtanulta, hogy az ügynök pusztán magzat, az irodája az anyaméh, a telefonja pedig a köldökzsinór. A headset megkönnyítette a dolgát: sétálgathatott, szabadon használhatta a kezét, a nyaka nem görcsölt be attól, hogy a vállához szorította a kagylót.

Elsőként a BurgerCity nevű új gyorsétteremlánc reklámigazgatóját hívta fel. Le akarták szerződtetni Christiant, és elég jó pénzt ajánlottak neki, de Myronnak fenntartásai voltak. A BurgerCity csupán helyi érdekeltség. Egy országos hálózat talán jobb ajánlattal állhat elő. A legnehezebbnek sokszor a visszautasítás bizonyult. Ilyenkor megbeszélte Christiannel az előnyöket és a hátrányokat, és hagyta, hogy a fiú hozza meg a döntést. Végső soron ő adta hozzá a nevét. Az ő pénzéről volt szó.

Myron már több jól fizető reklámszerződést tető alá hozott Christian számára. A Wheaties gabonapelyhes dobozait októbertől Christian képmása díszíti majd. A Diet Pepsi egy olyan reklámötlettel állt elő, amelyben Christian kétliteres palackot hajít tökéletes csavarvonalban néhány érett nő felé. A Nike Steele Trap fantázianevű melegítőket és sportcipőket terveztetett.

Christian milliókat fog keresni reklámarcként, sokkal többet, mint amit a Titans játékosaként kap majd, bármennyire nagyvonalú szerződést köt vele Otto Burke. Bizonyos szempontból furcsa dolog volt ez. A szurkolók nem nézték jó szemmel, ha egy játékos a lehető legtöbbet próbálta kicsikarni, amikor egy csapathoz szerződött. Bunkónak, önzőnek és egocentrikusnak kiáltották ki, ha nagyobb pénzt kért a kőgazdag csapattulajdonostól – az ellenben cseppet sem izgatta őket, ha ténylegesen tetemes összegeket kapott a Pepsitől, a Nike-tól vagy a Wheatiestől azért, hogy olyan termékekhez adja az arcát, amelyeket valószínűleg sosem használt, vagy talán nem is szeretett. Ennek semmi értelme nem volt. Christian többet fog keresni azzal, ha három nap alatt leforgatnak vele egy félperces képmutató reklámszpotot, mint amennyit egy évad alatt kap azért, hogy agyalapimirigy-túltengésben szenvedő, nyáladzó férfiak rohanják le – márpedig a szurkolók ezt várták el.

Egyetlen ügynököt sem zavart ez a felállás. Legtöbbjük három–öt százalékban részesedett a játékosok teljes kialkudott fizetéséből (Myron négy százalékot kért), szemben a reklámbevételekből járó húsz–huszonöt százalékkal. (Myron tizenöt százalékkal megelégedett, végtére is új volt még a szakmában.) Másként fogalmazva, ha egymillió dollárért írtak alá valamelyik csapattal, az ügynök nagyjából negyven lepedőt kapott. Ha összehozott egy egymillió dolláros reklámot, az ügynök zsebe akár negyedmillával is vastagodhatott.

Myron másodikként Ricky Lane, a New York Jets futójátékosának és Christian egykori egyetemi szobatársának a számát tárcsázta. Ricky az egyik legfontosabb ügyfelének számított, és Myron meglehetősen biztosra vette, hogy eredetileg Ricky beszélte rá Christiant is, hogy válassza őt az ügynökének.

– Egy gyerektáborban kéne megjelenned – kezdte Myron. – Öt lepedőt fizetnek érte.
– Jól hangzik – válaszolta Ricky. – Mennyi időt kellene ott töltenem?
– Pár órát. Egy kicsit beszélgetnél velük, adnál pár autogramot, ilyesmi.
– Mikor?
– Szombathoz egy hétre.
– No és a szereplés a bevásárlóközpontban?
– Az vasárnap lesz – felelte Myron. – A Livingston Mallban. Morley sport­fel­szere­lés­boltjában. – Ricky markát újabb ötezer dollár üti, amiért két órára leül egy asztalhoz, és autogramokat osztogat.
– Baró.
– Küldjek érted egy limót?
– Nem, majd én vezetek. Van bármi hír a jövő évi szerződésről?
– Hamarosan az is meglesz, Ricky. Maximum még egy hét. Figyelj, szeretném, ha bejönnél a közeljövőben, és benéznél Winhez, oké?
– Igen, persze.
– Jó formában vagy?
– Életem legjobbjában – felelte Ricky. – Kell az a kezdő állás.
– Csak dolgozz! És ne felejts el megbeszélni egy időpontot Winnel!
– Meglesz. Még dumálunk, Myron.
– Aha.
Következhettek a telefonok, egyik a másik után. Myron újságírókat hívott vissza. Mindegyikük a Titans Christiannel kötendő szerződéséről érdeklődött. Myron udvariasan elhárította a kérdéseket. Előfordult, hogy érdemes volt kényszerítő erőként használni a sajtót, ám nem Otto Burke esetében. „Folynak a tárgyalások” – szokta felelni nekik. „Bármelyik pillanatban megegyezésre juthatnak.”

Myron ezután Joe Norrist hívta fel, a Yankee exjátékosát, aki minden héten megjelent egy baseballkártya-rendezvényen. Joe most egy hónap alatt többet keresett, mint fénykorában egy egész évad alatt.

Utána Linda Regal jött, a profi teniszező, akinek nem sokkal korábban sikerült bekerülnie a legjobb tíz közé. Lindát aggasztotta a kora, megsértődött, amiért egy kommentátor „jól ismert veterán”-ként utalt rá. Már majdnem húszéves volt.

Eric Kramer, a Kaliforniai Egyetem végzős hallgatója – és minden valószínűség szerint az NFL második körös draftoltja – épp a városban járt. Myronnak sikerült közös vacsorát megbeszélnie vele. Ez annyit tett, hogy Myron a döntőbe került – még vagy ezer más ügynökkel együtt. Hihetetlenül kemény volt a verseny. Csak egy példa: ezerkétszáz NFL által bejegyzett ügynök működik, és udvarol annak a kétszáz egyetemi ligás játékosnak, akiknek végül áprilisban szerződést ajánlanak. Valamit fel kell adni. És ez a valami többnyire az etikusság volt.

Myron felhívta a New York Jets általános igazgatóját, Sam Logant, hogy megbeszéljék Ricky Lane szerződését.

– A fiú élete legjobb formáját nyújtja – áradozott Myron. Felállt a székből, és fel-le járkált a szobában. Myron tágas, meglehetősen mutatós irodában dolgozott a Park Avenue-n, a Negyvenhatodik és a Negyvenhetedik utca között. Lenyűgözte vele az embereket, márpedig a külsőségek rettenetesen fontosak egy olyan üzletben, amit mindenféle görények uralnak. – Még sosem láttam ehhez hasonlót. Én mondom neked, Sam, a fiú egy újjászületett Gayle Sayers. Tényleg bámulatos.

– A fiú élete legjobb formáját nyújtja – áradozott Myron. Felállt a székből, és fel-le járkált a szobában. Myron tágas, meglehetősen mutatós irodában dolgozott a Park Avenue-n, a Negyvenhatodik és a Negyvenhetedik utca között. Lenyűgözte vele az embereket, márpedig a külsőségek rettenetesen fontosak egy olyan üzletben, amit mindenféle görények uralnak. – Még sosem láttam ehhez hasonlót. Én mondom neked, Sam, a fiú egy újjászületett Gayle Sayers. Tényleg bámulatos.

– Túl alacsony – fanyalgott Logan.
– Mégis, miről beszélsz? Talán Barry Sanders túl alacsony? Emmitt Smith túl alacsony? Ricky mindkettőnél magasabb. Hidd el nekem, hogy a legnagyobbak között fogják emlegetni.
– Aha. Nézd, Myron, szimpatikus fiú. Keményen dolgozik. De nem mehetek feljebb…
Az összeg még mindig nem volt az igazi, bár jóval ígéretesebbnek tűnt.
Szünet nélkül folytatódtak a hívások. Valamikor a nap közepén Esperanza behozott egy szendvicset, amit Myron szinte egészben lenyelt.
Este nyolc órakor intézte az aznapi utolsó hívást.
Jessica vette fel a telefont.
– Halló?
– Egy óra múlva nálad leszek – jelentette be Myron. – Beszélnünk kell.

*

Myron Jessica arcát fürkészte. A nő továbbra is a magazint nézte, mintha a Newsweek legfrissebb számát böngészné; az arckifejezése ijesztően közönyösnek hatott. Időről időre bólintott egyet, átfutotta az oldal fennmaradó részét, aztán egy-egy pillantást vetett a Didkó első és hátsó borítójára, de mindig visszatért Kathy képéhez. Annyira hanyagul lapozgatott, hogy Myron azon sem lepődött volna meg, ha Jessica egyszerre csak fütyörészni kezd.

Egyedül az ujjai árulták el. A bütykei vértelenül kifehéredtek, a lapok meggyűrődtek halálos szorításában.
– Minden rendben? – kérdezte Myron.
– Jól vagyok – felelte higgadt, már-már nyugtató hangon Jessica. – Azt mondtad, Christian postán kapta ezt?
– Igen.
– És te meg Win beszéltetek a pasassal, aki kiadja ezt a… – tétovázott, arcán végre megjelent valami undorféle – …ezt a dolgot?
– Igen.
Jessica bólintott.
– Megadta a címét annak, aki feladta ezt a hirdetést?
– Csak egy postafiók számát. Holnap felderítem a helyet, és kinyomozom, ki hozza el a leveleket.
Jessica először emelte fel a tekintetét.
– Veled megyek.
Myron kis híján tiltakozni kezdett, aztán befogta a száját. Esélye sem volt.
– Oké.
– Mikor adta oda neked ezt Christian?
– Tegnap.
Ez felkeltette a nő figyelmét.
– Már tegnap is tudtál róla?
Myron bólintott.
– És nem árultad el? – csattant fel Jessica. – Kiöntöttem neked a szívemet, úgy éreztem magam, mint egy skizofrén üldözési mániás, te meg egész idő alatt tudtál erről?
– Nem igazán tudtam, hogyan mondjam el neked.
– Van még valami, amit elhallgattál előlem?
– Christiant tegnap este felhívta valaki. Szerinte Kathy lehetett.
– Hogy micsoda? – Myron gyorsan mindent elmesélt. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy Christian Kathy hangját hallotta, Jessica teljesen elsápadt. – A barátod, aki a telefontársaságnál dolgozik, ki tudott deríteni valamit? – kérdezte.

– Nem. A visszahívás csak bizonyos városokban működik, a 201-es hívószámkörzetben.
– Hány városban?
– Nagyjából a települések háromnegyedében.
– Vagyis New Jersey, az USA legsűrűbben lakott állama északi részének háromnegyed részéről beszélünk? Ez… mennyi is…? Úgy hárommillió emberre szűkíti le a lehetőségeket?
– Valóban nem sokat segít – ismerte el Myron –, de azért valami.
Jessica tekintete megint a magazinon állapodott meg.
– Nem akartalak így legorombítani. Csak…
– Felejtsd el!
– Nálad jobb embert sosem ismertem – mondta a nő. – Komolyan mondom.
– Te pedig a legelviselhetetlenebb perszóna vagy.
– Ezzel nehéz lenne vitatkoznom – válaszolta Jessica, és a szája sarkában mosoly játszadozott.
– Értesíteni akarod a rendőrséget? – kérdezte Myron. – Vagy Paul Duncant?
Jessica elgondolkodott.
– Nem vagyok biztos benne.
– A sajtó megzabálná a dolgot. Bemocskolnák Kathy nevét.
– Magasról teszek rá, mit csinál a sajtó.
– Én szóltam – jegyezte meg Myron.

– Akár mindenféle ribancnak elmondhatják. Nem érdekel.
– Na és az édesanyádat?
– Arra is magasról teszek, hogy ő mit akar. Csak azt szeretném, ha megtalálnák Kathyt.
– Szóval el akarod mondani nekik – állapította meg Myron.
– Dehogy.
A férfi zavartan ránézett.
– Ezt bővebben is kifejtenéd?
Jessica nyelve lassan eredt meg, a szavai kimértek voltak, az ötletek beszéd közben születtek.
– Kathy több mint egy éve eltűnt – kezdte. – Amire az azóta eltelt időben a rendőrség jutott, az nulla. Semmi. Nuku. Egyszerűen nyomtalanul eltűnt.
– Vagyis?
– Most viszont itt ez a magazin. Valaki elküldte Christiannek, ami azt jelenti, hogy valaki… talán Kathy, talán nem ő… kapcsolatot próbál teremteni. Gondolj bele! Egy év óta először valamiféle kommunikációra került sor. Nem szeretném, ha ezt elvennék tőlem. Nem akarok nagy felhajtást, hogy elriasszák, bárki legyen is az illető. Kathynek talán megint nyoma veszik. Ez… – felmutatta a magazint – …ez itt gusztustalan, ugyanakkor biztató is. Valami. Ne érts félre! Megdöbbent a dolog. De legalább határozott nyom… pokolian összezavaró nyom, ennek ellenére némi reményt ad. Ha beavatnánk a rendőrséget és a sajtót, bárki tette is ezt, megijedhetne, és megint eltűnhetne. Ezúttal véglegesen. Ezt nem kockáztathatom meg. Köztünk kell maradnia.

Myron bólintott.
– Logikusnak hangzik.
– Szóval, mi következik ezután?
– Elmegyünk a hobokeni postahivatalba. Korán idejövök érted. Mondjuk, hatra.

Fordította: Galamb Zoltán

Harlan Coben: Nincs üzlet
Jaffa Kiadó, Budapest, 2015