A gyárkémény dalolni kezdett
(…) A kor jellegzetes – ha nem is alakja, de mindenképpen – eseménye volt két magyar író műveinek Sztálin-díjjal való elismerése. A Népek Atyjáról elnevezett, és köztudomásúan az ő tudtával évente kiosztott díj volt a leg, leg, leg, amivel egy szovjet író, művész munkásságát elismerhették. 1952-ben azonban első ízben öt külföldi – két kínai, egy francia és két magyar – írót is méltónak talált e kitüntetésre a Sztálin-díjat odaítélő bizottság (illetve, mint látni fogjuk, talán nem is az, hanem maga a díj névadója). Az egyik magyar Nagy Sándor volt, akinek Megbékélés című termelőszövetkezeti elbeszélése nem sokkal azelőtt jelent meg orosz fordításban egy szovjet folyóiratban. Az olvasónak nem kell szégyellnie magát, ha sohasem hallott még a makedón király e késői névrokonáról. A kortársak sem ismerték, pedig – nyilvánvalóan az elbeszélés időszerűségének köszönhetően – Kossuth-díjas volt. Sorsa később nagyon szomorúan alakult. 1963-ban ellenezte a párt kínai- és albánellenes vonalát, és nyilván sokat jártatta is a száját, mert izgatásért elítélték. Három évet és három hónapot húzott le a börtönben. A sztálinista kínai és albán elvtársai mellett kiálló Sztálin-díjas író szabadulásától egészen haláláig segédmunkásként volt kénytelen megkeresni a napi betevőt.
Aczél Tamás a felszabadulásról szóló, eredetileg 1948-ban megjelent A szabadság árnyékában című regényéért részesült öt évvel a mű megjelenése után a nagy kitüntetésben. Ezzel kapcsolatban a budapesti eszpresszókban (mert a kávéházak zömét addigra bezárták) két történet volt forgalomban Az első talán igaz is, a második magától értetődően csak kitaláció. Ami igaznak tűnik: későn este, már lapzárta után telefonhívás érkezett a hivatalos TASZSZ hírügynökséghez Sztálin titkárságáról. Utasították az ügyeletes főszerkesztő-helyettest, hogy a Sztálin-díjasoknak a másnapi lapokban közzéteendő listájába írják még bele a következő öt nevet és művet. (Itt következett a két kínai, a francia és a két magyar.) A díjakat odaítélő bizottság azonban mit sem tudott korrekcióról, így aztán az ügyeletes szerkesztő természetesen nem mondhatott mást, csakis azt, hogy „értettem”.
Közismert, hogy Sztálin rengeteget olvasott, és a tudományos szocializmus, a filozófia, a közgazdaságtan, a nyelvtudomány stb. mellett szerette magát az irodalom tudósának, sőt rajongójának is feltüntetni. Nyilván a megelőző napokban kerültek a kezébe a magyar írók oroszra fordított művei, és úgy találta, hogy azokat hasznosságuk miatt érdemes kitüntetni. A közszájon forgó második sztori arról szólt, miért tetszhetett meg az egyébként nem rossz irodalmi ízléséről ismert Sztálinnak Aczél gyengécske regénye. Nos, a dolog úgy történt – mesélték a Lenin (ma Erzsébet) körúti, Hungáriára átkeresztelt New York kávéházban hogy miután elkészült A szabadság árnyékában orosz nyelvre való átültetése, a kiadónak kétségei támadtak a fordítás színvonalát illetően, és ezért megkérte az éppen Moszkvában tartózkodó Mihail Solohovot, hogy ugyan nézné és simítgatná át a fordítást. Az író hazatért Vjosenszkaja nevű összkomfortos luxustanyájára, de csak ott vette észre, hogy utazás közben elvesztette a kéziratot. Nagyon szégyellte magát, és emlékezetből újra megírta a regényt. Nahát Aczél erre a műre kapott Sztálin-díjat.
Ami a díjakat illeti, azoknak – akárcsak a könyveknek – megvan a maguk sorsa. Az író, aki már évekkel a forradalom előtt szembekerült a kommunista rendszerrel, 1956 végén disszidált. Az emigrációban eleinte súlyos anyagi gondjai voltak, és – ha hinni lehet Faludy Györgynek – a Sztálin-díj aranyplakettjét nagyon jó pénzért (hiszen ez volt belőle az egyetlen példány Nyugaton) elpasszolta egy gyűjtőnek. Aczél Tamás tehetségének egyébként nem tett rosszat az amerikai levegő, mert a továbbiakban két kifejezetten jó regényt írt, méghozzá angolul.
A negyven-ötvenes évek fordulója idején távolról sem a Solohov-Aczél sztori volt a pesti eszpresszók asztalai mellett születő folklór egyetlen darabja. Mint említettem, akkor születtek egymás után a közélet és az irodalom ismert kortárs alakjainak rímbe szedett sírversei is. Legtöbbjüknek állítólag Jékely Zoltán, a költő volt a szerzője, de ez már akkor sem volt biztos, hiszen mint minden, a nép ajkán élő műnek, ezeknek is több változatán szórakoztak az emberek. Horváth Mártont, Révai József kulturális pártfőguru famulusát például e szavakkal parentálták el: Itt nyugszom én, Horváth Márton. / Ezzel segítem a pártom.
Nem mindennapi közutálatnak „örvendett” irodalmi körökben a fenti famulus famulusa, Keszi Imre, a központi pártlap, a Szabad Nép kritikusa. Az ő képzeletbeli sírkövén ez volt olvasható: Itt nyugszik Imre, a Keszi. / Féreg a férget eszi. És ehhez néha még hozzátették, hogy Jól teszi. A történelmi igazság kedvéért el kell mondanom, hogy 1956 után, amikor pusztán denunciálásból már sokkal nehezebb volt megélni, Keszi Imre rosszindulatú, gonosz kritikák írása helyett regényírásra adta a fejét, és több jó, sőt kitűnő regénnyel is jelentkezett. Zelk Zoltán a szóban forgó időszak előtt és után egyaránt kiváló poéta, akkoriban – hangsúlyozni kívánom: meggyőződésből, tehát nem megélhetési – pártos költő volt. (Légy pártos, költő, pártján, / ki lángot köt csokorba, / s aki tüdejét fújja / üvegnek ablakodba!) Továbbá ő volt az, aki 70. születésnapja alkalmából A hűség és hála éneke című poémával köszöntötte Joszif Visszarionovics Sztálint (akinek jubileuma tiszteletére kapta egyébként az első budapesti trolibuszjárat a máig is élő 70-es számot). Nos, a pártos költőt pálya- és kortársai a következő sírverssel köszöntötték: Itt nyugszik Zelk Zoltán. /Pártjelvény akadt a torkán.
A hórihorgas Kuczka Péter, aki a politikából kiábrándulva később a sci-fi művelője és teoretikusa lett, ebben az időben még maga is pártos költőként írta tele a napi- és hetilapok, irodalmi folyóiratok hasábjait. Sírversének szerzői azonban nem ebbe kötöttek bele: Itt nyugszik Kuczka Péter, / Koporsója három méter. / Tehetsége milliméter. Az előbb említett harmadik pártos költőnek, Aczél Tamásnak, aki nemcsak regényekkel, hanem versekkel is megörvendeztette olvasóit, ezt vésték a sírkövére: Aczél Tamás tetemét fedi ez a bucka. / Korai az öröm, él még a Kuczka. Major Tamásnak, a színésznek, rendezőnek, a Nemzeti Színház igazgatójának ezzel „kedveskedtek”: Itt nyugszik Major Tamás, / s hol ő nyugszik, ott nem nyugszik más. Kassák Lajost, a szocialista meggyőződésű, de mindig független gondolkodású harcos avantgárd írót, költőt és képzőművészt éppen e tulajdonságai miatt sem a Horthy-, sem a Rákosi-rendszer nem kedvelte, és Kádár János is csak élete vége felé szánta el magát arra, hogy felkeresse egy kiállítását. Őt ezzel búcsúztatták kortársai: E kő alá bújt be Kassák, / hogy többé ne ba…gassák.
József Attila nővérétől, akinek egyetlen említésre méltó alkotása alighanem az öccse életéről szóló könyve volt, így „vettek búcsút” kollégái: Itt nyugszik József Jolan, / József ő is, de nem olan. Hiányzott viszont a rosszmájúság a minden nyelvről tolmácsoló, a legfantasztikusabb szövegekkel is megbirkózó műfordítónak, Gáspár Endrének és feleségének, pénteki irodalmi szalonjuk háziasszonyának sírverseiből: Itt nyugszik Gáspár Endre. / Lukácsot fordít héberről vendre. És: Margitka, tente-tente, / Eljövünk mi péntekente.
Nemcsak az írószövetségben és a könyvkiadóknál pezsgett az irodalmi élet, hanem – a presszókon, a megmaradt kis számú pesti vagy pécsi kávéházon kívül – az alkotóházakban, de még telefonon is. Karinthy Ferenc, helyesebben Cini (amely becenévnek akkor még ő volt az egyetlen, Zalatnayval nem osztozó viselője e honban) például rettenetes telefonviccekkel ugratta írótársait. Ezek közül még a viszonylag ártatlanabbak közé tartozott az, amikor Rákosi Mátyást – egyébként kitűnően – utánozva hívta fel valamelyik írót és gratulált neki legutóbbi művéhez. A baj ezzel nem az volt, hogy egyik-másik tollforgató potyára érezte magát megdicsőülve, hanem az, hogy amikor híre ment, hogy Cini ezzel szórakozik, állítólag több alkalommal is előfordult, hogy a tényleg a pártfőtitkár által felhívott író azt hitte, hogy Karinthy próbálja rászedni, és a valódi Rákosit küldte melegebb tájakra.
Az alkotóház ötletét a kulturális illetékesek a szovjet gyakorlatból vették át, és az egyáltalán nem bizonyult hiábavalónak. A rossz lakáskörülmények között élő, vagy más okokból otthon alkotni nem képes író számára nagy könnyebbséget jelentett, ha néhány hetet vagy akár hónapot is szinte szanatóriumi körülmények között tölthetett, méghozzá csupán jelképes összegért, és semmi másra nem kellett gondolnia, mint készülő regényére vagy műfordítására. Az első írói alkotóházat Sárospatakon, a Rákóczi-várban nyitották meg.
Eleinte a beutaltak nemigen voltak tisztában azzal, hogy pontosan mit és hogyan várnak el tőlük. Erről viszont már bejelentkezésük első perceiben értesülhettek az előcsarnokban kifüggesztett napirendből, amellyel a nemcsak pártos költő, hanem a humorban pártatlan, sőt páratlan viccmester, Zelk Zoltán ijesztett rájuk: 6 óra – ébresztő, tisztálkodás. 6.30 – reggeli torna az udvaron. 7–8 óra – reggeli. 8–12 – alkotómunka. 12–13 – ebéd. 13–15 – csendes pihenő, olvasás, levélírás. 15–17 – alkotómunka, a délelőtt írt fejezetek áttekintése, javítása. És ekkor jött csak a java: 17–17.30 – Beszámoló. „Mit alkottam?”-félóra. A korra és szellemére jellemző, hogy a munkahelyi kötelező Szabad Nép-félórákon edződött beutaltak egy része nem jött rá azonnal, hogy hecc az egész.
A sárospataki alkotóházat később a képzőművészek kapták meg, az írók pedig Visegrádon jutottak hasonló lehetőséghez. Később Szigligeten nyílt meg a Magyar írók Szövetségének újabb alkotóháza. Ne gondoljunk persze holmi palotára! A berendezés puritán volt. Igaz, minden alkotónak saját szoba járt, de ahhoz – akárcsak például a legtöbb akkori magyar szállodában vagy üdülőben – nem csatlakozott saját fürdőszoba, csak egy mosdó volt a szobában. Ezt használta ki a nemcsak az emberi lelkeket, hanem az emberi lustaságot is jól ismerő Zelk Zoltán, aki a helyi tanácsnál tett látogatása alkalmával elcsent egy tucat „céges”, vagyis tanácsi fejlécet viselő levélpapírt. Ezeken aztán a tanácselnök aláírását aláhamisítva dörgedelmes leveleket gépelt az alkotóházba akkor éppen beutaltaknak címezve, és ezekben közölte velük: tudomására jutott, hogy egyesek nem rendeltetésszerűen használják a szobájukban elhelyezett mosdót. Több író felháborodottan tiltakozott a gondnoknál az alaptalan vád ellen, egy lírai költő azonban felkereste a tanácselnököt, és pironkodva bevallotta neki, hogy az eléggé el nem ítélhető kázus csak egyetlenegyszer fordult elő.
Kulcsár István: Szexmentes övezet. Tudósítások az átkosból
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2014
Posted on 2015. július 2. csütörtök Szerző: olvassbele
0