Kulcsár István: Szexmentes övezet (részlet)

Posted on 2015. július 2. csütörtök Szerző:

0


Kulcsár_Szexmentes-bor200A gyárkémény dalolni kezdett

(…) A kor jellegzetes – ha nem is alakja, de mindenkép­pen – eseménye volt két magyar író műveinek Sztá­lin-díjjal való elismerése. A Népek Atyjáról elnevezett, és köztudomásúan az ő tudtával évente ki­osztott díj volt a leg, leg, leg, amivel egy szovjet író, művész munkásságát elismerhették. 1952-ben azon­ban első ízben öt külföldi – két kínai, egy francia és két magyar – írót is méltónak talált e kitüntetésre a Sztálin-díjat odaítélő bizottság (illetve, mint látni fog­juk, talán nem is az, hanem maga a díj névadója). Az egyik magyar Nagy Sándor volt, akinek Megbékélés című termelőszövetkezeti elbeszélése nem sokkal az­előtt jelent meg orosz fordításban egy szovjet folyó­iratban. Az olvasónak nem kell szégyellnie magát, ha sohasem hallott még a makedón király e késői névro­konáról. A kortársak sem ismerték, pedig – nyilván­valóan az elbeszélés időszerűségének köszönhetően – Kossuth-díjas volt. Sorsa később nagyon szomorúan alakult. 1963-ban ellenezte a párt kínai- és albánelle­nes vonalát, és nyilván sokat jártatta is a száját, mert izgatásért elítélték. Három évet és három hónapot hú­zott le a börtönben. A sztálinista kínai és albán elvtár­sai mellett kiálló Sztálin-díjas író szabadulásától egészen haláláig segédmunkásként volt kénytelen megkeresni a napi betevőt.

Aczél Tamás a felszabadulásról szóló, eredetileg 1948-ban megjelent A szabadság árnyékában című regé­nyéért részesült öt évvel a mű megjelenése után a nagy kitüntetésben. Ezzel kapcsolatban a budapesti eszpresszókban (mert a kávéházak zömét addigra bezárták) két történet volt forgalomban Az első talán igaz is, a máso­dik magától értetődően csak kitaláció. Ami igaznak tűnik: későn este, már lapzárta után telefonhívás érkezett a hivatalos TASZSZ hírügynökséghez Sztálin titkárságá­ról. Utasították az ügyeletes főszerkesztő-helyettest, hogy a Sztálin-díjasoknak a másnapi lapokban közzéte­endő listájába írják még bele a következő öt nevet és művet. (Itt következett a két kínai, a francia és a két magyar.) A díjakat odaítélő bizottság azonban mit sem tudott korrekcióról, így aztán az ügyeletes szerkesztő természetesen nem mondhatott mást, csakis azt, hogy „értettem”.

Közismert, hogy Sztálin rengeteget olvasott, és a tudományos szocializmus, a filozófia, a közgazdaság­tan, a nyelvtudomány stb. mellett szerette magát az irodalom tudósának, sőt rajongójának is feltüntetni. Nyilván a megelőző napokban kerültek a kezébe a magyar írók oroszra fordított művei, és úgy találta, hogy azokat hasznosságuk miatt érdemes kitüntetni. A közszájon forgó második sztori arról szólt, miért tetszhetett meg az egyébként nem rossz irodalmi íz­léséről ismert Sztálinnak Aczél gyengécske regénye. Nos, a dolog úgy történt – mesélték a Lenin (ma Er­zsébet) körúti, Hungáriára átkeresztelt New York ká­véházban hogy miután elkészült A szabadság árnyékában orosz nyelvre való átültetése, a kiadónak kétségei támadtak a fordítás színvonalát illetően, és ezért megkérte az éppen Moszkvában tartózkodó Mi­hail Solohovot, hogy ugyan nézné és simítgatná át a fordítást. Az író hazatért Vjosenszkaja nevű összkom­fortos luxustanyájára, de csak ott vette észre, hogy utazás közben elvesztette a kéziratot. Nagyon szé­gyellte magát, és emlékezetből újra megírta a regényt. Nahát Aczél erre a műre kapott Sztálin-díjat.

Ami a díjakat illeti, azoknak – akárcsak a könyveknek – megvan a maguk sorsa. Az író, aki már évekkel a for­radalom előtt szembekerült a kommunista rendszerrel, 1956 végén disszidált. Az emigrációban eleinte súlyos anyagi gondjai voltak, és – ha hinni lehet Faludy Györgynek – a Sztálin-díj aranyplakettjét nagyon jó pén­zért (hiszen ez volt belőle az egyetlen példány Nyuga­ton) elpasszolta egy gyűjtőnek. Aczél Tamás tehetségének egyébként nem tett rosszat az amerikai le­vegő, mert a továbbiakban két kifejezetten jó regényt írt, méghozzá angolul.

A negyven-ötvenes évek fordulója idején távolról sem a Solohov-Aczél sztori volt a pesti eszpresszók asztalai mellett születő folklór egyetlen darabja. Mint említettem, akkor születtek egymás után a közélet és az irodalom is­mert kortárs alakjainak rímbe szedett sírversei is. Leg­többjüknek állítólag Jékely Zoltán, a költő volt a szerzője, de ez már akkor sem volt biztos, hiszen mint minden, a nép ajkán élő műnek, ezeknek is több válto­zatán szórakoztak az emberek. Horváth Mártont, Révai József kulturális pártfőguru famulusát például e szavak­kal parentálták el: Itt nyugszom én, Horváth Márton. / Ezzel segítem a pártom.

Nem mindennapi közutálatnak „örvendett” irodalmi körökben a fenti famulus famulusa, Keszi Imre, a köz­ponti pártlap, a Szabad Nép kritikusa. Az ő képzeletbeli sírkövén ez volt olvasható: Itt nyugszik Imre, a Keszi. / Féreg a férget eszi. És ehhez néha még hozzátették, hogy Jól teszi. A történelmi igazság kedvéért el kell monda­nom, hogy 1956 után, amikor pusztán denunciálásból már sokkal nehezebb volt megélni, Keszi Imre rosszin­dulatú, gonosz kritikák írása helyett regényírásra adta a fejét, és több jó, sőt kitűnő regénnyel is jelentkezett. Zelk Zoltán a szóban forgó időszak előtt és után egyaránt ki­váló poéta, akkoriban – hangsúlyozni kívánom: meggyő­ződésből, tehát nem megélhetési – pártos költő volt. (Légy pártos, költő, pártján, / ki lángot köt csokorba, / s aki tüdejét fújja / üvegnek ablakodba!) Továbbá ő volt az, aki 70. születésnapja alkalmából A hűség és hála éneke című poémával köszöntötte Joszif Visszarionovics Sztálint (akinek jubileuma tiszteletére kapta egyébként az első budapesti trolibuszjárat a máig is élő 70-es szá­mot). Nos, a pártos költőt pálya- és kortársai a következő sírverssel köszöntötték: Itt nyugszik Zelk Zoltán. /Párt­jelvény akadt a torkán.

A hórihorgas Kuczka Péter, aki a politikából kiábrán­dulva később a sci-fi művelője és teoretikusa lett, ebben az időben még maga is pártos költőként írta tele a napi- és hetilapok, irodalmi folyóiratok hasábjait. Sírversének szerzői azonban nem ebbe kötöttek bele: Itt nyugszik Kuczka Péter, / Koporsója három méter. / Tehetsége milliméter. Az előbb említett harmadik pártos költőnek, Aczél Tamásnak, aki nemcsak regényekkel, hanem ver­sekkel is megörvendeztette olvasóit, ezt vésték a sírkö­vére: Aczél Tamás tetemét fedi ez a bucka. / Korai az öröm, él még a Kuczka. Major Tamásnak, a színésznek, rendezőnek, a Nemzeti Színház igazgatójának ezzel „kedveskedtek”: Itt nyugszik Major Tamás, / s hol ő nyugszik, ott nem nyugszik más. Kassák Lajost, a szocia­lista meggyőződésű, de mindig független gondolkodású harcos avantgárd írót, költőt és képzőművészt éppen e tulajdonságai miatt sem a Horthy-, sem a Rákosi-rend­szer nem kedvelte, és Kádár János is csak élete vége felé szánta el magát arra, hogy felkeresse egy kiállítását. Őt ezzel búcsúztatták kortársai: E kő alá bújt be Kassák, / hogy többé ne ba…gassák.

József Attila nővérétől, akinek egyetlen említésre méltó alkotása alighanem az öccse életéről szóló könyve volt, így „vettek búcsút” kollégái: Itt nyugszik József Jolan, / József ő is, de nem olan. Hiányzott viszont a rosszmájúság a minden nyelvről tolmácsoló, a legfan­tasztikusabb szövegekkel is megbirkózó műfordítónak, Gáspár Endrének és feleségének, pénteki irodalmi sza­lonjuk háziasszonyának sírverseiből: Itt nyugszik Gáspár Endre. / Lukácsot fordít héberről vendre. És: Margitka, tente-tente, / Eljövünk mi péntekente.

Nemcsak az írószövetségben és a könyvkiadóknál pezsgett az irodalmi élet, hanem – a presszókon, a meg­maradt kis számú pesti vagy pécsi kávéházon kívül – az alkotóházakban, de még telefonon is. Karinthy Ferenc, helyesebben Cini (amely becenévnek akkor még ő volt az egyetlen, Zalatnayval nem osztozó viselője e honban) például rettenetes telefonviccekkel ugratta írótársait. Ezek közül még a viszonylag ártatlanabbak közé tarto­zott az, amikor Rákosi Mátyást – egyébként kitűnően – utánozva hívta fel valamelyik írót és gratulált neki leg­utóbbi művéhez. A baj ezzel nem az volt, hogy egyik-­másik tollforgató potyára érezte magát megdicsőülve, hanem az, hogy amikor híre ment, hogy Cini ezzel szó­rakozik, állítólag több alkalommal is előfordult, hogy a tényleg a pártfőtitkár által felhívott író azt hitte, hogy Karinthy próbálja rászedni, és a valódi Rákosit küldte melegebb tájakra.

Az alkotóház ötletét a kulturális illetékesek a szovjet gyakorlatból vették át, és az egyáltalán nem bizonyult hiábavalónak. A rossz lakáskörülmények között élő, vagy más okokból otthon alkotni nem képes író számára nagy könnyebbséget jelentett, ha néhány hetet vagy akár hónapot is szinte szanatóriumi körülmények között tölt­hetett, méghozzá csupán jelképes összegért, és semmi másra nem kellett gondolnia, mint készülő regényére vagy műfordítására. Az első írói alkotóházat Sárospata­kon, a Rákóczi-várban nyitották meg.

Eleinte a beutaltak nemigen voltak tisztában azzal, hogy pontosan mit és hogyan várnak el tőlük. Erről vi­szont már bejelentkezésük első perceiben értesülhettek az előcsarnokban kifüggesztett napirendből, amellyel a nemcsak pártos költő, hanem a humorban pártatlan, sőt páratlan viccmester, Zelk Zoltán ijesztett rájuk: 6 óra – ébresztő, tisztálkodás. 6.30 – reggeli torna az udvaron. 7–8 óra – reggeli. 8–12 – alkotómunka. 12–13 – ebéd. 13–15 – csendes pihenő, olvasás, levélírás. 15–17 – al­kotómunka, a délelőtt írt fejezetek áttekintése, javítása. És ekkor jött csak a java: 17–17.30 – Beszámoló. „Mit alkottam?”-félóra. A korra és szellemére jellemző, hogy a munkahelyi kötelező Szabad Nép-félórákon edződött beutaltak egy része nem jött rá azonnal, hogy hecc az egész.

Kulcsár István

Kulcsár István

A sárospataki alkotóházat később a képzőművészek kapták meg, az írók pedig Visegrádon jutottak hasonló lehetőséghez. Később Szigligeten nyílt meg a Magyar írók Szövetségének újabb alkotóháza. Ne gondoljunk persze holmi palotára! A berendezés puritán volt. Igaz, minden alkotónak saját szoba járt, de ahhoz – akárcsak például a legtöbb akkori magyar szállodában vagy üdü­lőben – nem csatlakozott saját fürdőszoba, csak egy mosdó volt a szobában. Ezt használta ki a nemcsak az emberi lelkeket, hanem az emberi lustaságot is jól is­merő Zelk Zoltán, aki a helyi tanácsnál tett látogatása al­kalmával elcsent egy tucat „céges”, vagyis tanácsi fejlécet viselő levélpapírt. Ezeken aztán a tanácselnök aláírását aláhamisítva dörgedelmes leveleket gépelt az alkotóházba akkor éppen beutaltaknak címezve, és ezekben közölte velük: tudomására jutott, hogy egyesek nem rendeltetésszerűen használják a szobájukban elhelyezett mosdót. Több író felháborodottan tiltakozott a gondnok­nál az alaptalan vád ellen, egy lírai költő azonban felke­reste a tanácselnököt, és pironkodva bevallotta neki, hogy az eléggé el nem ítélhető kázus csak egyetlenegy­szer fordult elő.

Kulcsár István: Szexmentes övezet. Tudósítások az átkosból
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2014