Mikszáth Kálmán/Nógrádi Gergely: Különös házasság (részlet)

Posted on 2015. június 19. péntek Szerző:

0


Nógrádi-Mix-Különös-bor200Erdei találkozás

Egy nap Bernáth Zsiga és Buttler János a Horváthék erdeje felé vették az irányt. Tudták, hogy idegenben járnak, de kedvük támadt egy kicsit kimozdulni a Bernáth-birtokról. Csakhogy eltévedtek, s hiába keresték a kiutat a fák közül. Ekkor fejszecsapások zaja ütötte meg a fülüket.

– Menjünk a hangok irányába, majd a favágó kivezet bennünket a rengetegből – okoskodtak a fiúk, és János mindjárt elő is készített egy kis aprópénzt, hogy azt adja majd a favágónak a segítségéért. Volt is nagy meglepetés, amikor meglátták a nyírfát hajladozva csapkodó, sudár termetű Piroskát. János gróf lába a földbe gyökerezett. „Csak nem egy erdei nimfa?” – kérdezte magától.

A lány megrezzent a harasztzörgésre. Hátrafordult, s amint észrevette a fiúkat, rémülten sikoltott föl.

– Ne féljen, kisasszony – emelte fel a kezét Zsiga. – nem bántjuk magát. Csak egy kis segítség kellene, mert eltévedtünk.

Piroska ijedten pillantott körbe, a nevelőnőt kereste. Biztos megint elment virágot szedni…!

– Megmondaná, hogyan jutunk haza? Bernáth Zsigmond vagyok, a szomszédból, ő pedig itt a barátom, Buttler János.

Piroska arcát elfutotta a pír.

– Maga, ugye, a Horváth kisasszonyka? Maga az a nagy szépség? – vigyorodott el Zsiga. – Hallottam már én maga felől. Azt beszélik, hogy az édesapja akváriumban tartja, tudja, mint a biológiaprofesszor a ritka bogarakat Sárospatakon, az iskolában. De ha így van, akkor mit keres itt a kisasszony? Miért vágja a fát?

– Ez apám kérése – felelte a lány, és a hangja édesen csengett a fák között.

– Ejnye, de furcsa apja van magának!

Közben János is közeledett hozzájuk.

– Látom, nem csupán vágnia kell a fát, de el is kell húznia innét – mondta, és a földre mutatott. – Látszanak a nyomok, amerre vinni szokta a terhet. Megengedi, hogy segítsek?

Olyan jó, meleg hangja volt ennek a János fiúnak, Piroska szíve egészen megtelt hálával iránta.

János a fejszéért nyúlt, ujjaival megérintette a lány ujjait. Piroska hirtelen elkapta a kezét, mintha parázs égette volna meg.

– Remélem, azért nem kell kivágnia az egész erdőt – emelte magasba a fejszét a gróf.

– Ó, dehogy – szólt Piroska nevetve, de közben csakis Zsigára nézett, noha János volt a szebb fiú hamvas arcával, ábrándos szemeivel. – Száz fát kell csak kivágnom, s akkor vége.

Most aztán bezzeg másképp szólt a fejsze. Recsegett-ropogott a fa, kongott, zúgott, hasadozott. János persze meg se izzadt, ki se pirult, csak úgy könnyedén ütögette a nyír törzsét, mintha porolná. Még egy vágás, no még egy, és a fa tompa zuhanással elterült a gyepen. Akkor aztán megfogták Zsigával, a levegőbe kapták, és szaladtak vele nagy csörtetéssel, egészen a tisztásig. Mire a nevelőnő előkerült koszorúval a fején, már hűlt helye volt a diákoknak.

– Ni, maga már kivágta a fát, és el is vitte? – tátotta el a száját. – No, ez derék, ennek nagyon fog a papa örülni.

Piroska jobbnak látta hallgatni az erdei jelenetről. Ismerte az apját, milyen hirtelen haragú. Még botrányt csinálna a szomszédban! De azért estefelé egészen a park végéig lesétált a lány, és percekig ott ácsorgott a magas kőfalnál. Gondolta magában: „Odaát, a Bernáth-villában laknak a fiúk… Bárcsak átkukkanthatnék most hozzájuk, hogy lássam, mit csinálnak.”

Másnap alig várta, hogy az erdőben lehessen. Hátha újra feltűnnek a diákok! S azután is mindennap úgy ment ki fát vágni, hogy talán aznap ismét találkozhat a fiúkkal. Teltek a napok, és Piroska valóban egyre erősebb lett: eltűntek a karikák a szeme alól, szépen kipirosodott az arca.

– Lám, ez a Medve okos egy orvos! – csettintett olykor Horváth Miklós. Csak azt nem értette, hogyan szaporodhat olyan gyorsan a kivágott fa. Még csak egy hónapja kezdte Piroska a munkát, s már vagy ötven kivágott nyír sorakozott gúlába rakva a tisztáson!

Üzenet a papírhajón

– Az ördögbe is, ötvennapos hónapok nincsenek a naptárban! – vonta össze a szemöldökét a ház ura, s mindjárt kérdőre vonta a lányát: – nem vágtál ki néha két fát is egyszerre, csillagocskám?
– Jaj, apa, egy is sok volt.
– Talán fatolvajok voltak – töprengett hangosan a nevelőnő.
– Eh, badarság! – legyintett ingerülten Horváth. – A fatolvajok elvinnék a kivágott fát, nem raknák szépen egymásra a tisztáson. Szóval semmit sem gyanítasz, kislányom?
– Nem én, apa.
– Hm. Ha hinnék a mesékben, hát azt gondolhatnám, hogy van valamiféle tündéred, aki úgy akar megsegíteni, hogy míg idehaza alszol, kivágja helyetted a fákat. Piroska elvörösödött. Látszott, hogy felötlik benne egy gondolat. Most már bizony gyanakodott valamire. Talán a diákok közül vágja a fát éjszakánként valamelyik. De vajon melyik? Úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, kiugrik.

Ettől a naptól kezdve valami megváltozott a Horváth-kastélyban. Az öregúr gyanakodva figyelte, hogyan gyarapodik a tisztáson a farakás. Piroska pedig egyre csak azon mélázott: vajon a kettő közül melyik diák van titokban a segítségére? s közben olyan boldog volt, mint még soha. Úgy érezte, minden megváltozott körülötte: másképpen zúgtak a park fái, mást énekeltek a madarak, s a lombok között valami különös szellő suhogott, amely felborzolta a kert végében csörgedező patak csillámló vizét. Hanem egy délután mit látott a patak vizén a lány? Egy kis papírhajó úszott az árral a kövek között. A hajóban egy csöpp virág piroslott, akkora, mint egy kis gomb. Piroska lesietett a vízhez, fölé hajolt, elfogta a papírhajót. Kivette a virágot a belsejéből, s egy papírcédulát is talált mellette. Ez állt rajta: Jó napot, Piroska kisasszony!

A lány a szájára tapasztotta a kezét, hogy fel ne sikoltson örömében. „Itt vagy hát, kis virágom, szívecském, édesem? Hozzám jöttél, ugye, hozzám? Ugye, a diákok küldtek? De melyikük, vajon melyikük?”

– Kisasszony? – hallotta a háta mögül a nevelőnő hangját. Megijedt, összerázkódott, mint a tetten ért bűnös. Gyorsan az imakönyvébe csúsztatta a virágot és az üzenetet, a papírhajót pedig lába elé, a part menti kövek közé ejtette.

– Csak sétáltam – fordult meg, és felkapaszkodott a nevelőnő mellé.

A nevelőnő gyanakodva méregette egy darabig, aztán a kastély felé indult. Piroska szófogadóan követte.

Épp egyszerre értek a kastélyhoz a Márton inassal. A fiú a kovácstól jött, ahol megéleztette Piroska fejszéjét. – De hisz már délben elvitte, Márton! – nézett kérdőn az inasra a nevelőnő. – El ám, csakhogy a kovácsnak más dolga volt: egy beteg lovat patkolt, aztán meg az ifjú Buttler gróf fejszéjét kellett megerősíteni, mert kilazult a fej a nyélből, annyit használta. Ezek a munkák mind előttem érkeztek, ki kellett hát várnom a soromat. De nézzék csak, most milyen éles a kisasszony fejszéje!

Piroska örömtől sugárzón, megdicsőült arccal állt a verandán. Sohase mondott még neki senki olyan édeset, mint mikor Márton inas Buttler gróf fejszéjéről beszélt.

Tudta már, ki vágja helyette a nyíreket a Bernyésben!

Másnap még nagyobb erővel csapkodta a kiválasztott nyírfa törzsét. Az öreg Horváth nem győzött csodálkozni.

– Nem pihennél egy kicsit, kiscsillagom? – kérdezte. Piroska megrázta a fejét.

– Akár az egész erdőt ki tudnám vágni.

– Az jó, az jó! Hanem idehallgass: megint több fát számoltam a tisztáson, mint ahány napja vágod a nyíreket. Úgy döntöttem hát, megbízom az erdészemet, hogy álljon lesben éjszaka. Aztán akárki legyen is az éjszakai favágó, hozza el nekem megkötözve. No, mi lelt, kislányom? Mitől sápadtál el olyan nagyon?

„Vigyázzon, kérem!”

Piroska nem szólt, ám a szemében remegő könnycsepp mindennél beszédesebb volt. Szerencsére az apja semmit sem vett észre. „Jaj istenem, megfogják a szegény grófot! – tördelte a lány titokban a kezét. – Tán még meg is lövi az erdész, ha ellenáll!”

Nem tudott másra gondolni, mint hogy meg kell mentenie Buttler Jánost. De hogyan? Kinek beszélhet a titkáról? Senkiben sem bízhat. És ha írna neki? De ki vinné el a levelet? Eszébe ötlött valami. A kertészhez szaladt, aki épp az udvaron foglalatoskodott a gereblyéjével.

– Kertész bácsi, ugye, maga okos ember? – szólította meg. – Ne mondjon semmit, tudom, hogy okos! Meg tudná-e valahogy csinálni, hogy a patak a kertünk végében ne a mezők felé folyjon, hanem vissza, a Bernáthék felé? A kertész a homlokát ráncolta.

– Meg – bökte ki végül. – Ha egy gáttal elrekeszteném a vizet, visszafordulna a medrében.

– Csinálja meg, kérem!

– Minek?

– Látni szeretném.

– Nem érek most rá játszani, kisasszonyka. Meglát az úr, és megharagszik.

– Nagyon szépen kérem. Könyörgök!

Piroska összekulcsolta a kezét, és térdre vetette magát a kertész előtt.

– Ne butáskodjon, kisasszonyka, keljen fel, kérem! – segített a lánynak felállni a férfi. – Jól van hát, megcsinálom.
– Most?
– Most.

Azzal a kertész lement a vízhez, és egy deszka meg néhány kő segítségével gátat épített, mely összekötötte a patak két partját. Piroska gyönyörködve nézte, ahogy a víz egyre gyűlt a gát előtt, s amint visszafelé kezdett folyni, intett a kertésznek:

– Most már elmehet, köszönöm! Cserébe hozok majd egy kis zsák dohányt a kertész bácsinak az apáméból.

A férfi biccentett, azzal visszaindult a szerszámaihoz. Piroska várt még egy kicsit, aztán cédulát vett elő és ezt írta rá ceruzával: Soha többé ne menjen az erdőbe fát vágni, mert lesnek magára! Vigyázzon, kérem!

Leguggolt, megkereste a kövek között a papírhajót, beledugta a cédulát és egy hófehér szegfűt tűzött fölé.

– Most hát eredj utadra, kis hajó! – fektette a vízre. – Szűz Mária Anyácskám, segíts neki!

A patak sebbel-lobbal vitte a hajót a Bernáth-kert felé, Piroska pedig, mint bűnös a tetthelyről, futott a kastély felé, ahogy csak bírt. Épp elkerülték egymást az apjával. Horváth uram a kertészt faggatta.

– Nem látta az én Piroskámat?
– Odalent játszik a pataknál. Gátat kért, hát csináltam neki egyet.
– Gátat?
– Azt, uram. Hogy visszafele folyhasson a víz, s ne a mezők felé.
– Értem – dörzsölte elgondolkodva a halántékát az öreg. Otthagyta a kertészt, a patakhoz indult. Már messziről látta, hogy valami fehérség úszik a vízen, épp a Bernáthék kertje felé.

– Piroska! – kiáltotta. – Piroska!
Nem érkezett felelet. S ahogy közelebb ért, nem akart hinni a szemének.
– Mi az ördögöt talált ki az a fruska? – állt meg a víznél. – Csak nem egy papírhajó?

Néhány perccel később a hajó elhagyta a Horváth-birtokot, és belibegett Bernáthék kertjébe. János gróf épp a patakparton sétált, amin nemigen volt mit csodálkozni, hiszen a fiú reggeltől estig a fal környékén múlatta az időt, hátha válasz érkezik a vízen Horváth kisasszonytól. s íme, jött is a hajó, tetején egy fehér szegfűvel. János szíve majd kiugrott örömében. Hát még amikor meglátta, hogy egy levél is megbújik a fedélzeten!

Gyorsan elolvasta, és a kabátja gomblyukába tűzte a szegfűt.

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője / Különös házasság
Nógrádi Gergely tollából
Manó Könyvek Kiadó, Budapest, 2015