Fenékig | Paula Hawkins: A lány a vonaton

Fekete Judit |

Az utóbbi években teljesen immúnis lettem a hangzatos könyvajánlókra, „az elmúlt évek legnagyobb sikere” felkiáltásokra, de még Stephen King vonzó felkonferálásaira is – bár ez utóbbinak imádom a könyveit, amelyekből ráadásul egyre több van.

Olvassuk, hogy Paula Hawkins könyve nagy népszerűségnek örvend, a megjelenést követő első három hónap alatt csaknem kétmillió példányt adtak el, ami valóban nagy dolog, hiszen a szerzőnek ez az első thrillere. Ajánlja a The Times, King, a The New York Times és még sokan mások.

Engem meg tud győzni egy jól sikerült borító, maga a sztori vagy a szerző, esetleg a barátok ajánlása, de sokkal kevésbé a dübörgő marketing. (Elnézést, marketingesek, tudom mennyire fontos vinni a hírt, felkelteni az érdeklődést, de a nagy nevek túl sűrű használatának általában rossz a vége: elkopnak.)

A lány a vonaton című thriller történéseiről sokat nem árulhatok el, nagyjából csak annyit, ami a könyv hátulján (és írásom alatt) is található. Adott egy lány, akinek az élete épp romokban, a teljes lecsúszás felé tart, alkoholista. Mindennap felül a vonatra, és elindul a városba, mintha dolgozni járna. A munkahelyéről ugyan már régen kirúgták a pia miatt, de a látszatot fent kell tartani. Nem tudhatják meg lakótársai, hogy munkanélküli lett.

Minden egyes nap ugyanazzal a monotóniával múlik el, a fájó emlékek és persze az ital hatása alatt. De eljön egyszer csak az a bizonyos nap, amikor valamit lát a vonatról, és ez mindent megváltoztat. No, akkor itt snitt, abbahagyom a leckefelmondást.

Három szereplő szemszögéből ismerjük meg a történetet, ők monologizálnak, ahhoz hasonlóan, ahogy egy naplóban tenné(n)k. Boncolgatjuk/ják az érzéseiket, a történéseket, és ahogy lassan haladunk előre, az események egyre furcsább irányt vesznek.

A feszültség egyre nagyobb, Paula Hawkins nagyon ügyesen adagolja, kellő időben kellő számú horgot dob be az olvasónak, aki valószínűleg rá is harap. Én legalábbis ráharaptam.

• Olvass bele!

Mégis zavart valami. Hogy a szereplőknek nincs karakteres, jól elkülöníthető hangjuk. Ha a fejezetek címében nem lenne leírva, hogy éppen kinek a gondolatmenetét olvassuk, talán rá sem jönnénk. Talán csak egy-két oldal után. Ennek lehet több oka is: egyrészt hézagosnak tűnik Hawkins regényírói rutinja, másrészt az egyes szám első személyben elmondott történetekben sokkal nehezebb egyértelmű és karakteres képet adni a szereplőről. Egyszerűen mert hiányoznak az E/3-as történetmesélés eszközei. Az író nem tudja külső szemlélőként elmagyarázni, hogy XY hogyan artikulál, milyen a járása, csapott-e a homloka és ráncos, vagy ferde orrú és fülbevalót hord – csak a fogalmazásmód marad. Ha ez nem egyedi, akkor simán összekavarható a három főszereplő nő naplója.

A lényegi rész egyébként tökéletesen rendben van, a lélek azon bugyraiba is bepillanthatunk, amit egyébként nem igazán ismerhetnénk meg: az alkohol okozta függőség nyomorult érzését, az elszakadást a normális emberi kapcsolatoktól, az elidegenedést és a félelmet. A félelmet attól, hogy nem vagyok többé a magam ura, és attól, hogy egyedül maradok.

És bár nem ez a legfontosabb kiemelni való, mégis le a kalappal Hawkins előtt, ahogy bemutatja a főszereplő szemén át, milyen az élet, ha piás palack torzítja el. Akinek van/volt rokona, ismerőse, barátja, akit érint korunknak ez a népbetegsége, az pontosan érti majd, miért jár elismerés a szerzőnek. Mert csöppet sem drámaian, nem szélsőséges képekkel mutatja be a főszereplő problémáit, inkább reálisan és nyersen.

Feljebb említettem a borítót, nem véletlenül, mert ötletes és jól eltalált. Első pillantásra a suhanó háttér előtt duplázódó betűk felidézik a vonat száguldását. De mire az ember a könyv végére ér, rájön, hogy több ez annál. A teljes szétcsúszás, az alkoholtól eltorzult kép lehet ilyen. (Vagy az én fantáziám szárnyal.) Mindig öröm, amikor a borító is mesél.

Izgalmas lélektani krimi A lány a vonaton, még ha voltak is fenntartásaim. Épp ezért kíváncsian várom, mennyit formálódik, csiszolódik még Paula Hawkins stílusa. Remélhetőleg okoz még nekünk a jövőben feszült pillanatokat – jó olvasmányélményeket.

Paula Hawkins: A lány a vonaton
Fordította: Tomori Gábor
XXI. Század Kiadó, Budapest, 2015
320 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
ISBN 978 615 537 3626

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ritkaság, hogy egy könyv vezesse – több országban egyszerre – szinte az összes fontos sikerlistát. A New York Times-ét és a Barnes and Noble-ét, például. Az végképp szokatlan, hogy ezt egy debütáló író tegye.

2015 elején Paula Hawkins regénye berobbant az angolszász piacokra. Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség. Nem véletlenül hasonlítják Hitchcockhoz és Agatha Christie-hez az írót, a Holtodiglanhoz (Gone girl, 2014, r.: David Fincher) a történetet. Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég. A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.