Paula Hawkins: A lány a vonaton (részlet)

Posted on 2015. június 5. péntek Szerző:

0


Hawkins_A lány a vonaton-bor200RACHEL

2013. július 5-e, péntek | Reggel

Van a vasúti sínek mellett egy rongycsomó. Világoskék szövet, talán egy ing, és vele összegabalyodva valami piszkosfehér. Valószínűleg hulladék, amit kidobtak a töltésen lévő kis bozótosba. Lehet, hogy a mérnökök hagyták hátra, akik ezen a sínszakaszon dolgoznak, elég gyakran vannak itt. Vagy lehet bármi más is. Anyám annak idején azt mondogatta, hogy túlságosan élénk a képzeletem, és ezt mondta Tom is. Nem tehetek róla, meglátom ezeket a kidobott kacatokat, egy piszkos pólót vagy egy elárvult cipőt, és nem tudok másra gondolni, csak a párjára meg a lábra, amely beleillett.

A vonat zökkenve elindul, csikorgás-nyekergés közepette ismét mozgásba lendülünk, döcögünk tovább London felé egy fürge futó sebességével, és a kis rongycsomó eltűnik szem elől. A mögöttem lévő ülésen tehetetlen bosszúsággal felsóhajt valaki; a 8:04-es személyvonat Ashburyből Eustonba a legedzettebb ingázó türelmét is próbára teszi. Ötvennégy percig kellene tartania az útnak, de ritka, hogy ennyi idő alatt Londonba érünk; ez a pályaszakasz réges-régi, a sínek elöregedtek, örökösen gondok vannak a jelzőberendezésekkel, és se vége, se hossza a felújítási munkálatoknak.

A vonat továbbvánszorog, raktárépületek és víztornyok suhannak el, hidak és léckunyhók, szerény viktoriánus házak, amelyek pont háttal állnak a síneknek.

A kocsi ablakának támasztom a fejemet, úgy figyelem, ahogy tovatűnnek a házak, mintha fahrtkocsival készített filmfelvételt néznék; úgy látom őket, ahogy mások nem, alkalmasint még a tulajdonosaik sem szokták őket ebből a perspektívából szemlélni. Naponta egyszer-kétszer alkalmam nyílik betekinteni az életükbe, csak egy pillanatra. Van valami megnyugtató az otthon biztonságát élvező emberek látványában.

Megszólal egy telefon; a közeghez nem illő, vidám, optimista dallam. Lassan veszik fel, egyre csak cseng és cseng. A többi ingázó fészkelődik az ülésén, az újságjaikkal zörögnek, az érintőkijelzőikkel babrálnak. A vonat a kanyarban megdől és imbolyog, ahogy lassulva közeledik a tilos jelzéshez. Próbálok nem felnézni, próbálom olvasni az ingyenes újságot, amelyet az állomáson nyomtak a kezembe, de összemosódnak a szemem előtt a szavak, semmi nem köti le az érdeklődésemet. Lelki szemeim előtt még mindig azt a kis rongycsomót látom, amint magára hagyottan hever a vágányok mellett.

Este

Az előre bekevert gin-tonik kipezseg a doboz szélén, ahogy a számhoz emelem és belekortyolok. Csíp és hideg, olyan íze van, mint 2005-ben a legelső közös nyaralásunknak, amelyre Tommal mentünk a baszk tengerpartra egy halászfaluba. Reggelente átúsztunk az öbölben lévő kis szigetig, szeretkeztünk a rejtett homokfövenyen, délutánonként a bárban üldögélve erős, keserű gin-tonikot ittunk, és néztük a strandfocistákat, akik apály idején kaotikus meccseket játszottak a fövenyen; huszonöten is voltak egy csapatban.

Kortyolok egyet, aztán még egyet, a doboz félig máris üres, de sebaj, van még három a lábamnál a nejlonszatyorban. Péntek van, szóval nem kell, hogy bűntudatom legyen, amiért iszom a vonaton. Juhé, itt a péntek. Most kezdődik a buli.

Kellemes hétvége lesz, azt mondják, ragyogó napsütéssel, felhőtlen égbolttal. Régen talán elautóztunk volna a Corly melletti erdőbe uzsonnával és újságokkal felszerelkezve, és az egész délutánt egy takarón heverve, borozgatással töltjük a bárányfelhők szűrte napfényben. Talán húst sütünk a hátsó kertben barátokkal, vagy elmegyünk a Rózsába, elüldögélünk a kerthelyiségben alkoholtól és napfénytől kipirultan, aztán kart karba öltve, olykor ki-kitérve hazamegyünk, elterülünk a kanapén és bealszunk.

Gyönyörű napfény, felhőtlen égbolt, nincs kivel játszani, nincs tennivaló. Úgy élni, ahogyan én élek pillanatnyilag, nehezebb nyáron, amikor olyan hosszan süt a nap, olyan kevés leplet ad a sötétség, amikor mindenki kimozdul, jár-kel harsány, agresszív vidámsággal. Nézni is kimerítő, és csak rosszul érzi magát az ember, ha nem részese a dolognak.

Előttem a hétvége, negyvennyolc üres, kitöltésre váró óra. Ismét a számhoz emelem a dobozt, de nincs már benne egy csepp sem.

2013. július 8-a, hétfő | Reggel

Megkönnyebbülés ismét a 8:04-esen lenni. Nem mintha alig várnám, hogy Londonba érjek, és elkezdődjön a hetem, egyáltalán nem vágyom Londonban lenni. Egyszerűen csak hátra akarok dőlni a puha, rozzant velúrülésen, érezni az ablakon beáradó napfény melegét, érezni, ahogy ring a kocsi ide-oda, ide-oda, a vágányokon guruló kerekek megnyugtató ritmusát, inkább vagyok itt, és nézek ki a sínek mentén lévő házakra, mint jószerével bárhol másutt.

Van ezen a vonalon egy hibás fénysorompó, nagyjából félúton. Legalábbis feltételezem, hogy hibás, mert szinte mindig piros; a legtöbb napon megállunk, olykor csak néhány másodpercre, olykor hosszú percekre. Ha a D kocsiban ülök, ahogy általában szoktam, és a vonat megáll, ahogy szinte mindig meg szokott, éppen rálátok a kedvenc házamra a sínek mentén, a tizenötös számúra.

A tizenötös, akárcsak a többi ház ezen a vonalon, viktoriánus ikerház, amelytől keskeny, mintegy hat méter hosszúságú kert húzódik valami kerítésféléig, azon túl pedig pár méternyi senki földje, mígnem a sínekhez ér az ember. Pontosan ismerem ezt a házat. Ismerek minden téglát, ismerem az emeleti függönyök színét (bézs, sötétkék mintázattal), tudom, hogy hámlik a festék a fürdőszoba ablakkeretéről, és hogy a jobb kéz felőli oldal egy szakaszán négy cserép hiányzik a tetőről.

Tudom, hogy meleg nyári estéken a ház lakói, Jason és Jess kimásznak a nagy tolóablakon, és kiülnek a konyha előrenyúló tetején házilag kialakított teraszra. Tökéletes, eszményi pár. Jason sötét hajú, jó felépítésű, erős, oltalmazó, kedves. Hahotázva szokott nevetni. Jess apró, madárcsontú nő, egy szépség, világos bőre van és rövidre nyírt, szőke haja. Törékeny testalkata illik szeplők pettyezte, kiugró járomcsontú arcához és finom állához.

Őket keresem, amíg a piros lámpánál vesztegelünk. Jess reggelente gyakran kiül a kávéjával, főleg nyáron. Amikor látom, néha úgy érzem, mintha ő is látna engem, mintha egyenesen visszanézne rám, és integetni szeretnék neki. De túlságosan is félénk vagyok. Jasont nem látom olyan gyakran, biztosan dolgozik. De még ha nincsenek is ott, arra gondolok, vajon mit csinálhatnak éppen. Ma reggel talán mindketten szabadnaposak, Jess az ágyban fekszik, miközben Jason reggelit készít, vagy elmentek együtt futni, mert ilyesféle dolgokat szoktak csinálni. (Tom és én is együtt futottunk annak idején vasárnaponként, én egy picivel gyorsabban a szokott tempómnál, ő fél gőzzel, hogy egymás mellett haladhassunk.) Jess talán az emeleten van a vendégszobában, és festeget, vagy együtt vannak a zuhanyzóban, Jess a falnak támaszkodik a kezével, Jason keze a csípőjén.

Este

Kissé az ablak felé fordulva, a kocsi többi részének háttal kinyitom a eustoni Whistletopban vásárolt kicsiny chenin blanc üvegek egyikét. Nem hideg, de megjárja. Kiöntök egy keveset egy műanyag pohárba, visszacsavarom a kupakot az üvegre, és az utóbbit a retikülömbe csúsztatom. Hétfőn kevésbé elfogadott inni a vonaton, hacsak nincs társaságban az ember, márpedig én nem vagyok.

Sok az ismerős arc ezen a vonalon, emberek, akiket havonta sokszor látok oda-vissza járni. Megismerem őket, és valószínűleg ők is megismernek engem. Azt viszont nem tudom, hogy annak látnak-e, ami valójában vagyok. Pompás este van, meleg, de nem fullasztó, a nap kezd lustán leereszkedni, az árnyékok hosszabbodnak, és a fény aranyló színbe vonja a fákat. Tovazötyög a vonat, elsuhanunk Jason és Jess háza mellett, elmosódottnak tűnik az esti nap fényében. Időnként, bár nem gyakran, látom őket a síneknek erről az oldaláról. Ha nem közlekedik vonat az ellenkező irányba, és elég lassan haladunk, néha futólag megpillantom őket odakint a teraszukon. Ha nem, mint ma, akkor is el tudom képzelni őket. Jess lábát az asztalra feltéve ül kint a teraszon, a kezében borospohár, Jason mögötte áll, a keze Jess vállán. El tudom képzelni a keze érintését, a súlyát, megnyugtató és oltalmazó. Néha azon kapom magam, hogy megpróbálom felidézni, mikor volt másik emberrel legutóbb jelentéssel bíró testi kontaktusom, csak egy ölelés vagy egy szívélyes kézszorítás, és elfacsarodik a szívem.

2013. július 9-e, kedd | Reggel

Még mindig ott van a múlt heti rongycsomó, és porosabbnak, elhagyatottabbnak tűnik, mint pár nappal korábban. Olvastam valahol, hogy a vonat simán képes letépni a ruhát az emberről, amikor elgázolja. Nem olyan szokatlan dolog vonat alatt meghalni. Évente két-háromszáz eset, azt mondják, szóval legalább egy minden második nap. Nem tudom biztosan, mennyi ebből a baleset. Ahogy a vonat lassan tovagördül, figyelmesen vért keresek a rongyon, de nem látok rajta.

A fénysorompónál a vonat szokás szerint megtorpan. Látom, hogy Jess a földszinti üvegajtó előtt, a belső udvaron áll. Élénk színű, mintás ruhát visel, és mezítláb van. Hátranéz a válla fölött, visszamegy a házba, Jasonnel beszél, aki bizonyára reggelit készít. Ahogy a vonat előrearaszol, nem veszem le a szemem Jessről, az otthonáról. Nem akarom látni a többi házat, kiváltképp nem akarom látni a Jesséktől számított negyediket, amely egykor az enyém volt.

Öt évig laktam a Blenheim Road huszonhármas szám alatt, eszelős boldogságban és teljes nyomorúságban. Most már rá sem bírok nézni. Ez volt az első otthonom. Az első saját otthonom. Nem a szüleimé, nem egy albérlet, amin diáktársakkal osztoztam, hanem a saját első otthonom. Képtelen vagyok ránézni. Nos, képes vagyok, szoktam, akarok, nem akarok, próbálok nem ránézni. Mindennap azt mondom magamnak, hogy ne nézzek rá, és mindennap ránézek. Önkéntelenül, még ha nincs is ott semmi, amit látni akarnék, még ha fáj is minden, amit alkalmasint ott látok. Még ha nagyon tisztán emlékszem is, milyen érzés volt, amikor felnéztem és észrevettem, hogy az emeleti hálószobából eltűnt a krémszínű vászonfüggöny, még ha emlékszem is a fájdalomra, amit akkor éreztem, amikor megláttam, hogy Anna a rózsabokrokat öntözi a kerítés mellett, a pocakján feszült a szűk pólója, és úgy beleharaptam az ajkamba, hogy kiserkent a vérem.

Paula Hawkins

Paula Hawkins

Lehunyom a szemem, és elszámolok tízig, tizenötig, húszig. Tessék, most már vége, nincs itt semmi látnivaló. Begördülünk a witney-i állomásra, aztán ki, a vonat kezd gyorsulni, ahogy a peremváros beleolvad a komor Észak-Londonba, és a sorházak helyét összefirkált hidak és kitört ablakú, üres épületek veszik át. Minél közelebb érünk Eustonhoz, annál nyugtalanabb vagyok, fokozódik a feszültség, hogy alakul a mai nap? Euston előtt mintegy ötszáz méterrel a sínektől jobbra van egy mocskos, alacsony betonépítmény. Valaki ezt festette fel az oldalára: Az élet nem egy bekezdés. A rongycsomóra gondolok a sínek mellett, és érzem, hogy elszorul a torkom. Az élet nem bekezdés, a halál pedig nem zárójel.

Fordította: Tomori Gábor

Paula Hawkins: A lány a vonaton
XXI. Század Kiadó, Budapest, 2015