Jessie Burton: A babaház úrnője (részlet)

Odakint leszállt a sötét, téli éjszaka. Az égbolt mély indigókék folyó, a csillagok akár a folyó sodrába tűzött lámpások. Nella az ablaka előtt ül, ölében a miniatűr Beppóval. Jack már régen elhagyta az őrhelyét. Vajon merre járhat most Johannes – vajon beszáll-e egy titokzatos gondolába, vajon ismét meglátogatja a Dózse-palotát? Hát persze, gondolja Nella. Hiszen ő Johannes. A kabinet felé fordul, és gyengéden az egyik bársonyszék támlájára helyezi Beppót. A dolgok megváltozhatnak. Megpróbálja elterelni a gondolatait az igazi madaráról, aki a szabad ég alatt tölti el ezt az éjszakát, és zsákmányul eshet a héjáknak és a baglyoknak. Megeshet, hogy a miniatűrkészítő befogadta – hiszen honnan származhatnának egyébként ezek a rövidre vágott kis tollak? Szinte elviselhetetlen a gondolat, hogy az asszony kitépi a tollait, és fájdalmat okoz neki.

Ideje kideríteni. A Kalverstraaton ilyenkor fogcsikorgató hideg van, gondolja Nella, és felveszi az utazóköpenyét. No meg ki tudja, meddig tart rábeszélni a miniatűrkészítőt, hogy kijöjjön a házból?

Nella a képmása nyakába akasztja a miniatűrkészítő által küldött apró aranykulcsot, és a babát gondosan az igazi ágytakaró alá teszi.

– Nem félek – mondja ki hangosan, és amikor visszafordul, egy pillanatra megcsillan a baba apró kulcscsontja. Mégsem tud megszabadulni a gondolattól, hogy ez a miniatűr képmása felé tett gesztus az egyetlen biztosíték, hogy biztonságban hazatérjen.

Nella soha életében nem lépett ki az utcára sötétedés után. Assendelftben nem találkozna mással, mint egy-egy baromfiólba betörő kóbor rókával. Az amszterdami rókák minden bizonnyal más formát öltenek. Amikor halkan kinyitja az ajtaját, finom levendulaillat csapja meg az orrát, amely szertefoszlik a gőztől elnehezült levegőben. A ház többi része néma, eltekintve a csepegő víz hangjától, mely a folyosó vége felől érkezik. Úgy tűnik, hogy Marin, aki úgy őrzi a titkait, akár a fegyvereket, aki cobolyprém ruhát visel, de állott heringet vacsorázik, éjszakai fürdőre készül.

Egy fürdő a nap bármely szakában fényűzésnek számít, és Nella eltöpreng ezen az éjszakai szeszélyen. Képtelen ellenállni a kísértésnek, néma csendben végiglopakodik a folyosón, és beles a kulcslyukon.

Marin háttal áll az ajtónak, eltakarja Nella elől a kádat, amely teljesen kitölti a szabad helyet a kis szobában. Vajon ki állította be neki, ki töltötte fel forró vízzel a pereméig – talán csak nem maga Marin? A sógornője nem olyan vékony, mint Nella hitte. Hátulról nézve telt a csípője és a hátsója, melyet rendes körülmények között elrejtenek a szoknyái. A ruhái Marin előtt járnak: hirdetik a világ előtt, hogy ki is akar lenni.

A ruhátlan Marin azonban egy másik ember, a bőre halvány, a lába hosszú. Amint előrehajol, hogy ellenőrizze a víz hőfokát, Nella látja, hogy a mellei sem kicsik. Nyilvánvalóan a legkönyörtelenebb fűzőkkel köti le őket. Teltek és kerekek, mintha valaki máshoz tartoznának. A tény, hogy ez itt Marin teste, furcsán nyugtalanítja.

Marin egyik, majd másik lábát is a rézkádba emeli, és úgy csúszik lejjebb benne, mintha fájdalmai lennének. A feje hátrahajlik, behunyja a szemét, és a víz alá merül. Jó néhány másodpercig a víz alatt marad, és mintha belerúgna a kád oldalába, mielőtt feljön levegőért. A víz színén lebegő szárított levendulavirágok áradó illatában Marin addig dörzsöli a bőrét, amíg rózsaszínre nem változik.

A nyakánál göndörödő néhány nedves tincs akár egy fiatal lányé, elviselhetetlenül sebezhetőnek mutatja. Előtte, a könyvek és az állatkoponyák melletti polcon Nella egy kis tálka kandírozott diót vesz észre, a szemek ékszerekként csillognak a gyertyafényben. Egyetlen alkalomra sem emlékszik, amikor Marin mások előtt megevett volna akár csak egy falat bundás almát, egy ostyát vagy egy buktát – semmit, kivéve Agnes cukrát, melyet alig bírt lenyelni. Marin vajon a konyhából csente a diót, vagy talán Cornelia titokban összejátszott az úrnőjével?

Ez igazán jellemző rád, Marin, gondolja Nella: kandírozott diót rejtegetsz a szobádban, engem pedig rendreutasítasz, mert szeretem a marcipánt. Cukor és hering – Marin két fő tápláléka tökéletesen jellemzi a benne dúló dühítő ellentmondásokat.

– Mit tettél? – kérdezi hirtelen Marin a puszta levegőtől. – Mi az ördögöt műveltél?

Most mintha várna, a semmibe mered, ahonnan nem érkezik válasz. Nella továbbra is a kulcslyukra tapasztja a szemét, miközben retteg, nehogy az utazóköpenye redői túl hangosan zizegjenek. Kis idő múltán Marin némi nehézség árán kiszáll a kádból, és lassan megtörli a karját és a lábát. Jól tápláltnak tűnik ahhoz képest, hogy annyit eszik, mint egy madár, és mások előtt azt színleli, hogy megtagadja magától az édességek élvezetét. Hosszú vászoningbe bújik, és felül a kádtól balra álló ágyára, majd átfutja a könyvei gerincét.

Nella képtelen levenni róla a szemét. Sógornője makulátlan szoknyái, fekete ruhaderekai, hajpántjainak fehér fél glóriái eltűntek. Nella immár tisztában van vele, mi rejtőzik alattuk, látja őt a maga pőreségében. Marin előrenyúl, és kihúz egy darab papírt az egyik könyvből. Semmi kétség, a szerelmes levél az – melyet Marin ebben a pillanatban apró darabokra tép szét, amíg végül semmi sem marad belőle, csak a fürdővíz felszínén úszó fehér szirmok. Azután a tenyerébe temeti az arcát, és sírva fakad.

Ettől a látványtól hatalmasnak kellene éreznem magam, gondolja Nella, miközben Marin zokogása szétárad a fülében. De ő még most is elillan előlem. Épp ahogy a szerelmet elképzeli, Marint is a legjobb hajsza közben megfigyelni – hiszen így, csapdába esve még inkább megfoghatatlan. Milyen érzés lenne, töpreng Nella, birtokolni Marin bizalmát – átvállalni a fájdalmát, és segíteni abban, hogy kioltsa?

Nellát hirtelen elönti a szomorúság, és elfordul. Ez soha nem fog megtörténni. Az iménti pillanat csupasz intimitása végiglüktet az ereiben, és kioltja benne a vágyat, hogy szembenézzen a kinti világgal, a sötétséggel és a hideggel. Aludni akar. Majd holnap, mondja magában. Most csak előhúzza miniatűr, aranykulccsal felövezett önmagát az ágytakaró alól, és visszahelyezi a babaházba.

Amint összehúzza magán a köpenyt, és a szobája felé indul, egy árny mozdul a lépcső tetején. Egy lábfej hátulja, egy megemelt sarok, amelynek ismét nyoma vész a sötétben.

Fordította: Farkas Krisztina

Jessie Burton: A babaház úrnője
Artpop – JAK Világirodalom sorozat
Libri Kiadó – JAK, Budapest, 2015