A demencia poézise | Florian Zeller: Apa / Belvárosi Színház

Bedő J. István |

Vajon fogja-e vonzani közönségét Florian Zeller darabja a Belvárosi Színházba? Hiszen az időskori elbutulás, az Alz­heimer-kór nem de­rű, nem komédia. Ennek a betegségnek, az aggkori (néha korábban kezdődő) el­tom­pu­lásnak a tünetei kis adagban figyelve talán mu­lat­ságosak, nagy adagban – a beteggel együtt élve – tragikusak.

Lukáts Andor Andréja, a címbeli Apa, apránként veszíti el a személyiségét, együtt az emlékeivel, a távolabbi és a közelebbi múlttal, végül az előző másodperceket is törli egyre kiszámít­hatat­lanabbul működő agya. Bizony ez ilyen. Össze­kever szemé­lyeket és helyzeteket, gorom­báskodik, káromkodik, gyanúsítgat, majd ezen simán túllép.

A belső konfliktus Andréban zajlik, a látható meg abban, aki ezt az agykopást elszenvedi. A lánya, Anne az áldozat. Mert az alzheimeres szét­tran­csí­roz­za a környezete életét. Agresszív, nincs beteg­­ség­tu­da­ta, sőt: henceg remek képességeivel. Amik vagy voltak, vagy nincsenek. És az erkölcsi dilemma mindenkié, aki apát-anyát, nagynénit, nővért vállal gondozásra – egy idő után belepusztul. Nem ténylegesen, csak éppen nem tud másról beszélni, másra gondolni. Nem meri elengedni a beteget, nem tudja, rábízhatja-e bármilyen szakértő családsegítőre a kiszámíthatatlan öreget. Akkor nincs nyaralás, pihenés, magánélet – nincs semmi már, csak az értelmetlenül gonosz, intrikáló beteg ember.

• Interjú a címszereplő Lukáts Andorral

Kórtörténetből lehet jó darab is – ha van hozzá/benne eléggé markáns, igazi konfliktus. (Mint Brian Clark legendás játéka: Mégis, kinek az élete?) Zeller kórtörténete meglehetősen pontos – de valljuk be, soványka. Ennek a darabnak a menetében minden tipikus Alzheimer-jelenség felbukkan. Anne és párja, Pierre az utolsó utáni pillanatig igyekszik föláldozni magát. Tűrik a szellemek megjelenését, a félreismert árnyalakokat. Andrénak értelmesen megmagyarázni végül is semmit nem lehet, hiába viselkedik egy-egy villanásra normálisan, ez ugyanúgy illúzió, mint az, hogy Apa tudatában legyen kisebbik lánya sok évvel ezelőtti elvesztésének. André ráadásul tévéfüggő: a vetélkedőket nézve még valamennyire karban tartja egyre csikorgóbb gondolkodását, de egy idő után már csak a gyerekkorba menekülve, az Óz mesekönyv és az Óz-film tudja lekötni.

Anne, akit éppen elsötétülő agyú apja vádol mindennel, legkivált feledékenységgel, a boldogtalan és hosszan tűrő Hámori Gabriella. Igyekszik mindent megtenni, amit egy jólelkű leány megpróbálhat, de voltaképpen csak az viheti őt is vissza a saját életébe, ha elengedi André kezét. De színészként Hámorinak sem a szöveg, sem a karcsúra vett eszköztár nem ad többet, mint hogy kétdimenziós figura legyen, akárcsak az apja által szétszórt, állandóan szedegetett, gyűrött papírlapok. (Véleményemen nem változtat, hogy a darab Molière-díjas volt 2014-ben.)

Ahogy ez a való életben is történik, a kegyetlennek tűnő, de egyetlen racionális döntést – Apának intézetbe kell kerülnie – Pierre (Makranczi Zalán) meri kimondani. Csak hát Zeller őt is csak annyira rajzolta meg, amennyire André látja (megérti?). Vagyis alig.

Villanásnyi szerepekben bukkan fel Lázár Kati – hol André képzeletének játékaként, hol ápolónővérként, csodálatos nyugalmat árasztva tudja kezelni André színeit vesztő világát.

A házi gondozó alakjában a fiatal Bohoczki Sára sokarcú, sokszínű karaktert hoz a színre. Amikor természetesen viselkedik, akkor saját maga, amikor karikírozott rajzfilmhangon rikácsol, érezzük azonnal, hogy csak André látja ilyennek.

Gáspár Ildikó (Mikó Csabával közösen) fordítóként és színre állítóként is jegyzi a darabot. A lassanként csordogáló elbutulásban egy sírnivalóan nagyszerű jelenet fogja meg a néző figyelmét: André életének ilyen-olyan szereplői az Óz film zenéjére hátborzongató haláltáncba fognak. (Mozgások: Jaross-Giorgi Viktória.) Ők maguk némák, csak a zene hangzik idegesítő hangerővel, és aki a filmre is emlékszik, felismeri a bádogember, a madárijesztő, a gyáva oroszlán zenei motívumait. Ez a vég: a lepusztulás.

Ebben a színpadi anamnézisben a díszlet és jelmez Izsák Lili és Kálmán Eszter közös munkája. Igazán hibátlan munka a vetített háttér és a benne, mögötte bolyongó árnyak. Olykor többet is mondanak el a pusztuló agy csikorgásáról, mint a párbeszédek.

Fotók: Kolbe Gábor

Florian Zeller: Apa | Belvárosi Színház / Orlai Produkció

• Szereposztás, további előadások és jegyvásárlás