Gondoskodás apáról | Lukáts Andor új szerepéről

Posted on 2015. február 22. vasárnap Szerző:

0


És maga kicsoda? (Lukáts Andor, Lázár Kati)

És maga kicsoda? (Lukáts Andor, Lázár Kati) (KG)

Csicsely Zoltán |

Alzheimer-kórban szenved az Apa című darab főszereplője. A lánya számára kérdés, meddig képes saját maga gondoskodni róla, meddig adja fel a saját életét, és mikor kell külső segítséget kérnie. Az előadás főszereplőjével, Lukáts Andorral beszélgettünk.

Mennyire van szüksége arra színészként, hogy pontosan, orvosilag ismerje az Alzheimer-kórt a szerep eljátszásához?
Valamennyit tudtam már róla korábban is, most sokat utána olvastam, és találkozott az alkotócsapatunk Rajna Péter professzor úrral, aki rengeteg fontos és érdekes tudnivalót mondott el a betegségről. Fel tudtuk tenni neki a kérdéseinket, megvitattuk azokat a tüneteket, amelyeket megmutatunk az előadásban. Például azt, valóban létezik-e az, hogy a beteg egyik pillanatban megismer valakit, a következőben pedig egyáltalán nem tudja, kihez beszél.

Sajátos nézőpontja van a darabnak.
A szerző szinte végig az apa szemszögéből mutatja a történéseket, úgy, ahogy ő észleli a környezetét, látja, hallja vagy éppenséggel ahogy elképzeli. Sok irreális elem is van ebben. Nagyon zavaros az agyműködése, nem csak embereket, hanem a helyszíneket is keveri. Néha azt gondolja, tele van bútorral a szoba, máskor üresnek látja. A szerző néha átvált a lánya szemszögére, akit olykor nem ismer fel, összekever másokkal. Van, hogy idős ápolónőnek hiszi.

Eldugják az órámat. Vagy ellopják. (Bohoczki Sára, Lukáts Andor) (KG)

Eldugják az órámat. Vagy ellopják. (Bohoczki Sára, Lukáts Andor) (KG)

Színészként meg kell értenie ezt a sajátságos, nem reális logikát, mondhatni, igaznak kell kezelnie?
Persze. A Hamletben van egy ilyen mondat, Poloniustól hangzik el: „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Az apának is saját, belső logikája van. Számára minden egyértelmű, amit mond. Színészként értenem kell a gondolkozását ahhoz, hogy hitelesen tudjam eljátszani a figurát.

Elengedésről is szól a darab: a szülőnek és gyereknek kölcsönösen feladata ez – bizonyos mértékben.
A lány azt mondja egyszer, elköltözik Londonba, mert öt éve együtt van egy férfival, akivel szeretné összekötni az életét. Emiatt valakinek helyettesítenie kell az apjáról való gondoskodásban. Tíz perccel később az apa megkérdezi, miért mész Londonba, mire a lány azt válaszolja: soha nem mondtam, hogy oda megyek. Zavar van ebben is a fejében. A lány szabad szeretne lenni, a saját életét élni. Ez nem azt jelenti, hogy el akarná magától taszítani a beteg apját, hanem megoldást keresni az elhelyezésére, mert közben telik az ideje, nem tud a maga életével foglalkozni. Az apa viszont görcsösen ragaszkodik hozzá, hiszen nincsen senki más az életében. Nem akarja elengedni. Ez egy tipikus jelenség mindannyiunk sorsában. Ha a gyerekek egyetemre mennek, másik városba vagy külföldre költöznek, abba belepusztulnak a szülők. Természetes dolog, hogy a fiatalok a maguk életét szeretnék élni. Csak mi, szülők közben nem értjük, miért jut ezután kevesebb belőlük.

André az életét keresi (Lukáts Andor)

André az életét keresi (Lukáts Andor) (TA)

Ez a pont minden család életében eljön egyszer.
Persze, csak mindenki másképp éli át. Természetesen fáj mindenkinek, van, aki könnyebben túllendül rajta, más viszont nehezebben fogadja el. Az utóbbiak még mindig kisfiúnak, kislánynak tekintik a gyereküket. Továbbra is segíteni, támogatni akarják, megmondani neki mindent. Az elengedés örök probléma.

Tudna személyes tanácsot adni a darabbeli apának és lánynak?
Nincs helyes megoldás. Nagyon sok minden függ a beteg állapotától. Ha már nincs sok tiszta pillanata, azt jelenti, valószínűleg nem sok van hátra az életéből. A gyerek gondoskodhat önmaga róla, fogadhat mellé valakit, vagy elhelyezheti egy intézményben. Ez függ a család anyagi lehetőségétől. Nem lehet tanácsot adni, minden helyzet más. Ismerünk olyan sorsokat, amelyekben évek mentek el az önfeláldozó vagy kényszerű gondoskodásra. Sajnos az állami ellátó intézmények itt, Kelet-Közép-Európában nincsenek olyan állapotban, mint a komolyabban civilizált országokban. Egy biztos, rengeteg türelemmel kell hozzáállni a zavarossá vált gondolkozású betegekhez, amíg lehet, megpróbálni őket picit visszahozni a valóságba, finoman helyreigazítani a tévedéseiket.

Fotók: Kolbe Gábor (KG), Takáts Attila (TA)