Jodi Picoult: Szelíd vadak (részlet)

Posted on 2015. február 10. kedd Szerző:

0


PicoultJodi_Szelíd-vadak-bor1801999, Botswana

Néhány perccel azután, hogy megkapom életem legrosszabb hírét, odaérek a vérengzés helyszínére.

Az öt elefánt az oldalán fekszik a poros dombok közt, mintha csak furcsa kinövések lennének a tájban. Legyek dongnak a kiszikkadt földön, elszivárgó fekete vérük körül; felettük sötét papírforgóként kavarognak a keselyűk.

Leparkolom a Land Rovert a mopanifa alatt, hogy gyalogoljak a tetemekig. Életjeleket keresek, de úgysem találok. Még nem tudni, hogyan szedték le az orvvadászok a csordát – puskát és dárdát használnak, néha méregbe mártott nyilat. Kelet-Afrikából hallani megmérgezett ivóhelyekről és tehetetlenül az oldalukra bukó elefántokról is.

A legnagyobb elefántot ismerem. Karabónak félhold alakban beszakadt a jobb füle, amely most halotti lepelként borul az arcára. Úgy hajtom vissza, mintha csak a takarót simítanám el az ágyon, hogy felfedjem a sebet. Arca befejezetlen egyenlet, tompa végekkel ott, ahol az ormánynak és az agyaraknak kellene lennie.

Összegörnyedek, és a rosszullét környékez, görcsösen karolom át a térdemet. Szedd össze magad, Alice, mondogatom magamnak. Végezd a dolgod.

Nem először látok halálesetet; erre is megvan a protokoll. Amikor egy elefánt elpusztul, mi, kutatók kötelességtudóan feljegyezzük az esemény helyszínét és időpontját a csordáról vezetett nyilvántartásba. Kapcsolatba lépünk egy vadőrrel, hogy fűrészelje le az agyarakat, mielőtt az éj leple alatt a falusiak tennék, majd eladnák a feketepiacon. A tetemet hátrahagyjuk a sakáloknak és hiénáknak. De mit tegyünk akkor, ha az agyarak már hiányoznak? Ha emiatt történt az egész vérengzés?

Úgy hallom, a kínaiak abban a hitben élnek, hogy az elefántok ugyanúgy levetik az agyarukat, mint a szarvasok az agancsukat; hogy nem is sejtik, milyen áron jutnak hozzá az áhított elefántcsont függőkhöz és faragványokhoz. A járulékos veszteségekről pedig végképp nincs fogalmuk: az itt lemészárolt öt állatra még több olyan jut, aki kétségbeesetten próbál menekülni az orvvadászok elől, miközben már nincs mátriárkája, hogy elvezesse vízhez és élelemhez, elkerülje a veszélyforrásokat. Ha a vezérnőstény meghal, a csorda kollektív emlékezete veszik el.

E pillanatban az egész túl sok nekem, sírva fakadok. Mert folyton rossz dolgok történnek. Mert megint elkéstem. Mert tegnap ezek az elefántok még a családomhoz tartoztak, ma pedig már nem.

Talán a fojtott zokogás hangjai miatt, talán a szél vált hirtelen irányt, hogy elvigye nagyon is emberi szagomat, de hirtelen mozgolódás vonja magára a figyelmem. Ahogy felnézek, elefántborjút látok, egy csöppséget, akinek az ormánya még úgy fityeg, mint egy sebtében kitett vessző, amint kikémlel halott anyjának hegygerince mögül.

Legfeljebb pár hetes; alig egy méter. Nekiveselkedik anyja roppant testének, ahogy próbálja felállítani. A szája felé nyújtogatja ormányát, ahogyan máskor is teszi, ha megnyugtatásra vágyik, de már nincsen száj, nincsen semmi.

Nincsen anyja.

– Szia, kicsim – szólítom meg halkan, ahogyan az elefántok szeretik. – Nyugi, nincs semmi baj.

Felé lépek, mielőtt meggondolhatnám a dolgot – talán még nem kifejlett elefánt, de máris vagy ötven kilóval nehezebb nálam. Nem akarom, hogy megriadjon és elmeneküljön, miközben tudom, hogy úgysem tenne ilyet. Addig őrködik az anyja felett, amíg végül követi őt a halálba.

A saját szememmel láttam.

Néhány hónappal ezelőtt még Dél-Afrikában, a Madikwe Vadrezervátumban, az ott élő fiatal elefántok között dolgoztam, akik a Kruger Parkból, az 1990-es években zajló kiterjedt állományritkítás idején menekültek át. Akkoriban a kormány által felbérelt vadászok helikopterrel lőtték ki a mátriárkákat. Tiltott idegmérgeket használtak, amelyek úgy okoztak teljes bénulást, hogy az áldozat mindvégig öntudatánál maradt. Amint a mátriárka kihullt, a csorda tagjai zavarodottan és kétségbeesetten tömörültek köré, s miután a vezérük már nem mondhatta meg nekik, mikor és merre meneküljenek, könnyen végezhettek velük. A borjakat megkímélték és még könnyebben begyűjtötték, mert sosem hagyták magára elesett anyjukat. Az árvákat vagy tengerentúli állatkertekbe és cirkuszokba küldték, vagy egy olyan rezervátumba, mint a Madikwe, hogy új csordákba tömörüljenek. A terv hosszú távon gyászosan megbukott: az árvák abnormálisan agresszívvé váltak. Mátriárka híján senki sem adta át nekik a közösségi viselkedés normáit.

Itt, Botswanában sosem zajlott ilyen mustra, így rezervátumok sincsenek az árváknak. Ha elmondom a főnökömnek, Grantnek, mit találtam, azt fogja felelni, hogy majd a természet bevégzi a többit.

Elég közel kerülök a borjúhoz, hogy lássam a homlokán meredező szőrszálakat, szemének sötét foltjait.

Tudósként tanulmányoznom kell a vadon élő állatokat, nem beavatkoznom a folyamatokba – ezért nem hívnak állatvédőnek. Az elmúlt évben sokszor gondoltam rá, hogy ezzel is csak kibúvót keresünk, amiért nem vállalunk felelősséget olyasmiért, ami eredendően gonosz és rossz.

A borjúval egyszerre riadunk meg, amikor az egyik keselyű zuhanórepülésben ráveti magát az elefánt tetemére, hogy kitépjen egy darabot nyers húsából. Addig kiáltozok és verdesek a karommal, amíg a madár újra felemelkedik az égre, hogy egy pillanatra elhomályosítsa a napot.

Mire visszafordulok a borjúhoz, már két lépéssel közelebb merészkedik hozzám. Ebből tudom, hogy nincs mese: meg fogom szegni a szabályokat. Megint.

*

Tízévesen ott álltam egy felfordított ládán a pódium mögött, és kétségbeesetten próbáltam nem rosszul lenni. Izzadt a tenyerem és összekoccantak a térdeim, míg az arcok tengerében kutattam az egyetlen után, ami számított. Tudta, hogy aznap lesz az előadásom. Megígérte, hogy eljön.

– Az elefántok és az emberek élete nem is különbözik egymástól annyira – folytattam alig hallható hangon. Kezemben szorongattam az akvarellt, amit egy afrikai elefántról készítettem; a vastag papír széleit gyűrögettem, és tudatos erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ellazítsam ujjaimat. Éreztem, ahogyan a szavak felkúsznak a torkomon, miközben minden pillanatban visszazuhanással fenyegetnek; tudtam, hogy lángoló vörös az arcom, ezért mindenki rám bámul, amitől csak még jobban kipirultam. Hallgatóság előtt sosem tudtam beszélni, de aznap, amikor a zsúfolásig telt tornateremben elővezettem kutatási projektemet, olyan mértékben halálra váltam, mintha egy szál bugyiban kellett volna bemennem az osztályba.

Nyeltem egy nagyot.

– Élete során az elefánt nagy hatást gyakorol a környezetére, és az is rá. Az elefántok csordáit nőstények alkotják. A mátriárka – a család legidősebb tagja – hozza meg a döntéseket.

Gyors pillantást vetettem tanáromra, aki bátorító mosolyt küldött felém – s ekkor mozgolódást láttam a tornaterem végében. Nem is lehetett volna másvalaki mamája. Még egyenruhájában is külön gondot fordított rá, hogy tökéletesen álljon a haja és makulátlan legyen a sminkje. Akár egy filmsztár, aki történetesen parkolóőrt játszik.

– Az elefántok kommunikálnak, nemcsak üvöltésekkel, tülköléssel és mozdulatokkal, de olyan hangokon is, amiket mi nem hallhatunk.

Hirtelen olyan üres lett a fejem, mint a kertünk egy kiadós hóvihar után. Egyetlen szó sem jutott eszembe; hiába kerestem a következő mondat jól ismert útjelzőit. Légzésem lett a világ szívdobbanása.

Ezt az előadást gyakoroltam a zuhany alatt, fogmosás közben, a buszon utazva. Addig mondogattam magamban, amíg ébredéskor ez lett a legelső, ami eszembe jutott. Most pedig kiderült, hogy mégis van rosszabb, mint nyilvánosság előtt beszélni: elfelejteni a beszédet.

Ekkor anyám megköszörülte a torkát.

Ahogy felkaptam az állam, találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra nem volt ott más, csak mi – én a lángoló arcommal és ő, ahogyan a csalódottság rángatta a szája sarkát –, mielőtt fokozatosan kezdtek tudatosulni bennem a hangok. A szívem zakatolása. A tanárok óráinak ketyegése. A székek csikorgása, ahogyan a szülők fészkelődtek a kínos csendben.

Azután a szavak egyszer csak visszatértek, hogy áttörjék fogaim gátját. Rohamtempóban értem el beszédem végére. Hirtelen csend lett, ahogyan mindenki várta a folytatást, de én csak mereven meghajoltam, és lerohantam a színpadról, ezután Eddie Raheed olyan könnyedén kezdett beszélni az orangutánról, mintha csak az ábécét mondaná fel.

Később felszolgálták a gyümölcslevet és sütit. A kölykök odaszaladtak az anyjukhoz, akik úgy tárták feléjük óvó karjaikat, mintha hatalmas szárnyak lennének. Anyám a falra lógatott birkózószőnyegnek támaszkodott, míg én átadtam neki távcsővé összecsavart festményemet.

Úgy hajtotta szét, mint valami ősi tekercset. Egy hosszú pillanatig rámeredt, mielőtt engedte, hogy a felső széle lehulljon, akár a nyaktiló.

– Hát – szólalt meg –, ez mehetett volna jobban is.

Az azóta eltelt évek során soha egyetlen tényt sem felejtettem el az elefántokkal kapcsolatban.

*

Egyre csak várom a csattanót új viccemhez: Hogyan veszel rá egy 120 kilós elefántbébit, hogy hazáig kövessen?

Nagy-nagyon óvatosan.

A borjú nem reagál, amikor előveszem a kötelet, amit a kocsim hátuljában találtam, és áthurkolom a hasa körül, majd megkötöm, mint egy kezdetleges pórázt. Megmarkolom a puskát, ami errefelé a Land Rover szériafelszerelése, ám amint próbálok elindulni, a borjú megveti a lábát és tapodtat sem moccan.

Nincs igazán stratégiám. Az biztos, hogy egyedül nem rakodom be a kocsiba, és a munkatársaimnak sem szólhatok, mert ezzel őket is kitenném a büntetés kockázatának. Ami azt jelenti, hogy ha bárhová el akarom vinni ezt az elefántot, együtt kell működnie velem.

– Figyelj – győzködöm. – Azért csinálom az egészet, hogy segítsek.

Ha nem tudom elcsalogatni, itt fog meghalni – tényleg ennyire egyszerű. Szüksége van az anyatejre, az anyjától pedig hiába várja. Még ha a nénjei és a nővérei vissza is térnének (ami nem valószínű, miután a hely nyilvánvaló módon veszélyes a számukra), akkor sem etetnék meg. Ha megosztanák vele a tejüket, a saját borjaik életét tennék kockára. Az elefántbébi végül addig kullogna a csorda után, amíg kimerülten és kiszáradva össze nem rogyna, a többiek pedig továbbmennének, mert nem helyezhetik egyetlen borjú érdekeit az egész csordáé elé.

Újra megrántom a kötelet. Alig egy méter, csak el tudom vonszolni.

– Légyszi?

A borjú megrázza a fejét, a füleivel csapkod. Még rózsaszínek, sületlenek, áttetszőek. Felém nyújtja az ormányát, és erőtlenül trombitál.

Ismerem az afrikai országokat, ahol az elefántárvák élnek, és az olyan emberek, akiknek repülőgépük, gyógyszerük és minden másuk megvan a mentéshez, de nekem nem jut, csak egy kötél és egy nagy adag eltökéltség.

De még ha valami csoda folytán meg is győzöm az elefántot, hogyan tovább? Nem tudom, mivel etethetném meg; nem rejtegethetem, hogy Grant ne jöjjön rá, mit csináltam. Ahogyan itt sem hagyhatom, hogy holnap reggel úgy keljek fel, mintha mi sem történt volna.

A kiselefánt hátat fordít nekem, és visszamasírozik az anyjához. A halott elefánt lába alatt kutat, keresi a csecsbimbót. Amikor nem találja, megpaskolja ormányával az anyja bőrét.

Kiskoromban rettenetesen féltem a vihartól. Még ha anyám be is jött a szobába, hogy tárgyilagos hangon meséljen a felszálló és leereszkedő légáramokról, a súrlódásról és elektromos kisülésről, én addig sírtam, amíg a karjaiba nem vont. Én is megpaskoltam a hátát, mintha neki lenne szüksége megnyugtatásra, miközben csak meggyőződtem arról, hogy még ott van.

Tudjuk, hogy az elefántok gyászolnak. Tudjuk, hogy vissza-visszatérnek arra a helyre, ahol évekkel korábban természetes körülmények között elveszítették egy családtagjukat. Könnyen elképzelhető, hogy miután egy elefánt látja az anyja megölését, egész hátralévő életében ezt a pillanatot éli meg újra és újra. Ugyanúgy gyászol, ahogyan mi tesszük.

– Tudom, hogy nem akarod őt elengedni – mondom ki hangosan.

Az elefánt már nem engem néz. A másik kezemben tartott puskára mered, amit az imént emeltem le a Land Rover motorháztetőjéről.

Éles fájdalom villan a mellkasomba, ahogy tudatosul bennem: a borjú számára semmiben sem különbözöm azoktól az emberektől, akik a szeme láttára mészárolták le a családját. Tudom jól, mire számít.

Jodi Picoult

Jodi Picoult

Ha van nagyobb ostobaság annál, mint megpróbálni elszállítani egy elárvult elefántot a táborba, talán csak az lehet, ha mindezt gyalogosan tesszük. A vadon ragadozói jót lakmározhatnak egy 65 kilós nőből és egy újszülött elefántborjúból. Követhetik a szagunkat, lesből támadhatnak, és megölhetnek, mielőtt még felfognánk, mi történik. A saját biztonságunk érdekében ezért kell még a kocsiban is puskát tartanunk.

Azt a puskát, amit most szépen visszateszek a Land Roverbe, hogy teljesen fegyvertelenné váljak és kiszolgáltassam magam a vadon könyörületének.

Igen, mondhatjuk, hogy felelőtlen vagyok.

Igen, hallottam az őslakos vadőrökről, akik áldozatul estek a vadonnak.

Igen, tudok mindent.

Viszont az elefántbébi elindul utánam.

Fordította: Babits Péter

Jodi Picoult: Szelíd vadak
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014