Örkény ma | Orbán György: Egy pocsolya emlékiratai

Posted on 2015. február 11. szerda Szerző:

0


Orbán György (KL)

Orbán György (KL)

Tóth Zsuzsanna |

A semmiből jövünk,
és visszamegyünk a nagy, büdös semmibe. –
Ö. I., halhatatlan

Lehet, hogy újra felemelkedőben Örkény csillaga. Nem mintha a szememben valaha is leáldozott volna. Talán a kor abszurditásai hívják elő – mert ha imitt-amott felbukkan, ijesztően friss. Persze van egy korosztály, amely amúgy is napi szinten idézi, s színpadi megformálásainak változatlanul nagy a nézőközönsége. Néhány híres, nagy est mellett – gyakran tapasztalom – színjátszók kísérleteznek újra meg újra az egypercesek megjelenítésével. Számomra mégis olvasva az igazi, s csak ritkán mellbevágó a pódiumi előadás. Most azonban Orbán György, szekszárdi előadóművész értő tolmácsolásában valójában új minőséget kaptam, kaptunk.

Régóta készültem megnézni Orbán György önálló estjét, az Egy pocsolya emlékiratait, ám csak lemaradtam… Pedig meglehetősen sokfelé hívják az előadást. Decemberben aztán végre sikerült, Budapest egy romkocsmás vidékén, a Kazinczy utca hangulatos kis bárjában. Kifejezetten jó hely az ilyesféle előadásokra. Kicsi pódium, nem túl nagy számú közönség, mintha barátok előtt hangzanának a szövegek.

Orbán Gy02-F-TóthBéla

»Ott éltem, éldegéltem.« (TB)

Ülünk az asztaloknál, kijön egy feketébe öltözött fehér bohóc, akiről tudjuk (Fellini óta), hogy „ő maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság… A Fehér clown valójában a Papa, a Mama, a Tanító, a Művész, a Szép; minden, ami előírásos, fenséges és kötelező.” A cirkusz (és a színház) világában ellene lázad Auguszt, a bohócpáros másik tagja, emberi gyengeségünk megtestesítője. Orbán György Örkény-bohóc jelmeze jelzésszerű, nem fehér, és egész figurája cseppet sem vidám. Fehérre épp csak jelzetten mázolt arcán a kisemberek szomorúsága. A sokat látott és sokat tudó, ám a világ sorsába beleszólási jogot nem nyert kisemberé. Akik ismerik, tudják, mulatságos, olykor kifejezetten humoros a szöveg, ám nevetni nem úgy nevetünk rajta, hogy hasunkat fognánk. Közép-európai groteszk ez a javából.

A prológus előrevetíti az estet:

„1972. március 22-én egész nap esett az eső, s én összegyűltem egy nagyon kellemes helyen. Meg is nevezem: Budapesten (Magyarország fővárosa), a XIII. kerületi Dráva utca 7. számú ház előtt, ahol horpadt a járda.
Ott éltem, éldegéltem. Sokan belém léptek, aztán visszanézve szidtak, ócsároltak, kemény szavakkal illettek, amelyeket nem írok le. Két napig voltam pocsolya, zokszó nélkül tűrve a sértéseket. Mint ismeretes, 24-én kisütött a nap. Ó, mily paradox a lét! Fölszáradtam, amikor szép lett az idő!”

Orbán-egy-pocsolya-grafOrbán szépen építkezik, akár a szerkesztést, akár az interpretálás intenzitását tekintjük. A többnyire ismert (bár a jelenlévő fiatalok talán „újszülöttek”), de azért nem elcsépelt szövegek közé ritkaságokat csempész, és jól kezeli az indulati váltásokat. Éppen csak annyira teátrális, hogy ne legyen statikus, ám plasztikus beszéde és szuggesztív jelenléte éppen elég ahhoz, hogy folyamatosan lekösse figyelmünket. Remekül használja a bejátszott zenét is. A néhol már-már a morbiditást súroló szövegeket méltósággal és bölcsen rakja elénk, s keserű mosollyal mutat rá jelenünk, létezésünk abszurditására. Szép ívet jár be – a pocsolyától eljut a homokórában pergő szemekig; meggyőz arról, hogy Örkény nagyon tudta, milyenek vagyunk.

Orbán nagyon tudja Örkényt. Ezt bizonyítja az estje. Nézzék, hallgassák meg. Érdemes. Bár könnyen előfordulhat, hogy az utolsó szövegrészt elviszik magukkal, és sokáig visszhangzik még a fejükben. Nem baj. Bízom benne, hogy felkelti azok érdeklődését is, akik nem ismerik eléggé Örkényt, s elővesznek egy kötetet. Abban biztos vagyok, hogy akik szeretik, azoknak élmény lesz az újraolvasás.

Orbán Gy04clessidra„És most megint be vagyok akadva a szorulatba. Innen üzenem mindazoknak, akik vártak tőlem valamit, hogy bár szeretteimtől csupa rossz tanácsot kaptam, végeredményben csak én vagyok a hibás, amiért ezt a szürke, de biztos életpályát választottam. Pedig, ha merek kockáztatni, akkor egy kis szerencsével s minden protekció nélkül, mert ismertem a mérnököt, aki a világ legnagyobb óceánjáróját tervezte, többre is vihettem volna; hiszen ha a hetvenezer tonnás Queen Mary helyett történetesen én jutok eszébe, akkor most nem a hasamat lennék kénytelen behúzni, hogy átjussak ezen az istenverte szűkületen, hanem toronymagas hullámokat meglovagolva, széllel-viharral dacolva, büszkén szelném a tengereket!
Bocsánat. Sikerült. Átpréselődtem. Lepergek.”

Fotók: Kiss László (KL), Tóth Béla (TB). A karikatúra Weisz Béla munkája

Orbán György: Egy pocsolya emlékiratai – groteszk játék egypercesekre