Elefántkönnyek | Jodi Picoult: Szelíd vadak

Posted on 2015. február 10. kedd Szerző:

0


PicoultJodi_Szelíd-vadak-bor180Fekete Judit |

Ritkán vállalkozom állatokról szóló könyvek olvasására, talán mert annak idején a szüleim túl magasra tették a lécet, amikor a kezembe nyomták Gerald Durrell könyveit. Durell után viszont azonnal elhatároztam, hogy csakis röhögős állatos sztorikat vagyok hajlandó fogyasztani, nem pedig sírós, szívfacsarós fajtát. (Ami ráadásul az esetek nagy százalékában erősen giccsbe hajló.)

A Szelíd vadak borítója viszont levett a lábamról, olyannyira, hogy lélekben már fel is készültem egy kiadós bőgésre, a szomorú tekintetű elefánt a fekete háttérrel igencsak meggyőző volt, giccstől való para ide vagy oda. (Az e-könyv formátum viszont sajnos némileg a földön tart, nekem egyszerűen élménygyilkos az e-pub formátum.)

Jodi Picoult története Afrikában játszódik, Botswana egyik kis falujában, ahova Alice azért érkezett korábbi életét feladva, hogy a főemlősök kutatása helyett azzal foglalkozhasson, ami mindig is szívügye volt: az elefántok tanulmányozása, életformájuk megismerése az őslakosok segítségével. Az efféle kutatásra igen szigorú szabályok vonatkoznak, az egyik legfontosabb, hogy nem szabad beavatkozni a természet rendjébe, a megfigyelők nem befolyásolhatják ottlétükkel az állatok viselkedését.

Egy napon a szokásos terepmunka közben Alice öt elefántot talál lemészárolva, orvvadászok ölték halomra őket az agyarukért. Mindegyiküket ismerte, róluk szóltak a mindennapjai, ők voltak a családja. S miközben az asszonyt a sírás fojtogatja, egy elefántborjú jelenik meg, aki – figyelmen kívül hagyva az ember jelenlétét – kétségbeesetten próbálja magához téríteni rokonait. (A tehenek és a borjak alkotnak csordát, a bikák magányosan kóborolnak.)

Alice úgy dönt, áthágja a szabályokat, és megmenti a kiselefántot a biztos pusztulástól. Magával viszi, és minden nap azért küzd, hogy életben tartsa. Kutató énjétől egyre messzebb kerülve, idővel csakis az ösztönei vezérlik, de ez lassan egyre nagyobb bajba sodorja mindkettőjüket. Egy táviratban érkező hírrel pedig még gubancosabb lesz Alice egyébként sem könnyű helyzete.

A történet jelen idejű mesélője Alice, ami tökéletes eszköz Picoult részéről arra, hogy közösen éljük át az eseményeket. Együtt izgulunk az elefánt megmentéséért, és megértjük hogyan hat Alice cselekedeteire a kapcsolata az édesanyjával.

Ahogy az írótól már megszokhattuk, az izgalmas események mellé ismét kapunk valami kis gondolkodni valót. Két szálon fut a történet, menet közben megismerjük Alice gyermekkorát, múltját, anyjához való viszonyát, ami sok mindenre ad magyarázatot. Többek között arra is, mi történik, ha beleavatkozunk a dolgok menetébe, ha mindent mi akarunk irányítani, miközben képtelenek vagyunk hátra dőlni, és csupán megfigyelőként venni részt az eseményekben.

Alice tele van tüskével és fájdalommal, s az édesanyját hibáztatja gyermekkoráért, de lassan rájön, ugyanazon az úton halad ő is, mint amilyentől ő maga szenved.

Lehetne Picoult mondanivalóját boncolgatni egy kicsit, például hogy mennyire fontos tiszteletben tartani az egyéniséget, hogy ne akarjuk más emberré faragni gyermekeinket, szeretteinket. Vagy hogyan is viszonyuljunk az elfogadáshoz, vagy hogy mekkora felelősséget rónak ránk a tetteink és a szavaink – de én mégis inkább valami mást emelnék ki.

Picoult ismét megmutatta, hogyan kell egy témából felkészülni. Mintha David Attenborough szakértelmét ötvözte volna a Durell-féle szenvedéllyel. Olyan hozzáértéssel, olyan érdekesen mutatta be az elefántok életét, a környezetüket, hogy ettől lett igazi élmény számomra. Nem tudtam, hogy az elefántok is tudnak sírni. Igazi könnyekkel, fájdalmukban. Sőt a kollektív emlékezetükről sem tudtam, és arról sem, hogyan tud szeretni egy elefánt.

Az mindig öröm, ha az ember kap valami pluszt a szerzőtől, ha olyan világba invitál, ami számunkra valószínűleg csak nehezen vagy egyáltalán nem érhető el. Pedig nem lehetett könnyű dolga. A novellisták hosszú órákat tudnának mesélni arról, milyen nehéz ennyire röviden alkotni valamit úgy, hogy az mégis kerek legyen és hiánytalan.

A sztori egyébként a Találj rám című regényének az előtörténete, előétel a főfogáshoz. Az egyetlen fájó pont, hogy a történet csak e-könyvben jelent meg, a sztori rövidsége ellenére is szívesen olvastam volna hagyományos könyv formájában, megérdemelné.

És van még valami. Örök hála a szerzőnek, amiért egy szürke, hideg, szmogos napon, a betondzsungel kellős közepén is érezhettem egy kis Afrika-illatot, érezhettem a melegét, hallhattam az elefántok tülkölését.

Hát ilyen az, amikor szeretjük az állatokat.

Fordította: Babits Péter

Jodi Picoult

Jodi Picoult

Jodi Picoult: Szelíd vadak
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014
e-könyv
ISBN 978 963 293 3528

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Alice az egyik utolsó épen maradt édenkertben az elefántok viselkedését kutatja. Botswanában mindennapos rutin a küzdelem az orvvadászokkal, a tragédia azonban nem érintheti meg a kutató lelkét. A feladat: dokumentálni az eseményeket és nem befolyásolni ezeknek a csodálatos állatoknak az életét. Egy nap azonban Alice egy elárvult bébit talál anyja teteme mellett, és a következő hetek örökre megváltoztatják az életét.

Jodi Picoult kisregénye elemi kérdéseket feszeget. Felülírhatja-e az anyai ösztön a tudós hozzáállását? Lehetséges, hogy egyetlen apró momentum elindíthat egy olyan lavinát, amely emberi sorsokat változtat meg? A Szelíd vadak, amely a világpremierrel egy időben kerül a magyar olvasókhoz – kizárólag e-könyvben, a szerző legújabb regényének (Találj rám!) LINK előtörténete.