Mörk Leonóra: A Hellinger-Madonna (részlet)

Posted on 2015. január 4. vasárnap Szerző:

0


Mörk_Hellinger-madonna-bor180Dr. Johannes Richter ügyvédi irodája a belváros egyik elegáns mellékutcájában kapott helyet, egy gyönyörűen felújított klasszicista épületben. Kauffmannékhoz hasonlóan ennek a cégnek is jól mehet, nem sajnálták a pénzt, minden egyes timpanon, festett oszlop, man­zárdablak a helyén, az ajtókon vakít a fehér lakkozás, a lábam bele­süpped a vastag szőnyegbe. Mennyit porszívózhatják ezt zárás után! Az ügyvéd úr előző megbeszélése kicsit elhúzódott, mentegetőzik a telefonból már ismerős titkárnő, addig foglaljak helyet. Óvatosan leereszkedem a fehér bőrkanapéra, a szomszédos fotelokban izgatot­tan sutyorgó két kínai üzletember mellé, és próbálom kitalálni, vajon azért áll-e úgy rajtuk a méregdrága Boss öltöny, mintha tegnap sze­rezték volna be és még nem volt idejük hozzászokni, mert az az igaz­ság. Ekkor kinyílik a tárgyaló ajtaja, kilép rajta két további, a mellet­tem üldögélők ikertestvérének tűnő kínai, mögöttük pedig valaki, akiről, ha nem viselne barna frakk és fehér nyakravaló helyett méret­re szabott Zegna zakót és világoskék selyem Brioni nyakkendőt, azt hinném, az imént látott Goethe-portré kelt életre. Hullámos, sötét haj, lendületes vonalú orr, határozott áll és okos, barna szempár, amely egyébiránt teljesen közömbösen siklik át rajtam, mert gazdája a kínai vendégektől búcsúzkodik – kínaiul. Ezen annyira elálmélko­dom, hogy amikor az ügyvéd végre hozzám fordul és bemutatkozik, kiszalad belőlem a világ leghülyébb kérdése:

– Ön tud kínaiul?

Dr. Richter némi helytelenítéssel húzza fel a szemöldökét, a hang­ja azonban hűvösen udvarias marad:

– Amint látja. – Majd enyhe éllel hozzáfűzi: – Ön is tud németül, én mégsem kérdeztem meg, hol tanulta.

Micsoda arrogáns pasi, állapítom meg, miközben befelé tessé­kel és hellyel kínál egy ezúttal nem fehér, hanem halványbézs színű bőrkanapén. És a legrosszabb az, hogy sajnos igaza van. Nem valami ígéretes kezdet, viszont ha már eljöttem, nincs más hátra, mint előre.

– Köszönöm szépen, hogy időt szakított rám – kulcsolom össze az ölemben a kezemet, hogy ne lássa, mennyire remeg. – Angeli­ka Kauffmann javasolta, hogy önhöz forduljak. Mint bizonyára tudja, arról a Madonna-festményről lenne szó, amelyet a legutóbbi árverésükön vásárolt meg. A kép egy 19. századi magyar festő, Lendvay György alkotása, és valaha a családunk birtokában volt, ezért szerettem volna megszerezni. Nem tudom, ön mennyit adott érte, és hajlandó lenne-e eladni nekem, de ha nem valami kifizethetetlenül nagy összegről van szó, akkor szívesen visszavásárolnám.

– Angelika régi barátom, máskor is vettem már tőlük képet. Na­gyon kedves e-mailt írt nekem, ami azt illeti, többet is, ezért voltam egyáltalán hajlandó fogadni önt. – Az ügyvéd szemében nyoma sincs melegségnek, miközben hátradől a fotelben és szerintem elég udvariatlan módon kinyújtja hosszú lábát. Önkéntelenül is megné­zem fényesre suvickolt, fekete cipőjét. Salvatore Ferragamo. Gondol­hattam volna. – Megértem, hogy személyes érzelmek kötik a fest­ményhez, de sajnos nem áll szándékomban megválni tőle.
– Biztos?
– Száz százalék.
– Nem is mondja meg, mennyibe kerülne?
– Nem. Mi értelme lenne?
Tulajdonképpen megint igaza van, mégis annyira barátságtalan­nak érzem a viselkedését, hogy a szememet elfutja a könny. Csak nem fogok bőgni ez előtt a pökhendi alak előtt! Elfordítom a fejem és próbálok feltűnés nélkül szipogni, mérsékelt sikerrel. Az elutasí­tása olyan határozottnak tűnik, hogy belátom, nincs értelme tovább próbálkoznom. Már éppen felállnék, amikor az ügyvéd megint meg­szólal, ezúttal valamivel szelídebben:
– Ha esetleg volna kedve megnézni, azért szívesen megmutatom.
– Most? – meredek rá bután a könnyeimen keresztül.
– Dehogyis! Nem gondolja, hogy a képeimet az irodámban tar­tom! – A hangja megint rendreutasító. – Tudja, hol van Grosskochberg?

– Nem – válaszolom az igazságnak megfelelően. Meglep a váratlan fordulat, viszont bármit megtennék, hogy legalább láthassam a fest­ményt. – De van térkép az autómban, meg tudom keresni.

– Innen 30 kilométer, Rudolstadt felé, ha jól tudom, arra úgyis járt már, könnyen odatalál. Holnap csak délelőtt van itt bent dol­gom, ha délután 3 óra körül oda tud jönni, megnézheti. A kastély előtt parkoljon le.

Kastély! Ez a pasi egy kastélyban lakik? Akkor tuti, hogy egy va­gyont adott György dédpapa festményéért! És az is tuti, hogy nekem meg nincs, nem volt és nem is lesz annyi pénzem, amennyiért vissza tudnám vásárolni.

*

Dr. Johannes Richter mégsem lakhat a kochbergi kastélyban. Leg­jobb barátunk az internet: a szállodába visszaérve gyorsan kiderítem, hogy a nemrégiben kétmillió eurós ráncfelvarráson átesett épület­együttes a Weimari Klasszika Alapítvány gondozásában áll és mú­zeumként működik. Legnagyobb vonzerejét pedig ki más jelentené, mint Goethe, aki gyakran megfordult arrafelé, meglátogatandó nagy szerelmét (vagy ahogyan a tapintatos német szöveg fogalmaz, bizal­masát), egyébiránt a kastély akkori tulajdonosának feleségét, Frau von Steint. Szerintem elég cikis helyzet azzal a céllal vendégeskedni valahol, hogy a házigazda nejének udvaroljunk, na de nem én vagyok von Stein úr, hogy ezt kifogásoljam.

Ha már úgyis felcsatlakoztam a netre, gyorsan lecsekkolom az ügyvédet. Ez persze korábban is eszembe juthatott volna, akkor leg­alább egy meglepetést megspórolok, és nem esik le bután az állam, amikor az elképzelt köpcös hatvanas helyett magas és karcsú fiatal fogad. Elsőként az irodájának a honlapja jön fel, ezen megtalálom a szakmai önéletrajzokat: 1998-ban végzett Heidelbergben, vagyis most valóban 38 éves. Aztán néhány újságcikk következik, tudósítások különféle weimari rendezvényekről, a Német Ügyvédi Kamara ünnepi üléséről, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyik nö­vendékhangversenyéről, ahol valami díjat adott át, szóval semmi személyes. Láthatólag nem ír blogot, nem osztja meg élete minden rezdülését az ismerőseivel a Facebookon, sőt, ott meg sem találom, hacsak nem ő az egyik a sok azonos nevű portréfotó nélküli Richter közül, csak a LinkedInen. Átkattintok a Google Képek menüpont­jára, ott is kizárólag társasági fotókra bukkanok, jóvoltukból a pasi további elegáns öltönyeivel ismerkedem meg, az egyik képen, egy két évvel ezelőtti báli felvételen pláne frakkot hord. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy az is jól áll neki, ami nagy szó, mert manapság a férfiak többsége még egy sima zakóban is kényelmetlenül feszeng, hát még az olyan szigorúan formális öltözékben, mint a frakk.

Az egyik helyszín: a kastély Kochbergben

Az egyik helyszín: a kastély Kochbergben

Másnap jókor elindulok, isten ments, hogy megvárakoztassam az ügyvéd urat! A rudolstadti útról lekanyarodva valóban minden nehézség nélkül megtalálom a városkát, és Herr Richter utasításait követve leállók a kastély bejárata mellett, a Parkolás maximum 2 óra, parkolótárcsával feliratú tábla előtt. Hihetetlenek ezek a németek, a legkisebb falu legeldugottabb mellékutcáját is teletűzgélik Megállni tilos!, Parkolás maximum 30 perc, Parkolás csak lakók számára és hasonló szövegű figyelmeztető táblákkal. Csak azt nem értem, aki történetesen nem ott lakik, ugyan hová tegye az autóját, hajtogassa össze és vágja zsebre? Mindegy, két óra alatt úgyis végzek, és azután akkor lássam Grosskochberget és dr. Johannes Richtert, amikor a hátam közepét.

Charlotte von Stein ízlése nemcsak férfiak, hanem lakóhelyek tekintetében is csalhatatlannak bizonyult: Kochberg szívfájdítóan harmonikus, reneszánsz épület, tökéletes arányokkal, fehér falakkal, piros keretes ablakokkal, vidáman forgolódó szélkakassal és vadre­gényes angolparkkal. Keresztülsétálok a várárok zöldes vize fölött átívelő hídon, és a földszinti étterem teraszán szorgoskodó pincértől megtudom, Richter urat a kapuépületben, a bejárattól jobbra eső lakásban kell keresnem. A háromszintes, gondosan felújított, régi ház valaha gazdasági épület lehetett, mert meglehetősen nagy, végighú­zódik az udvar utca felé eső oldalán. A bal oldali ajtón, K. Schröder névtáblája mellett kézzel írott plakát biztat minket arra, hogy találjuk meg a lelki békénket jóga segítségével, egy műanyag dobozban pedig mindjárt ott is sorakoznak a jógatanfolyamra invitáló szórólapok. Vajon ki a manó akar jógázni Grosskochbergben? Bár ha K. Schröder meg tud élni belőle, bizonyára többen is. A jobb oldali ajtó csengő­jén mindössze ennyi áll: Richter. Helyben volnánk. Én itt vagyok, de ő hol van?

Leülök a várárok mellett egy padra, előveszem a rajzblokkomat és felvázolom a kastély körvonalait. Innen jól rálátok nemcsak a fő­épületre, hanem a fából készült, fedett kerti hídra és mellette egy kis, görög oszlopos, timpanonos házra is, amelyet az előbb az étterembeli fiatalember Szerelmesek színházának nevezett. Úgy látszik, este előadás lesz, mert a nyitott ajtón át énekszó hallatszik, ha jól hallom, épp Mozartot próbálnak. Un’aura amorosa? Igen, a Così fan tuttéból épp azt a nézetét fejti ki, fölöttébb megnyerő zenei köntösbe öltöztet­ve, hogy a szívet a remény és a szerelem táplálja a leghatékonyabban. Kétségkívül. Hátradőlök a padon, és a gondolataim Ferrandótól az ügyvéd felé kanyarodnak. Vajon merre járhat? A németek nem szok­tak késni. Úgy látszik, az én Tissot órám pontosabb, mint az ő Ome­gája.

Mörk Leonóra

Mörk Leonóra

Gondolatban toplistát állítok össze azokról az autókról, ame­lyek meglátásom szerint szóba jöhetnek mint számára elfogadható közlekedési eszközök. Ugyan ismeretségünk meglehetősen új keletű, azt azonban így is meg tudom ítélni, hogy kizárólag nagyon férfias, nagyon drága, nagyon elegáns, mégsem hivalkodó modellek illenek hozzá, így az élre az 5-ös BMW-t teszem, szorosan a nyomában az A6-os Audival, harmadik helyezett a Mercedes E-osztály. Még egy halvány esélyt adok a Volkswagen Passatnak, amikor a kapuboltozat alatt megcsikordul a kavics és az udvarba elegáns ívben bekanyarodik egy vadonatúj, ezüstszürke BMW 5-ös limuzin. Nyertem!

Mörk Leonóra: A Hellinger-Madonna
Jaffa Kiadó, Budapest, 2014