Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén (részlet)

Posted on 2014. december 29. hétfő Szerző:

0


Follett.Ken_Az örökkévalóság-bor180A levelet a délutáni szünetben találta meg a fachjában. Bevitte a tanáriba, és készített magának egy csésze instant kávét, mielőtt felbontotta. Amikor elolvasta, elejtette a kávét.

Az egyetlen papírlap fejlécére ezt írták: „Nemzetbiztonsági Minisztérium”. Ez volt a titkosrendőrség hivatalos neve: nem hivatalosan Stasinak hívták. A levélben egy bizonyos Scholz őrmester utasította, hogy jelentkezzen kihallgatásra az ő minisztériumi irodájában.

Feltörölte a kiömlött kávét, bocsánatot kért kollégáitól, úgy tett, mintha semmi nem történt volna, bement a női mosdóba, és bezárkózott az egyik fülkébe. Gondolkoznia kell, mielőtt bárkivel is közölné, mi történt.

Kelet-Németországban mindenki ismerte ezeket a leveleket, és mindenki attól félt, hogy kap egy ilyet. Ez azt jelentette, hogy valami rosszat tett – talán valami jelentéktelen dolgot, de az a figyelők tudomására jutott. Abból, amit mások mondtak, Rebecca tudta, hogy céltalan az ártatlanságát hangoztatni. A rendőrség alapállása az volt, hogy bizonyára bűnös valamiben, különben miért akarnák kihallgatni? Ha esetleg arra hivatkozik, hogy talán tévednek, kétségbe vonja a hozzáértésüket, ami ugyancsak bűn.

Ismét megnézte az idézést, és látta, hogy aznap délután ötre rendelték be.

Mit csináljon? A családja természetesen rendkívül gyanús. Az apja, Werner kapitalista, noha a gyárához nem nyúlhat hozzá a keletnémet kormány, mivel Nyugat-Berlinben van. Az anyja, Carla közismert szociáldemokrata. A nagyanyja, Maud egy angol gróf húga.

A hatóságok azonban már pár éve békén hagyták őket, Rebecca úgy gondolta, hogy talán az Igazságügyi Minisztérium egyik tisztviselőjével kötött házassága mosta társadalmilag megbízhatóvá a családot. Nyilvánvalóan tévedett.

Elkövetett talán valamilyen bűnt? Megvolt neki George Orwell kommunistaellenes szatirikus regénye, a betiltott Állatfarm. Öccse, a tizenöt éves Walli gitározott és amerikai protest songokat énekelt, olyanokat, mint a This Land is Your Land. Rebecca néha átment Nyugat-Berlinbe, absztrakt festők kiállításait nézegetni. A kommunisták a művészet terén olyan konzervatívok voltak, mint a viktoriánus matrónák.

Kezet mosott, közben a tükörbe pillantott. Nem látszott rémültnek. Egyenes orr, erős áll, mélybarna szem. Göndör, sötét haj, szigorúan hátrafésülve. Magas, szoborszerű termet. Egyesek tartottak tőle. Képes volt egyetlen szóval elnémítani egy osztályteremre való lármás kölyköt.

Mégis félt. Azért félt, mert tudta, hogy a Stasi azt tesz, amit akar. Semmi sem fékezte őket: már az is bűnnek számított, ha valaki panaszkodott rájuk. Az egész arra emlékeztette Rebeccát, ahogy a Vörös Hadsereg viselkedett a háború végén. A szovjet katonák nyugodtan kirabolhatták, megerőszakolhatták, meggyilkolhatták a németeket, és ők leírhatatlanul barbár orgiára használták ezt a szabadságot.

Utolsó óráján az orosz passzív igeragozást magyarázta volna, de csúnyán leszerepelt. Könnyen lehet, hogy ez volt a legrosszabb órája azóta, hogy megkapta a tanári diplomáját. A diákok tévedhetetlenül megérezték, hogy valami nincs rendjén, meghatóan igyekeztek támogatni, még segítőkész javaslatokat is tettek, amikor hirtelenjében nem találta a megfelelő szót. Elnézésüknek köszönhetően átvészelte az órát.

Tanítás után Bernd az Oktatásügyi Minisztérium tisztviselőivel bezárkózott az igazgatói irodába, feltehetőleg arról volt szó, hogyan működtethetik az iskolát fél tantestülettel. Rebecca nem akart bemenni a Stasi főhadiszállására anélkül, hogy ne szóljon valakinek, már csak azért is, hátha bent akarják tartani, így írt a férfinak egy üzenetet az idézésről.

Azután buszra szállt, és végigzötyögött Lichtenberg előváros vizes utcáin a Normannenstraßéig.

Csúnya új irodaház volt a Stasi főhadiszállása. Még nem fejezték be, a parkolóban bulldózerek álltak, az egyik oldalt felállványozták. Gyászosan festett az esőben, bár napfényben sem lehetett sokkal vidámabb.

Amikor belépett a kapun, arra gondolt, hogy kijöhet-e még.

Átment a hatalmas előcsarnokon, odaadta a levelet a recepciósnak, azután egy lifthez kísérték. Félelme együtt emelkedett a lifttel. A folyosót, amelyre kilépett, rémálomba illő mustársárgára festették. Bevezették egy apró, kopár szobába, amelyben volt egy műanyag lapú asztal és két kényelmetlen, csővázas szék. A szoba festékszagtól bűzlött. A kísérője távozott.

Öt percen át kuporgott egyedül, reszketve. Most bezzeg kár, hogy nem szokott rá a dohányzásra, talán megnyugtatná. Igyekezett nem elsírni magát.

Belépett Scholz őrmester. Valamivel fiatalabb volt Rebeccánál, huszonöt körül járt. Vékony dossziét hozott magával. Leült, megköszörülte a torkát, kinyitotta a dossziét és elkomorodott. Rebecca arra gondolt, hogy igyekszik fontosnak látszani. Lehet, hogy ez az első kihallgatása?

− Maga a Friedrich Engels Műszaki Középiskolában tanít – szólalt meg.

− Igen.

− Hol lakik?

Rebecca felelt neki, de csodálkozott. A titkosrendőrség nem tudja, hol lakik? Akkor talán ezért küldték a levelet az iskolába és nem a lakására.

Megmondta a szülei és a nagyszülei nevét.

− Hazudik! – mondta diadalmasan Scholz. – Azt állítja, hogy az anyja harminckilenc éves, maga pedig huszonkilenc. Hogyan szülhetett az anyja tízéves korában?

− Örökbe fogadtak – felelte Rebecca, aki megkönnyebbült, hogy ilyen ártatlan magyarázatot adhat. – A vér szerinti szüleim meghaltak a háború végén, amikor a házunkat találat érte. – Tizenhárom éves volt. Záporoztak a romos városra a Vörös Hadsereg gránátjai, ő pedig egyedül maradt, halálra rémült és összezavarodott. Egy csoport katona kiszúrta az anyányi kamaszlányt, hogy megerőszakolják. Carla mentette meg, aki saját magát ajánlotta föl helyette. Mindazonáltal az ijesztő tapasztalat miatt Rebecca félt és vonakodott a szextől. Ha Hans elégedetlen, az egyértelműen a felesége hibája.

Megborzongott, igyekezett elhessenteni az emlékeket.

− Carla Franck mentett meg a… – még éppen időben hallgatott el. A kommunisták tagadták, hogy a Vörös Hadsereg tagjai erőszakoskodtak volna, pedig minden nő, aki 1945-ben Kelet-Németországban élt, tudhatta a borzalmas igazságot. – Carla mentett meg – mondta, nem részletezve a dolgot. – Később ő és Werner törvényesen örökbe fogadtak.

Scholz leírt valamit. Nem sok minden lehet abban az aktában, gondolta Rebecca. Valami azonban mégis van benne. Ha ilyen keveset tudnak a családjáról, vajon mivel vonta magára az érdeklődésüket?

− Maga angoltanár – szólalt meg a férfi.

− Nem vagyok az. Oroszt tanítok.

− Ismét hazudik.

− Nem hazudok, ahogy korábban sem hazudtam – felelte élesen. Őt is meglepte, hogy ilyen kihívóan beszél a titkosrendőrrel. Már nem félt annyira, mint korábban. Ami talán esztelenség. Lehet, hogy ez az ember fiatal és tapasztalatlan, mindazonáltal hatalmában áll, hogy tönkretegye őt. – Orosz nyelvből és irodalomból diplomáztam – folytatta, és igyekezett barátságosan mosolyogni. – Az iskolában oroszt tanítok. Miután a tanáraink fele Nyugatra távozott, rögtönöznünk kell. Így a múlt héten tartottam két angolórát.

− Ugye, hogy nem tévedtem! Az óráin amerikai propagandával mérgezi a fiatalok lelkét.

− Ó, a fenébe! – nyögte Rebecca. – Az amerikai katonák tájékoztatójára gondol?

− Itt az áll: „Ne felejtsék el, hogy Kelet-Németországban nincs szólásszabadság” – olvasta Scholz egy papírról. – Ez nem amerikai propaganda?

− Elmagyaráztam a diákoknak, hogy az amerikaiaknak Marx előtti naiv fogalmaik vannak a szabadságról – felelte Rebecca. – Gondolom, az informátora ezt elfelejtette közölni. – Ki lehet a besúgó? Egy diák tehette, vagy talán egy szülő, akinek meséltek az óráról. A Stasinak több besúgója volt, mint a náciknak.

− Azt is írják: „Amikor Kelet-Berlinben vannak, ne kérjenek útbaigazítást a rendőröktől. Ellentétben az amerikai rendőrökkel, ők nem azért vannak, hogy segítsenek.” Ehhez mit szól?

− Talán nem igaz? – felelte Rebecca. – Amikor kamasz volt, kérdezte-e valaha is egy Vopótól, merre van a földalatti? – A Vopo a keletnémet rendőrség, a Volkspolizei rövidítése volt.

− Nem talált jobb szöveget a gyerekek oktatásához?

− Miért nem jön el az iskolánkba angolórát tartani?

− Nem beszélek angolul.

− Én sem! – kiáltotta Rebecca. Azonnal meg is bánta, hogy fölemelte a hangját. De Scholz nem volt dühös. Inkább mintha egy kicsit meghunyászkodott volna. Határozottan tapasztalatlan volt. Rebecca ennek ellenére sem lehetett elővigyázatlan.

− Én sem – ismételte csöndesebben. – Így menet közben készülök fel, és olyan angol nyelvű anyagot használok, ami adódik. – Ideje némi alázatosságot színlelni, gondolta. – Nyilvánvalóan hibát követtem el, nagyon sajnálom, őrmester elvtárs.

− Maga értelmes nőnek tűnik – mondta Scholz.

Az asszony összehúzott szemmel nézett rá. Ez csapda?

− Köszönöm a bókot – válaszolta semlegesen.

− Szükségünk van értelmes emberekre, különösen nőkre.

Rebecca zavarba jött.

− Mi célból?

− Hogy nyitva tartsák a szemüket, figyeljék, mi történik, és tudassák velünk, ha valami baj van.

Rebecca megdöbbent.

− Arra kér, hogy legyek a Stasi besúgója? – kérdezte hitetlenül egy pillanat múlva.

− Ez fontos, közösségi feladat – felelte az őrmester. – Különösen életbevágó az iskolákban, ahol a fiatalok gondolkodását alakítják.

− Értem. – És azt is érti, hogy ez a fiatal titkosrendőr melléfogott. A munkahelyén ellenőrizte őt, semmit nem tud hírhedt családjáról. Ha Scholz megnézte volna a családi hátterét, sosem kéri erre.

Sejtette, mi történhetett. A Hoffmann elég elterjedt családnév, a Rebecca sem valami különleges. Egy zöldfülű kezdő könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy a rossz Rebecca Hoffmann után nyomoz.

Scholz folytatta:

− De azoknak az embereknek, akik ilyen munkát végeznek, tökéletesen őszintének és megbízhatónak kell lenniük.

Ez annyira abszurd volt, hogy Rebecca majdnem elnevette magát.

− Őszinte és megbízható? – ismételte meg. – Azért, hogy a barátai után kémkedjen?

− Teljes mértékben. – Scholz láthatólag nem érzékelte az iróniát. – És vannak ennek előnyei is. – Halkabban folytatta. – Közénk tartozhat.

− Nem tudom, mit mondjak.

− Nem kell most döntenie. Menjen haza, és gondolkodjon. De ne beszélje meg senkivel. Ennek nyilvánvalóan titokban kell maradnia.

− Nyilvánvalóan. – Kezdett megkönnyebbülni. Scholz hamarosan rájön, hogy Rebecca alkalmatlan erre a célra, és visszavonja a javaslatát. De addig sem játszhatja tovább, hogy a kapitalizmus és az imperializmus ügynökének tekinti Rebeccát. Talán megúszhatja.

Scholz felállt, Rebecca szintén. Lehetséges, hogy ilyen jól végződjék a látogatása a Stasi központjában? Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

A férfi udvariasan kitárta előtte az ajtót, azután végigkísérte a sárga folyosón. Öt-hat ügynök állt a liftek közelében, és elmerülten beszélgettek. Egyikük döbbenetesen ismerősnek tűnt: magas, széles vállú, kissé hajlott vállú férfi, világosszürke flanellöltönyben, amelyet Rebecca jól ismert. Értetlenül bámult rá, miközben a lift felé ment.

A férje, Hans volt az.

Mit keres itt? Első rémült gondolata az volt, hogy őt is beidézték. Ám azonnal rájött a csoport állásából, hogy Hansszal nem úgy bánnak, mintha gyanúsított lenne.

Akkor hogyan? A szíve dübörgött a félelemtől, de mitől félt?

Talán a minisztériumi munkája hozza ide néha. Ám ekkor meghallotta, amint az egyik ügynök azt mondja:

− De hadnagy elvtárs, tisztelettel… – A mondat folytatását nem értette. Hadnagy? A polgári alkalmazottaknak nincs katonai rangjuk – csak ha a rendőrségnél dolgoznak…

Hans ekkor látta meg Rebeccát.

Az asszony figyelte a férje arcán átsuhanó érzelmeket: a férfiakban könnyű olvasni. Először értetlenül ráncolta a homlokát, mint aki egy megszokott tárgyat lát szokatlan környezetben, mondjuk egy tarlórépát egy könyvtárban. Azután a szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől, mint aki most fogadta el, hogy valóban azt látja, amit lát, és a szája kissé kinyílt. De a következő arckifejezése rázta meg a legjobban Rebeccát, amikor elsötétedett a szégyentől, és félreérthetetlen bűntudattal kapta el a tekintetét.

Rebecca egy pillanatig hallgatott, igyekezett megemészteni a dolgot. Még akkor sem egészen értette, amikor megszólalt:

− Jó napot, hadnagy elvtárs.

Scholz meglepetten és rémülten nézett rá.

− Maga ismeri a hadnagy elvtársat?

− Meglehetősen – felelte Rebecca, és feltámadó szörnyű gyanúja ellenére igyekezett megőrizni az önuralmát. – Kezdek arra gondolni, hogy már egy ideje figyelhet. De hát ez képtelenség, ugye, az?

− Csakugyan? – kérdezte Scholz bután.

Rebecca szúrósan nézett Hansra, hogy mit szól az ő feltételezéséhez, azt remélve, hogy elneveti magát, és azonnal előjön az igazi, ártatlan magyarázattal. Férje szája kinyílt, mintha meg akarna szólalni, de az asszony láthatta, hogy nem az igazat akarja mondani; inkább úgy festett, mint aki kétségbeesetten próbál kieszelni valamilyen mesét, de semmi sem jut az eszébe, ami összeegyeztethető lenne a tényekkel.

Scholz majdnem elsírta magát.

− Én ezt nem tudtam!

Rebecca, még mindig Hansot figyelve mondta:

− Hans felesége vagyok.

Férje arca ismét változott, a bűntudatot felváltotta a veszett harag. Végül megszólalt, de nem Rebeccához beszélt.

− Fogja már be a pofáját, Scholz! – mondta.

Rebecca ekkor már mindent értett. A világ szétesett körülötte.

Scholz túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy törődjön Hans figyelmeztetésével.

− Maga az a Frau Hoffmann? – kérdezte.

Hans olyan villámgyorsan mozdult, ahogy csak a dühtől lehet. Vaskos ökle meglendült, belevágott Scholz arcába. A fiatalember megtántorodott, szájából kiserkedt a vér.

− Maga istenverte barom! – mondta Hans. – Most tett tönkre kétévnyi kemény, titkos munkát!

− A furcsa telefonok, a váratlan értekezletek, az összetépett följegyzések… – motyogta Rebecca. Hansnak nincs szeretője.

Ennél rosszabb a helyzet.

Kábult volt, de tudta, hogy ebben a pillanatban kell kideríteni az igazságot, amikor a többiek még nem tértek magukhoz, még mielőtt elkezdenének hazudozni és mellébeszélni. Nagy erőfeszítéssel összpontosított.

− Hans, azért vettél el, hogy kémkedj utánam? – kérdezte hidegen.

A férfi csak nézte, de nem válaszolt.

Scholz megfordult és tántorogva elindult a folyosón.

− Menjetek utána – parancsolta Hans. Megérkezett a lift, és Rebecca éppen akkor lépett be az ajtón, amikor Hans folytatta: – Tartóztassátok le ezt a hülyét, és dobjátok egy cellába. – Megfordult, hogy mondjon valamit Rebeccának, de a liftajtó már becsukódott, és az asszony megnyomta a földszinti gombot.

Alig látott a könnyeitől, miközben átment az előcsarnokon. Senki nem szólította meg: itt kétségtelenül mindennapos látvány, hogy sírnak az emberek. Keresztülvágott az esőáztatta parkolón a buszmegállóhoz.

A házassága komédia volt. Alig bírta felfogni. Együtt hált Hanszszal, szerette, hozzáment feleségül, az pedig egész idő alatt becsapta. A hűtlenkedést lehet alkalmi megbicsaklásnak tekinteni, de Hans elejétől fogva hazudott neki. Bizonyára azért kezdett el járni vele, hogy kémkedhessen utána.

Kétség nem fér hozzá, hogy esze ágában sem volt feleségül venni őt. Eredetileg csak udvarolni akart, hogy ezzel az ürüggyel jusson be a házukba. A színjáték azonban túl jól működött. Bizonyára meghökkent, amikor a lány azt javasolta, házasodjanak össze. Talán kénytelen volt dönteni: nemet mond, és felhagy a figyeléssel, vagy igent, és folytatja. A főnökei akár rá is parancsolhattak, hogy igent mondjon. Miként hagyhatta Rebecca, hogy ennyire becsapják?

Megérkezett a busz, felugrott rá. Lesütött szemmel ment oda az egyik hátsó üléshez, és a tenyerébe temette az arcát.

Arra az időre gondolt, amikor együtt jártak. Amikor szóba hozta azokat a témákat, amelyek zátonyra futtatták korábbi kapcsolatait – feminizmusát, kommunistaellenességét, ragaszkodását Carlához –, Hans mindig megfelelően reagált. Rebecca azt hitte, hogy szinte már csodálatos egyformasággal gondolkodnak. Sosem jutott eszébe, hogy a férfi csak színészkedik.

A busz régi romok és új betonépületek között vánszorgott a városközpont, a Mitte felé. Rebecca próbált a jövőre gondolni, de nem bírt. Egyedül a múlt járt a fejében. Eszébe jutott az esküvőjük, a mézeshetek, a házasságuk egy éve, és most már látta, hogy ez csak komédia volt, amelyet Hans parancsra adott elő. Két évet lopott el az életéből. Ettől annyira dühbe gurult, hogy abbahagyta a sírást.

Eszébe jutott az este, amelyen ő javasolta, hogy házasodjanak össze. A friedrichshaini Népparkban sétáltak, megálltak a régi Tündérmese szökőkút előtt, és a faragott kőteknősöket bámulták. Rebecca tengerészkék ruhát viselt, mert ez volt a kedvenc színe, Hans új tweedzakót: mindig sikerült jó ruhákat szereznie, noha Kelet-Németországban nem létezett a divat. Átkarolta a lányt, amitől Rebecca biztonságban érezte magát, azt hitte, védik és szeretik. Egy férfit akart egy életre, és Hans volt ez a férfi.

− Házasodjunk össze, Hans – mondta mosolyogva.

A férfi megcsókolta, és azt felelte:

− Remek ötlet!

Mekkora bolond voltam!, gondolta dühösen. Hatökör!

Ez mindenesetre megmagyarázott egy dolgot. Hans még nem akart gyereket. Azt mondta, szeretné, ha előbb előléptetnék, és saját otthonuk lenne. Ezt a házasság előtt nem említette, Rebecca meg is lepődött, hiszen ő huszonkilenc éves volt, a férfi pedig harmincnégy. Most már tudta a valódi okot.

Mire leszállt a buszról, már tombolt. Sietett a szélben és az esőben a régi, magas ház felé, amelyben laktak. A hallból belátott a nappaliba, ahol az anyja elmerülten diskurált Heinrich von Kessellel, aki hozzá hasonlóan szociáldemokrata városi tanácsos volt a háború után. Rebecca szó nélkül elsietett mellettük. Tizenkét éves húga, Lili a konyhaasztalnál a házi feladatot írta. A szalonból zongoraszó hallatszott: öccse, Walli bluest játszott. Rebecca fölment az emeleti két szobába, ahol Hansszal laktak.

Az első, amit meglátott, Hans makettje volt. Házasságuk egy éve alatt ezen dolgozott. Gyufaszálakból felépítette a Brandenburgi kapu méretarányos másolatát. Minden ismerőse neki gyűjtötte az égett gyufaszálakat. A modell már majdnem befejezve állt a szoba közepén, a kis asztalon. Már kész volt a központi boltív meg a szárnyak; Hans most tért át a quadrigára, a kapu tetején álló, négylovas harci szekérre. Ez volt a munka legnehezebb része.

Hogy unatkozhatott, gondolta keserűen Rebecca. Semmi kétség, az egész építmény arra volt jó, hogy valamivel elverje az időt az estéken, amelyeket egy olyan nővel kellett töltenie, akit nem szeret. A házasságuk olyan volt, mint ez a makett, a valódi dolog gyatra mása.

Odament az ablakhoz, kinézett az esőbe. Egy perc múlva egy barna Trabant 500-as állt meg a járdánál, és Hans szállt ki belőle.

Hogy merészelt idejönni?

Az esővel mit se törődve feltépte az ablakot, és lekiáltott:

− Tűnj el innen!

A férfi megállt a vizes járdán, és fölnézett.

Rebecca tekintete rávillant a férficipőre, amely mellette állt a padlón. Kézzel varrta egy öreg suszter, akit Hans kutatott fel. Megragadta az egyiket, és a férjéhez vágta. Jó dobás volt, mert bár Hans lebukott, mégis eltalálta a fejét.

− Te hülye liba! – ordította.

Bejött Walli és Lili. Megálltak az ajtóban, és úgy bámulták az ő nagy nővérüket, mintha Rebeccát váratlanul kicserélték volna. Valószínűleg így is történt.

− A Stasi parancsára vettél el! – üvöltött ki az ablakon Rebecca. – Ki a hülye? – A másik cipőt is kivágta az ablakon, ám ezúttal nem talált.

− Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten Lili.

Walli elvigyorodott.

− Nem semmi, apám!

Odakint két járókelő megállt bámészkodni. Az egyik szomszéd is kijött, és a száját is eltátotta gyönyörűségében. Hans gyilkosan meredt rájuk. Büszke ember volt, borzasztó kínos lehetett neki, hogy nyilvánosan hülyét csinálnak belőle.

Rebecca körülnézett, hogy még mit vághatna hozzá. Tekintete megállapodott a Brandenburgi gyufaszál kapun.

Furnérlapon állt. Fölkapta. Nehéz volt, de elbírta.

− A mindenit! – mondta Walli.

Rebecca az ablakhoz cipelte a makettet.

− Ne merészeld! Az az enyém! – ordította Hans.

Rebecca az ablakpárkányra támasztotta a farostlemezt.

− Tönkretetted az életemet, te Stasi-strici! – üvöltötte vissza.

Még az esőben is hallatszott, ahogy az egyik bámészkodó, egy asszony lenézően, kotkodácsolva fölnevet. Hans elvörösödött a dühtől, és kereste a hang forrását, de nem találta. Számára az volt a legszörnyűbb kínzás, ha kinevetik.

− Teszed le azt a makettet, te ribanc! – bömbölte. – Egy évet dolgoztam rajta!

− Én ugyanannyit dolgoztam a házasságunkon – felelte Rebecca, és fölemelte a makettet.

− Megparancsolom, hogy tedd le! – harsogta Hans.

Rebecca kitolta a makettet az ablakon, és elengedte.

A kapu megfordult a levegőben, a furnérlap került felülre, a quadriga alulra. Nagyon hosszúnak tűnő ideig zuhant, Rebecca úgy érezte, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Azután olyan hanggal ért földet az előkertben, mintha papírt gyűrnének össze. A makett szétrobbant, gyufaszálakat lövöldözve, amelyek a pusztítás napkitörését rajzolták a vizes kövezetre. A furnérlemez alatt nem maradt semmi.

Ken Follett

Ken Follett

Hans egy hosszú percig bámulta. A szája tátva maradt a megdöbbenéstől.

Majd összeszedte magát, és Rebeccára szegezte az ujját.

− Jól figyelj rám – mondta olyan hidegen, hogy az asszony hirtelen félni kezdett. – Figyelmeztetlek, hogy ezt még megbánod. Te és a családod is. Amíg éltek, bánni fogjátok. Ezt vedd ígéretnek.

Beszállt a kocsijába, és elhajtott.

Fordította: Bihari György, Sóvágó Katalin

Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén
Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2014