Raul Hilberg: Az európai zsidók elpusztítása (részlet)

Posted on 2014. november 24. hétfő Szerző:

0


Hilberg_AzEU-zsidók elpusztítása-bor180| Első fejezet | Az előzmények |

Az európai zsidók elpusztítása a németek részéről rendkívüli teljesítmény volt; a zsidóságnak a német támadás súlya alatt bekövetkezett összeomlása a kudarc jele volt. E két jelenség együttesen egy korábbi korszak végleges lezárását jelentette.

A zsidóellenes politika és akciók nem 1933-ban kezdődtek. A zsidók sok évszázadon át és sok országban voltak üldöztetés és pusztítás áldozatai. Vajon mi volt a célja ezeknek a tetteknek? Mi volt a célja mindazoknak, akik makacsul ragaszkodtak a zsidóellenes lépésekhez? A nyugati világ történelme során három egymást követő, egymástól eltérő politikát alkalmaztak a szétszóratásban élő zsidósággal szemben.

A zsidóellenes politika első formáját, a térítést az i .sz. 4. században kezdték alkalmazni a Római Birodalomban. A 4. század elején, Constantinus uralkodása alatt, a keresztény egyház szerezte meg a hatalmat Rómában, és a kereszténység államvallássá vált. Ettől az időszaktól kezdve az állam az egyház politikáját hajtotta végre. A következő tizenkét évszázad folyamán a katolikus egyház hozta meg a zsidókat érintő rendszabályokat. A keresztény egyház, szemben a kereszténység előtti rómaiakkal, akik nem törekedtek vallási és hitbéli monopóliumra, megkövetelte a keresztény tanok elfogadását.

Ahhoz, hogy megértsük a zsidósággal szemben folytatott keresztény politikát, fel kell ismernünk, hogy az egyház nem annyira hatalmának növelése érdekében igyekezett téríteni (a zsidók száma mindig is csekély volt), hanem abból a meggyőződésből, hogy az igazi hívőknek feladata megóvni a hitetleneket a pokol örök tüzétől. A hittérítő buzgósága mutatta hite mélységét. A kereszténység nem csupán egy volt a sok vallás közül, hanem az egyetlen igazi vallás. Akik nem követték, azok vagy tudatlanok voltak, vagy tévúton jártak. Ám a zsidók nem fogadhatták el a kereszténységet.

A kereszténység nagyon korai szakaszában a zsidók csupán egy zsidó szekta tagjainak tekintették a keresztényeket. Hiszen az első keresztények még betartották a zsidó törvényeket, csupán néhány lényegtelen szertartással, például a megkeresz­telkedéssel, bővítették a vallási életüket. Ám azzal, hogy istent csináltak Krisztusból, nézeteik egy csapásra megváltoztak. A zsidóknak csak egy istenük van. Ez az Isten oszthatatlan. Féltékeny, és maga mellett nem tűr el más isteneket. Ő nem azonos Krisztussal, és Krisztus nem lehet Ő. A judaizmus és a kereszténység ettől fogva összeegyeztethetetlen. A kereszténység elfogadása azóta a zsidóság elhagyását jelenti.

Az ókorban és a középkorban a zsidók nem adták fel könnyen a judaizmust. Az egyház türelmesen és kitartóan igyekezett megtéríteni a csökönyös zsidóságot, és tizenkét évszázadon keresztül megszakítás nélkül folyt közöttük a teológiai vita. Ám a zsidókat nem tudták meggyőzni. Az egyház szavai alátámasztására fokozatosan az erőszakhoz folyamodott. A pápaság nem engedélyezte, hogy nyomást gyakoroljanak az egyes zsidókra; Róma tiltotta az erőszakos térítést. De összességében a klérus alkalmazta a nyomásgyakorlás eszközét. Az egyház lépésről lépésre, egyre növekvő hatásfokkal tette magáévá a „védekező” intézkedéseket a passzív áldozatokkal szemben. Szigorú törvényekkel – a zsidókkal történő házasság, a velük folytatott vallási viták és a velük való együttélés tilalmával – „védelmezte” a keresztényeket a zsidókkal fenntartott kapcsolatok „káros” következményeitől, és a Talmud elégetésével, a zsidók közigazgatástól való eltiltásával a „kártékony” zsidó tanításoktól.

Semmi sem világítja meg jobban, milyen csekély mértékben volt képes az egyház elérni a célját, mint az, ahogy azzal a néhány zsidóval bánt, akik felvették a keresztséget. A klérus nem volt biztos a sikerében – innen ered az a középkorban széles körben elterjedt gyakorlat, hogy az áttérteket egykori zsidókként tartották számon; innen ered az eretnekséggel megvádolt új-keresztények inkvizíciója, a „tisztaságot”, a tisztán keresztény származást jelentő igazolások kiadása Spanyol­országban, valamint a „felerészt új-keresztény”, a „negyedrészt új-keresztény”, a „nyolcadrészt új-keresztény” stb. definíció.

A térítés kudarca messze ható következményekkel járt. Ettől kezdve az egyház úgy tekintett a zsidókra, mint egy különleges embercsoportra, amely más, mint a keresztények, süket a kereszténységre, és veszélyt jelent a keresztény hitre. Luther Márton, a protestantizmus megalapítója 1542-ben a következőket írta:

„S ha szikrányi józan ész és megértés lakozna bennük, a következőképp kéne gondolkodniuk: Ó, Istenem, nem jól állunk, nem megy jól a sorunk; túl nagy, túl régi és túl kitartó a nyomorúságunk; Isten megfeledkezett rólunk, stb. Én nem vagyok zsidó, de szavamra, nem szeretek Isten kegyetlen haragjára gondolni, amellyel ezt a népet sújtja, mert megrémít a testembe és lelkembe hasító gondolat: Mi történik majd mindeme hamis kereszténnyel, hitetlennel a pokol örökös tüzében?”

Röviden: ha ő zsidó lenne, már rég elfogadta volna a kereszténységet.

*

Tizenöt évszázadnyi szenvedés után egy nép nem tekintheti magát továbbra is kiválasztottnak. De ez a nép vak volt. Isten haragja sújtotta. „Isten őrülettel, vaksággal, dühödt szívvel verte meg őket, örök tűzzel, amelyről a próféták így beszélnek: Isten haragja senki által nem csillapítható tűzként fog lesújtani rájuk”.

A lutheri kézirat olyan időkben jelent meg, amikor a zsidókkal szembeni gyűlölet fokozódott. Túl sokat invesztáltak az ezerkétszáz éven át tartó térítési politikába, túlságosan csekély eredménnyel. A 13. és a 16. század közötti időszakban Anglia, Franciaország, Németország, Csehország és Itália zsidóságát ultimátum elé állították: áttérnek, vagy kiutasítják őket az országból.

A kiűzetés volt a zsidókkal szembeni politika második formája. Eredetileg csupán alternatívaként – méghozzá a zsidók számára meghagyott lehetőségként – merült fel. De a kiűzetés és a kirekesztés az egyház és az állam szétválasztását követően, jóval azután is megmaradt a zsidóellenes politika céljának, hogy az állam felhagyott az egyház politikájának végrehajtásával.

A 19. századi antiszemiták, akiket már nem vallási célok mozgattak, a zsidók kivándorlását támogatták. Zsidógyűlöletük jogosságát és indokait mintha az egyház kibékíthetetlen ellenségeskedéséből merítették volna – mint amikor a spekulánsok megvásárolják egy tönkrement vállalat jogait. Az egyházi zsidóellenesség korszaka utáni zsidógyűlölők a gyűlölettel együtt azt az elgondolást is átvették, hogy a zsidókat nem lehet megváltoztatni, áttéríteni, asszimilálni, hogy rugalmatlanok, nézeteikben rendíthetetlenek, hitük megváltoztathatatlan.

A nácik átvették a kiűzés, kirekesztés politikáját, amely 1941-ig megmaradt a zsidóellenes tevékenység céljaként. Ez az év azonban fordulópontot jelent a zsidóellenesség történetében. 1941-ben a nácik egy totális háború közepén találták magukat. Sok millió zsidó élt gettókba zárva. Az emigráció lehetetlen volt. Meghiúsult a „last-minute” terv, hogy a zsidókat az afrikai Madagaszkár szigetére szállítják. Más „megoldást” kellett találni a „zsidóproblémára”. Ebben a válságos időszakban merült fel a nácik elméjében a „területi megoldás”. A „területi megoldás”, vagy ahogy közismertté vált: „a zsidókérdés végleges megoldása Európában”, az európai zsidóság megsemmisítését tűzte ki céljául. Az európai zsidókat meg kellett ölni. Ez volt a zsidóellenes politika harmadik fajtája.

Összegezve: az i. sz. 4. századtól fogva háromféle zsidóellenes politika létezett: áttérítés, kiűzetés és megsemmisítés. A második az első alternatívájának tűnt, a harmadik pedig a második alternatívájaként bontakozott ki.

Az európai zsidók elpusztítása 1933–1945 között példa nélküli történelmi eseménynek tűnik. Való igaz, arányait és a körülményeket figyelembe véve korábban nem történt semmi hozzáfogható. Szervezetten, néhány év leforgása alatt 5 millió embert gyilkoltak meg. És a művelet még azt megelőzően befejeződött, hogy bárki fel tudta volna fogni iszonyú voltát – a jövőre gyakorolt hatásairól nem is beszélve.

Mégis, ha górcső alá vesszük ezt a példátlan méretű traumát, azt látjuk, hogy majdnem mindenre, ami ez alatt a tizenkét év alatt történt, korábban már volt példa. A náci pusztítási folyamat nem a semmiből indult el; egy időszakosan ismétlődő jelenség betetőzése volt. Ezt a trendet a zsidóellenes adminisztrációk három, egymást követő céljában figyelhetjük meg. A keresztény misszionáriusok voltaképpen azt mondták: „Zsidóként nincs jogotok köztünk élni”. Az őket követő világi uralkodók azt hirdették: „Nincs jogotok köztünk élni”. S végül a nácik kijelentették: „Nincs jogotok élni”.

Ezek az egyre drasztikusabbá váló célok lassan és folyamatosan erősödő zsidóellenes aktivitást és gondolkodást eredményeztek. A folyamat a zsidók kereszténységre való áttérítésének kísérletével kezdődött. A következő lépés célja az áldozatok száműzetésbe kényszerítése volt. S befejezést a zsidók legyilkolása jelentette. A német nácik nem lökték félre a múltat, hanem építkeztek rá. Nem ők indították el a folyamatot, de ők fejezték be. Az antiszemitizmus történetének mély bugyraiban számos olyan közigazgatási és lélektani eszközre bukkanunk, amelyekkel a nácik végrehajtották a pusztítást. A múlt bugyraiban kutakodva ama jellemző válasz gyökereit is felfedezhetjük, amellyel a zsidók egy kívülről jövő támadásra reagáltak.

A történelmi előzmények fontosságát úgy érthetjük meg a legkönnyebben, ha a közigazgatást tanulmányozzuk. A zsidók elpusztítása ugyanis közigazgatási folyamat volt; megsemmisítésükhöz szisztematikus és egymást követő lépésekben végrehajtott közigazgatási intézkedések szükségeltettek. Egy modern társadalomnak nem állnak rendelkezésére olyan módszerek, amelyek segítségével azonnal és nagy számban képes a keretein belül élő embereket legyilkolni. A hatékonyságnak ez a problémája megszámlálhatatlan nehézséget és akadályt vet fel. Ezzel együtt, ha átvizsgáljuk a zsidók elpusztításával kapcsolatos feljegyzéseket, szinte azonnal a szemünkbe ötlik az a tény, hogy a német közigazgatás tudta, mit csinál. A német bürokrácia csalhatatlan irányérzékkel és hátborzongató találékonysággal kutatta fel a végső cél eléréséhez vezető legrövidebb utat.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a feladat meghatározza megoldásának formáját. Ahol megvan a szándék, ott meglesz a módszer is, és ha az akarat elég erős, a módszert is meglelik. De mi van akkor, ha nincs idő a kísérletezésre? Mi van akkor, ha a feladatot gyorsan és hatékonyan kell megoldani? Ha egy patkányt olyan labirintusba helyeznek, ahol csak egy úton tud eljutni a céljához, számos próbálkozás után megtanulja kiválasztani azt az egyetlen utat. Néha a bürokraták is útvesztőbe kerülnek, ám nekik nincs lehetőségük a próbálkozásra. S esetleg nincs idő a tétovázásra, a megtorpanásra. Ezért olyan fontos a múltbeli teljesítmény, ezért annyira lényeges a múltbéli tapasztalat.

Raul Hilberg

Raul Hilberg

Azt mondják, a kényszer találékonyságot szül, ám precedensek és már meglévő útmutató birtokában nincs szükség találékonyságra. A német bürokráciának módjában állt meríteni ezekből a precedensekből, követni az útmutatót, ugyanis a közigazgatási tapasztalat hatalmas tárháza állt rendelkezésére – amelyet az egyház és az állam 1500 éves pusztító tevékenysége töltött meg.

A katolikus egyház, azon igyekezete során, hogy katolikus hitre térítse őket, számos intézkedést hozott a zsidó lakosság ellen. Ezek az intézkedések a katolikus közösségeknek a zsidó tanoktól való „megvédését”, és nem mellékesen a zsidók „makacsságának” megtörését szolgálták. Jellemző, hogy mihelyt a kereszténység az i.sz. 4. században államvallássá vált Rómában, megszűnt a zsidók egyenjogúsága. Ettől kezdve az egyház és a keresztény állam zsinati döntésekkel és birodalmi törvényekkel kéz a kézben üldözte a zsidókat.

Fordította: Szekeres Gábor

Raul Hilberg: Az európai zsidók elpusztítása
K.u.K. Könyvkiadó, Budapest, 2014