A Nagy Detektív és Bamba Pacák új esete | Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

Posted on 2014. november 25. kedd Szerző:

0


Hannah_A_monogrammos_gyilk-bor180M. Dalnoki Fanni |

Sophie Hannah, több thriller és krimi elismert szerzője ezúttal valami olyasmivel próbálkozott, amibe az embernek könnyen beletörhet a bicskája: akart egy Agatha Christie-regényt írni. Sőt mi több, egy új Poirot-esettel lepte meg olvasóit.

Egy másik író világát és hősét kölcsön venni nem egyszerű feladat. A szerzőnek el kell dönteni, hogy meg akarja-e tartani az eredeti stílust – amely esetben nagyon könnyű beleesni a rosszul sikerült utánzás csapdájába –, vagy saját hangján akarja megírni a történetet, pusztán csak ismerős szereplővel. Ez utóbbival viszont azt kockáztatja, hogy az egésznek elvész a lényege. Hogy sikerült-e venni az akadályokat, arra térjünk vissza később.

A történet: Hercules Poirot úgy dönt, pihenteti kissé megfáradt szürke agysejtjeit, ezért pár hónapra kivesz egy szobát az otthonával szemközti házban, hogy azért ne kerüljön kedves lakásától túl messzire. Itt összebarátkozik a Scotland Yard fiatal felügyelőjével, Edward Catchpoollal. A rendőrnyomozót egyik este hármas gyilkossághoz hívják egy előkelő hotelbe: három szoba, három egyformán elrendezett holttest, s mindháromnak egy-egy monogramos mandzsettagomb van a szájában. Ugyanazon az estén Poirot szokásos vacsoráját fogyasztja új, vakációs törzshelyén, ahol szóba elegyedik egy zaklatott hölggyel, sőt felajánlja a segítségét, ugyanis új ismerőse meg van győződve arról, hogy meg akarják ölni.

A két eset természetesen összefügg, hogy miképp, annak kiderítése már az olvasóra vár. Kellemesen izgalmas indítást kapunk A monogramos gyilkosságoktól, és az első néhány oldalon is csak alig érezhető, hogy ezt a könyvet nem Agatha Christie írta. De nem baj, mert érdekes, lássuk mi lesz belőle! Korábbi felszínes benyomásunk azonban lassan bizonyossággá válik. Ez a Poirot valahogy nem olyan, amilyennek megismertük.

Hannah megragadta a belga nyomozó néhány jellegzetes tulajdonságát – nem is a legelőnyösebbeket –, és felaggatta őket egy elegáns próbababára. Aztán még ki is hangsúlyozta, mintegy felhíva az olvasó figyelmét: látod, ez itt tényleg Poirot. Formás bajusza van, önhitt, arrogáns, és folyton leszólja Angliát és az angol szokásokat. Mindez kicsit zavaró, különösen annak, aki kedveli a kis belgát, mert a számtalan történet során, amelynek főhőse volt, decensebbnek ismerte meg. Tudja, hogy kedves, udvarias, egyáltalán nem harsány, és bár hangoztatja, hogy a szerénység értelmetlen dolog, nem habozik hárítani, ha szemtől szembe dicsérik. Azonkívül nem szokása kioktatni a társait. Sem Japp felügyelő, sem Hastings kapitány nem érzi magát megalázva mellette, annak ellenére, hogy természetesen Poirot azért hajlamos környezete tudtára adni szellemi fölényét.

Az angol kiadások

Az angol kiadások címlapja

Hannah krimije tehát ígéretesen indul, és hogy Poirot nem olyan, amilyennek megismertük, csak egy apró körülmény; nem könnyű dolog valaki másnak a hősét mozgatni. Hiszen van a szerzőnek saját hőse, saját detektívje is. Catchpool felügyelő másfajta karakter. Kedves időtöltése a keresztrejtvények készítése. Jellemét tekintve viszont az önsajnálat, az önutálat, az önbizalomhiány és a szorongás valami különös keveréke. Ez eleinte még felkelti az olvasó szánalmát, de az már kifejezetten idegesítő, hogy mindehhez ostobaság és szűklátókörűség párosul. És sajnos pályaalkalmatlanság is.

A klasszikus (és modern) detektívtörténet hóttcivil olvasójának is van egy bizonyos képe arról, hogy nagyjából hogyan zajlik a helyszínelés, milyen feladatokat kell késedelem nélkül elvégezni (a helyszín átkutatása, ujjlenyomat-ellenőrzés, a holttest elsődleges vizsgálata stb.). Ehhez képest amint a Yard ifjú felügyelője meglátja a holttesteket, eszébe ötlik rémséges gyermekkori emléke a halott nagypapával – megfordul és elmegy azzal, hogy majd másnap visszatér. Reggelig mindhárom halottat a szobákban hagyják, úgy, ahogy vannak! Semmi utasítás a beosztottaknak, semmi kihallgatás. Catchpool rendőrfelügyelő hazamegy, és igyekszik nem gondolni az esetre. Merőben szokatlan eljárás egy olyan ember részéről, aki 32 évesen elérte a felügyelői rangot a nagyon neves és hatékony testületnél. A karakter egyébként a történet folyamán nem igazán mutat fejlődést, sőt. Poirot minden egyes gyanúsított-jelöltjét kapásból elveti azzal, hogy szegény lány, szegény ember, szegény portás biztosan nem lehetett. Poirot minden megfigyelése és minden felfedezett összefüggése lehetetlennek tűnik a szemében. Magától nem jut eszébe semmi. A belga nyomozó által rá rótt feladatokat nyűgnek és tehernek érzi. Röviden, Catchpool maga a tipikus Bamba Pacák az irodalomtörténet minden Nagy Detektívje mellett (kopirájt: S. Leacock), azzal a különbséggel, hogy még véletlenül sincs benne szerethető vonás.

Mindeközben Poirot dolgozik az ügyön, és néha fel is csillan valami abból az alakból, akit már megismerhettünk. A sokszorosára dagasztott történetben a könyv második feléig tulajdonképpen nem derül ki semmi. A szereplők csak történeteket mesélnek el, felbukkannak, eltűnnek, hazudnak, sírnak, ájuldoznak. Mire elérkezünk a végkifejlethez – amikor már minden kellően zavaros –, az egész dagályosan drámaivá válik. Igaz, Hannah eszközei közé tartozik, hogy ugyanazt a történetet több szereplő meséli el, olykor többször is (módosítva, naná…), ezért nem lehetünk biztosak abban, melyik lesz a végleges változat.

A regény kriminalisztikai része tehát követi a Christie-dramaturgiát. Olyan, mint a fonott kalács, sosem tudható előre, melyik történetszál mutatja föl a hiteles igazságot. Ám amikor itt-ott előbukkan az író saját hangja a kölcsönvett álca alól, az a benyomásunk támad: hiszen ez a nő tehetséges! Olykor túlhangsúlyozza, túlmagyarázza a dolgokat, néha szinte látni a könyvben a nagy, piros nyilakat, amelyeket az olvasó számára tesz oda: EZT JEGYEZD MEG, MÉG FONTOS LESZ. Ha nem más világát akarná belakni, talán ez nem így lenne. Mindenképp meg kell említenünk, hogy Molnár Eszter fordítása korrekt, pontos, és nem az ő hibája, hogy a könyv nehezen élvezhető.

Sophie Hannah-nak számos könyve jelent meg magyarul, nem egy bestseller, mindben sok a csavar meg a nagy, szenvedélyes érzelem. Ráadásul Hannah-t a 21. század Agatha Christie-jének emlegetik. Megtisztelő cím, és megtisztelő az is, hogy a Christie-örökösök engedélyüket adták a Poirot-alak újraírásához. A kísérletet végül is végrehajtotta – ki tudja, a szerző vagy az örökösök gondolkodnak-e folytatásban. Aki nem nagyon olvasta Dame Agatha könyveit, ritkán vagy egyáltalán nem találkozott még Hercule Poirot-val, annak jó eséllyel tetszeni fog A monogramos gyilkosságok.

Sophie Hannah (Fotó: Phillipa Gedge)

Sophie Hannah (Fotó: Phillipa Gedge)

Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok – Hercule Poirot új esete
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014
504 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft
ISBN 978 963 079 8945

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

1929. február 7-én három holttestet találnak a Bloxham Szálló három emeletén. Két nő és egy férfi vesztette életét a luxushotelben, és mindhármuk szájában monogramos mandzsettagomb lapul. A Scotland Yard ifjú felügyelője, Edward Catchpool kapja meg az ügyet, amely korántsem ígérkezik könnyűnek. Nagy szerencséjére a szomszédjába költözött egy jellegzetes bajuszú, köpcös kis belga. Poirot szívesen segít az érthetetlen bűnügy felgöngyölítésében, amiben kulcsszerepet játszik egy cselédlány, egy lelkész özvegye és a negyedik mandzsettagomb.

Sophie Hannah igazán nagy kihívást jelentő új esettel lepte meg a világ leghíresebb belgáját. A számos népszerű lélektani krimi szerzőjét, Agatha Christie unokája, Mathew Prichard kérte fel, hogy írja meg a világhírű Hercule Poirot legújabb esetét. Sophie Hannah, aki Agatha Christie nagy rajongója, boldogan fogadta el a lehetőséget, és vette elő régi, dédelgetett ötletét.

»Abszolút nem próbáltam utánozni Christie-t. Én csak annyit szerettem volna, és remélem, sikerült is véghezvinnem, hogy Poirot hozzá méltó kihívást kapjon egy olyan krimiben, ami a korszak stílusában íródott« – nyilatkozta az író a regény írásáról.