Énekhangszerek | A Bálnában: a svéd The Real Group

Eszéki Erzsébet |

Körülbelül tíz éve kaptam egy svéd barátomtól néhány CD-t, azzal a kéréssel, hogy ne olvassak el semmit róluk, csak hallgassam meg a lemezeket. A különleges hangú énekesek, az életteli, fülbemászó dalok mellett leginkább az a finom lüktetés nyűgözött le, amit annyira szeretek a jó dzsesszben, ahogy csak a legjobb bőgősök és dobosok tudják pakolni a „szenet a zenekazánba”. (Mint amilyen a magyar dobos, Balázs Elemér is, aki számára a dob: dallam­hangszer.)

Nem sokkal később élőben is hallhattam őket a stockholmi Koncerthuset elegáns termében (nem mellesleg a Nobel-díj átadási ceremóniája is ott zajlik), ahol az előre meghirdetett hat hangverseny se volt elegendő, így még további kettőt iktattak be! Ámulva láttam, hogy szó sincs bőgőről, dobról, ők maguk játszanak el egész zenekart is, ha éppen úgy adódik. Ha becsukom a szemem, könnyen odaképzel­hettem volna mögéjük egy jó kis ritmusszekciót. Ami – persze – nem volt.

Most végre meggyőződhetett erről a magyarországi közönség is. A CAFé Budapest koncertjén megtelt az (amúgy ürességtől kongó) Bálna rendezvényterme. Ideje volt, hiszen a The Real Group évtizedek óta járja a világot (ahogy megtudtuk, nemrég Japánt énekelték végig), pár éve Bécsben nézegettem irigykedve a plakátokat fellépéseikről.

A budapesti koncerten is változatos, jó dramaturgiával szerkesztett estet hallgattunk, amelyen finoman szőtték össze a népzenei, a dzsessz, a pop és a klasszikus zenei ihletésű, jórészt új dalaikat. Volt, amikor Mozart-műből vezették át dzsesszbe az egyik számukat, az elején klasszikus zenei hangzást produkálva – Mozartnak aligha lett volna ellenére ez a kreativitás, ötletesség, ha hallhatta volna az énekegyüttes produkcióját.

Az egyik népszerű Beatles-számban (Ticket to Ride) az elektromos gitár hangja, a „lángoló gitárjáték” (imitációja) aratott óriási sikert, máskor meg fúvósok hangját adták vissza – torokból. A produkciókat a közönség azonnal kitörő tapssal jutalmazta. Az egyik legszebb dalban pedig a templomi hangzást, a tágasság érzését teremtették meg úgy, hogy könnyen egy templomba képzelhettük magunkat.

A koncert nem lett volna teljes, ha az első ráadás nem ABBA-dal – a Dancing Queen, amellyel évek óta nagy sikert aratnak szerte a világon. Mindez kristálytiszta hangon – ami természetesen alapkövetelmény. A színpadkép egyszerű, öt székkel, nincs folyamatosan változó, villódzó háttérkép, legföljebb csak színes fénypászmák. A tágas színpadon csak az öt énekest látjuk, akik az estet kizárólag az énekhangra, a hangzás egyediségére, erejére, változatosságára, valamint a finom zenei és előadóművészi humorra építették.

A régi tagok közül Anders Jalkéus egyszerre bámulatos bőgő- és dobjátékot is produkál, miközben tengermély basszusa is lenyűgöző. A tenor Anders Edenroth – aki szintén régóta énekel a csapatban – férfiúi líraiságot szokott csempészni a dalokba. Egyik számukkal arra hívták fel a figyelmet, mennyire szégyenteljes, hogy Európában az utcákon hajléktalanok élnek, de szólt dal a szabadság fontosságáról is.

Tökéletes az ének/zenekar összhangja. Minden másodpercük egy-egy pontosan összecsiszolt elem, anélkül, hogy éreznénk a produkció mögötti kemény munkát. A gondosan felépített műsorban remekül elegyedik a líra az életteli ritmusokkal meg a humorral. A jól kiszámított arányok következtében a nézőnek az a benyomása, hogy másképp nem is lehetne…

Mindegyikőjük színpadi jelenléte erőteljes, sugárzó. De ami talán még fontosabb: az egész programból az éneklés természetessége és öröme süt. A koncert annyira sallangmentes, letisztult, hogy már-már puritán – persze, ne feledjük: mind Skandinávia gyermekei (4 svéd, 1 dán – vagy másképpen: 2 nő, 3 férfi), arrafelé nem meglepő a puritanizmus. A siker az énekesek személyes varázsára (is) épült. Nem hagyhatom említetlenül a másik három énekest: a barna Emma Nilsdotter (szoprán, aki ha nem énekelne, szülésznő lenne), a szőke (jazz-, pop-, és Bach-kedvelő) alt, szintén régi tag Katarina Henryson, meg a szakállas dán (hobbiszakács) bariton, Morten Vinther Sørensen.

Svédországban könnyű, mondhatnánk, hiszen ott szinte mindenki énekel. Nyaranta sokfelé rendeznek kórusfesztiválokat, versenyeket a városi parkokban, a falvak körüli mezőkön. Az a capella éneklés roppant nehéz, ám ilyen énekegyüttesek bőséggel akadnak a világban, igen kitűnőek. De olyat még nem hallottam, amelyik az énekszólamok mellett a hangszerek szólamait is megidézné.

Talán a The Real Group mostani, budapesti koncertje után nem kell ismét évtizedeket várni arra, hogy élőben hallhassuk őket. Lehetőleg olyan, jó akusztikájú, igazi koncertteremben, ahol még jobban érvényesül minden zenei árnyalat, amire az együttes képes.

Utóirat: akinek megjött a kedve, az itt látott kisvideókon kívül sok további felvételt talál…