Elmosódottan | Robert Capa emlékest

Posted on 2014. szeptember 9. kedd Szerző:

0


Robert Capa

Robert Capa

Bedő J. István | 

Robert Capa akárhol is élt, halt – a miénk. Iskolát teremtett megkerülhetetlenné vált. Valami olyat tudott megmutatni a Leicájával (meg minden más gépével), amire más akkor még nem volt képes.

Ünneprontóan megfogalmazva: megint csak emlékezzünk arra, hogy valakit elüldöztek a hazájából, aki aztán más néven, másutt világhírű lett – amit idehaza maradva (talán) sosem ért volna el/meg. Kékesi Attila filmjében – Közel Capához – Hajdú János kamerája embereket és fotókat nézeget. Embereket, akik még kisebb nagyobb gyerekként találkoztak Bandival – az akkor még Friedmann Endre néven anyakönyvezett fiatal- vagy felnőtt emberrel, akiből a Horthy-rendőrség nem éppen áldásos tevékenysége nyomán előbb menekülő, majd emigráns lett – mígnem a harctéri fotózás mestere.

A forgatókönyv Hámor Éva munkája: múltkutatás egy Robert Capa által dedikált könyv nyomán – a még élő tanúk, a még megtalálható helyszínek kifaggatásával. Érdekes film született belőle, érdekes beszélő fejekkel.

Az életúthoz, igaz, csak morzsákat tesz hozzá, hiszen Capa maga – aki újságírónak készült, s csak több szerencsés véletlen tette fényképezőgép tulajdonosává, majd fotográfussá – is megírta életének nem egy szeletét. Ennek a címe Robert/Bob/Bandi gyakran említett mondása: Kissé elmosódva. Üstököshöz hasonló felbukkanása és egyik hadszíntérről a másikra vezető életpályája sokak fantáziáját felpiszkálta, számos könyv született róla, életéről, munkáiról, szerelmeiről.

Aki eddig csak a képeit ismerte és becsülte, most megkedvelhette a sármos, jóképű fiatal fickót is,akinek sok kedvese, rajongója volt, de igazi szerelme csak egy, a tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt Gerda Taro.

Boldog fiatalok: Gerda Taro és Robert Capa

Boldog fiatalok: Gerda Taro és Robert Capa

És aki a képeit eddig a szakember szemével nézte, most újat láthatott meg: a digitális technika egyik eljárásával a kétdimenziós kép mélységet kapott, az előtér alakjai egy megmozduló háttér elé kerültek, mintha a jelenetet éppen most forgatnák, exponálnák.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy sok mai huszonéves a fekete-fehér fotóra úgy csodálkozik rá, mint valami őskori maradványra – holott a színes színek hiánya egyáltalán nem hátrány vagy fogyatékosság. Éppen arra a mondanivalóra képes irányítani a néző figyelmét, ami a színkavalkádban elsikkad(hat).

Maia Morgenstern

Maia Morgenstern (VGy)

Egészen szokatlan előadás egészítette ki a magyar dokumentumfilmet. A Mindig az első vonalban című, Koltai M. Gábor rendezte hangszőttes magába foglalt verset, zenét és prózát. Az olasz költő (és forgatókönyvíró), Bruno Cicchetti versekké gyúrta át Capa életét. Érzelmekben és lázas képekben tobzódó, ugyanakkor végtelenül tömör verssorait Maia Morgenstern mondta (olykor énekelte) el – természetesen – olaszul, habár a vetített fordítás vissza tudta adni az eredeti szöveg zaklatottságát. A színésznő lassú szövegmondása ráadásul olyan akusztikai élmény volt, amely szépen harmonizált Jávori Fegya (& Gazda Bence, Nagy Anna) triójának improvizatív muzsikájával. A prózai részeket Nagypál Gábor olvasta fel, sajnos olykor kapkodva, és Morgensternénél lényegesen rosszabb artikulációval, pedig Capa már említett életrajzi regénye, ha nem is olyan nehéz szövetű, azért megért volna ugyanannyi odafigyelést.

Fotók: ZSIKK, Vigh György (VGy)

Háttér

Zsidó Nyári Fesztivál, 2014. szeptember 4.
Uránia Nemzeti Filmszínház

Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból
Park Könyvkiadó, Budapest, 2013
420 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft
ISBN 978 963 355 0380
* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Sürgető szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. Kinéztem magamnak egy hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje. A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK!

Jávori Ferenc, Fegya triója

Jávori Ferenc, Fegya triója (VGy)

Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába – egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjon.

Torkom szakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mert az első lépésektől fel nem robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt noszogattam, hogy lóduljon, és hozzon ide valakit egy detektorral. Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacolva a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket.”