Förster Vera: Kapaszkodj… (részlet)

Posted on 2014. szeptember 5. péntek Szerző:

1


Förster_Kapaszkodj-bor180| 1 |

Egy okos gyerek alaposan meggondolja, mikor és hová születik. Az 1924-es év Budapestjén a Márton utca 23. nem a legjobb választás volt. A szüleimnek már volt egy tizenhat éves lányuk, akinek majd hozományt kell adni, és semmi sem állt tőlük távolabb, mint egy újabb gyerek.

– Anya először azt hitte, hogy a klimax – idézte vissza később Marinka nővérem –, és amikor kiderült a dolog, már nem lehetett semmit se csinálni.

– Dolog? – kérdeztem felháborodva. – Mi az, hogy dolog? Rólam van szó!

Rólam, aki a Márton utcai világegyetem középpontja voltam, a kis hercegnő, akinek mindennap félretették az összegyűlt tejszínt, aki német nyelvű óvodába járt. Rólam, aki anya kedvence voltam, de meg kellett ismernem a kényszerű valóságot órákig ülve a bilin, amikor anyám túlságosan elfoglalt volt az üzletben ahhoz, hogy megajándékozzon a szabadulást jelentő szavakkal.

Mit csinált volna anya nélkülem? Miről beszélt volna Helén nővérével, ha nem rólam? Kivel büszkélkedett volna, amikor vasárnap meglátogattuk nagymamát, ha én nem lettem volna ott?

Nővérem szerint anyám terhessége komoly sokkot jelentett mindannyiuknak. Egy bébi nem csak felesleges teher, de annak is a vitathatatlan bizonyítéka, hogy anya és apa még mindig… Ezt a gondolatot nem lehetett elviselni. Hiszen anya, az Isten szerelmére, már harminckilenc éves! Csak nem akar a szomszédok szeme láttára kimenni az utcára ilyen állapotban? Mégis, mondta Marinka nővérem, amikor meglátta az újszülöttet, minden félelme és szégyenkezése szeretetre váltott át. Marinkával is ez történt.

– El se hiszem, hogy te voltál az a bébi, akit úgy gyűlöltem, mielőtt megszületett – mondta egyszer szeretettel, és megcsókolt.

Valami hasonlónak kellett történnie anyámmal is. Néhány évvel ezelőtt valami csoda folytán megtaláltam néhány levelét, amelyeket 1926-ban Helén húgának írt. „Vera mindenkit elbűvöl, olyan édes.” „Olyan okos, úgy beszél, mint egy hároméves.” Büszke volt rám, de állandóan szorongott is miattam. „Eleget evett a gyerek?” „Nem kellene már aludnia?” „Nem volna szabad idegen gyerekkel játszania a téren!”

Ami apámat illeti, nehéz elképzelnem, hogyan reagált a hírre. Talán halkan fütyörészett magában, majd elment rágyújtani egy cigarettára.

A Márton utca, ahol születtem, négyszögletű utcakövekkel volt kirakva, amit, azt hiszem, „makadám”-nak hívtak, és az utcai lámpák pislogtak meglepetésükben az újonnan bevezetett elektromosságtól. A házak szorosan egymás mellett álltak, de nem voltak egyformák. Néhánynak két ablaka volt zárt redőnyökkel és egy lovas kocsit is elnyelő kapuval. Másoknak kicsi szűkös bejáratuk volt egy ablakkal a kapu fölött, mint egy félszemű óriásnak. Annak a háznak, amelyben mi laktunk, nagy fakapuja volt egy kisebb belevágott bejárati ajtóval, ami két oldalán lakásokkal szegélyezett macskaköves udvarra nyílt. A többihez képest a mi lakásunk volt a legnagyobb. Két szobánk volt, az egyiknek az ablaka utcára nézett, ehhez csatlakozott egy kisebb szoba, ami Marinka nővéremé volt. Boldog volt vele mindaddig, amíg – fájdalom – meg kellett osztania egy csecsemővel.

Miénk volt a legjobb lakás, mert a ház apám szüleié volt, akik nem messze, a Tűzoltó utcában laktak. Anyám legnagyobb sérelme az volt, hogy amikor Förster nagymama havonta átjött a lakbérért, tőle is beszedte. Milyen zsidó anya az, akinek a házában a fia nem lakhat ingyen?

Anyám anyja, Schönfeld nagymama a születésem előtti időben ugyancsak a Márton utcában lakott Nándor fiával és másik lányával, Helénnel. Figyeljünk csak: Helén nagynéném és Nándor nagybátyám apám unokatestvérei voltak, mert a két nagymama testvér volt. Apám és anyám első unokatestvérek voltak, így hát Förster nagymama nemcsak anyám anyósa volt, hanem a nagynénje is. Senki sem látott még ilyen bonyolult családot.

Nem ez volt az egyedüli, ami különlegessé tett. Lángvörös hajam volt. Körülöttünk egyetlen gyereknek se volt vörös haja. Förster nagymama, akinek gyerekkorában ezt a rossz természet jelének tartották, bevallotta, hogy mostani fehér haja valamikor ugyanolyan volt, mint az enyém. Dióolajat ajánlott rá, de anyám nevetett, és azt mondta, hogy mi így szeretjük a hajamat.

Mindig irigyeltem azokat, akik tisztában vannak a származásukkal. Keveset tudok a két nagyanyámról, és szinte semmit a férjeikről, akik az 1850-es években kerültek Budapestre valahonnan az ország északi részéről. Még azt sem volt szabad tudnom, hogy milyen nyelven beszélt egymással a két nagyi.

– Német tájszólás – mondta anyám, aki szégyellte szülei jiddisét. Mi felvilágosult zsidók voltunk, akik nem sokat törődtek a gettó babonás követelményeivel, és Istennel is csak félig-meddig. A nagy ünnepeket, főleg a zsidó újévet tiszteltük, mert Isten ekkor döntött arról, hogy mi történik majd velünk a következő évben. Mégis, mivel az Úr láthatólag nem sokat törődött anyám háztartásával, a tejes edények mindinkább összekeveredtek a húsos edényekkel.

Olasz Ági

Olasz Ági – Förster Vera szerepében (Egy pesti lány)

Hogy milyen volt a családom? A jelenben éltek, ami az egyetlen lehetséges következménye volt mindannak, ami a múltban történt velük. Felvilágosultak voltak, tudtak a baktériumokról és a vitaminokról, és anyám az első volt a családban, aki bevezettette a telefont, ami szűkös kis előszobánkban csörgött. Mint a nemzedékek előttük és utánuk, nem sokat tudtak egymásról, de azt pontosan tudták, hogy mit és hogyan. A szőrme­bundákat a szekrényben nyaranta naftalinba kell tenni, hogy ne termeljenek molyt, és a gyerekeket szigorúan kell tartani, nehogy önzővé váljanak. Ha rövidre vágod a gyerek haját, akkor szépen fog nőni, ha meg­akadá­lyozod, hogy alvás közben oldalt gömbölyödjön, akkor jó tartású lesz és magas. A keresztények túl sokat isznak, és hisznek Jézusban, aki nagy ember volt, de nem Isten, mert az egyedüli Isten a mienk. A szegénységet valami furcsa módon szégyellni kellett. Ehettél két tojásból rántottát, de sohasem háromból, míg palacsintából há­rom járt, soha kettő vagy négy. Amiről sohasem beszél­tek, az a szex volt. Még a „hím” vagy a „nőstény” szó is tabu volt anyám számára. A világ férfiakból és nőkből állt, esetleg urakból és hölgyekből. Az állatoknak feltehetően nem is volt nemük. Amikor kötöttem magam ahhoz, lehetetlen, hogy a csecsemőket a gólya hozza, hiszen a gólyák ősszel elköltöznek, a nővérem kuncogott, anyám pedig szigorúan rendre utasított, mert korainak találta érdeklődésemet. A „terhes” szót sohasem használták, a nagyra nőtt has olyasmi volt, amit egy gyerek leginkább észre sem vesz, nem hogy még kérdezősködjön róla. A férfiaknak voltak bizonyos vágyaik, s a nőknek alá kellett vetniük magukat ezeknek, csakhogy „ezek a dolgok sötétben szoktak történni, és utána úgyis elfelejted”, tett nekem ígéretet Helén néni sok-sok évvel később.

A szex helyett annál többet beszéltek a pénzről. Szeretet és gyűlölet, függőség és elnyomás pénzben volt kifejezve. Az asszonyok panaszkodtak, hogy nem kielégítő a pénz, amit a férjük ad, a férfiak panaszkodtak, hogy az asszonyok túl sokat követelnek tőlük – mintha rejt­jelekben beszélnének. A szegénység maga volt az impotencia. Az igazi férfi képes rá, hogy sok pénzt keressen.

Családomban az „igazi férfi” anyám bankigazgató testvére, Nándor volt. Még a születésem előtt elköltözött az anyjával és Helén nővérével a Márton utcából az Opera mögötti Hajós utcába. A Márton utcából nézve gazdag volt, mint Krőzus.

Fordította: Torma Kálmán
Fotó: Vajda Tamás

Förster Vera: Kapaszkodj… Egy pesti lány a XX. századból
Saxum Kiadó, Budapest, 2012