Amikor egy könyvet úgy ajánlanak, hogy a történet az emberi lélek mélységeiről szól, rögtön menekülőre fogom, mert nyomasztó gondolatokra, lassú tempójú elmélkedésekre számítok. De kíváncsiságom ezúttal erősebb volt, hogy vajon mit tudhat az irodalmi Nobel-díj küszöbén álló Murakami Haruki.
A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című regénye azonban se nem nyomasztó, se nem lassú. A történet egy harminc körüli férfiról szól, aki súlyos önértékelési gondokkal küzd. Az önmagáról alkotott képe lényegesen lesújtóbb annál, mint amit a külvilág lát, önbizalomhiánya pedig szinte már kóros.
Hogy megértsük miből ered Tazaki visszahúzódása, visszatérünk vele a múltba. Középiskolás évei alatt egy furcsa, szinte természetellenes baráti társaság tagja volt. Az egymástól elválaszthatatlan három fiú és két lány szimbiózisa – úgy tűnik – egy egész életre szól. Cukuru titkon mégis kívülállónak érzi magát közösségükben, pedig minden porcikájával, minden lélegzetvételével hozzájuk akar tartozni. A szoros kötelék szinte az életet jelenti számára.
Aztán történik valami, aminek következtében minden magyarázat nélkül kiteszik a társaságból, és rövid úton megszakítanak vele minden kapcsolatot. Tazaki majdnem belehal a veszteségbe. Eltűnt minden, ami biztonságot nyújtott számára, majd egy nehéz és fájdalmas időszak után úgy dönt, szívós önuralommal, apránként újból összerakja az életét. Megváltozik kívül-belül, és a súlyos trauma után látszólag rendbe is jön.
De amikor végre megérinti a szerelem, és találkozik a néhány évvel idősebb Szalával, rájön, hogy mégsem lesz zökkenőmentes ez a kapcsolat. Szala ultimátumot ad: ha fontos neki a közös jövőjük, derítse ki mi történt húsz évvel ezelőtt, és ha végre begyógyultak a sebek, térjen vissza hozzá. Cukuru tehát nekivág, hogy megkapja a múltját és a jövője ígéretét.
A könyv tézise voltaképpen rém egyszerű. Ahhoz, hogy az ember igazán megélhesse a jelenét, előbb a múltját kell rendbe tenni. Lehetne ez akár egy szépen becsomagolt Coelho-féle közhely is, de Murakami szerencsére jobban tálalja.
A történet hangulata beletenyerel az emberbe. Elgondolkodtató, vajon milyen hatással lenne az életünkre, ha fény derülne minden múltban történt dolog igazi miértjére. Ha kiderülne a valódi indítéka az elejtett félmondatoknak, amelyek miatt sírtunk vagy nevettünk, vagy amelyek egy-egy komoly (esetleg elhibázott) döntés felé löktek. Lehet, hogy minden egészen más megvilágításba kerülne, és más utat választanánk. Talán.
Tazaki története azt sugallja: jobb szembenézni az igazsággal (még ha az gyilkos is) mint saját félelmeink csapdájába zárni magunkat, és így élni le az egész életünket. Bár lélektani a dráma, de jó tempójú, sodró lendületű, és míg faljuk (mert eteti magát) a történetet, van időnk Tazakival együtt gondolkodni.
Murakami nem bízza a véletlenre a sikert. A történetben felbukkan egy barát, Haida, aki folyton kedvenc zongoraművét hallgatja. Cukuru kérdésére meg is mondja, mi az: Liszt Ferenc Honvágy (Le Mal du Pays) című darabja. Liszt műve, mely többször is visszatér a történetben, tökéletes aláfestése a regénynek, szinte érezzük Cukuru magányát és a vágyat, hogy valahova tartozhasson. (Murakami tömegbefolyásoló hatását jelzi, hogy Japánban a könyv megjelenését követően szinte azonnal az első helyre került a letöltési listákon a Liszt-mű, a boltokban kapható cd-ket pár nap alatt elkapkodták.)
A lélek-sztori mellett (vagy ellenében) némi hiányérzetet hagy a karakterek kibontatlansága. Tazaki minden gondolatát, rezdülését megértjük, átérezzük, viszont a négy barátról szinte alig tudunk meg valamit. Pedig az ő személyiségük, motivációik rásegítettek volna, hogy jobban megértsük Tazaki karakterét. Igaz ugyan, hogy megismerhetjük jelenkori személyiségüket, hiszen ők is változtak a történtek hatására.
Az egyébként hétköznapi és szépen terelgetett mondatok között meglehetősen elriasztóan hatottak rám a helyenként közbeszúrt bölcselkedések. Lehet, hogy csupán ízlésbeli dolog, ám hajlandó vagyok úgy tekinteni, hogy a japán történetszövésnek ez elengedhetetlen része (mint a tömegtánc az indiai filmekben…).
Meg kell említenem a borító grafikáját. Jól eltalált és szépen tükrözi a regény hangulatát. A fehér, üres háttéren az áthúzott vonalak valamifajta szimbólumai lehetnek az idő lassú múlásának. Ahogy a filmekben is látjuk a börtön falára karcolva az elmúlt napok, hetek számát.
Tazaki Cukuru zarándokévei lehetnének akár a mi éveink is. Sérülések, tüskék, hegek mindenkiben vannak – csupán bátorság kérdése, szembe merünk-e nézni velük.
Fordító: Nagy Anita
Murakami Haruki
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Geopen Kiadó, Budapest, 2013
360 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
ISBN 978 615 533 1145
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Tazaki Cukuru harminchat éves. Zárkózott, magányos férfi, pedig nincs egyedül. Szala, a barátnője úgy érzi, Tazaki megrekedt valahol a felnőtté válás küszöbén, és ez kapcsolatukat is visszaveti. A Tokióban élő férfi majdnem két évtizede elköltözött szülővárosából, ahol középiskolás éveit szinte egymáshoz nőve töltötte négy barátjával, két fiúval és két lánnyal. Bár az öt fiatal elválaszthatatlanul összetartozott, Tazaki közülük is kilógott: két fiú és két lány nevében szerepelt egy színt jelölő írásjegy, egyedül Cukuru volt „színtelen”.
Aztán az öröknek hitt barátságnak egyszer csak vége szakadt, de a férfi azóta is egyhangúnak tartja magát, mint akinek nincs egyénisége. Szala rábeszélésére Tazaki hazautazik szülőföldjére, hogy megtudja, miért fordítottak neki hátat egykori társai. Miközben tizenhat éve bezárult ajtókat tár fel, egyre biztosabb abban, hogy Szalával való kapcsolatának is csak akkor lesz jövője, ha megfejti a titkot…
Murakami Haruki most is az emberi lélek mélyére száll. Ahogy a Norvég erdő című, kultikussá vált regényében, most is a felnőtté válás veszteségeinek, a nagyvárosi ember elmagányosodásának, elvágyódásának és elbizonytalanodásának okait kutatja.
Olvass bele 
windthroughthepines
2014. augusztus 25. hétfő
Átemelte 使番 – az üzenetvivő és hozzászólt:
Új MUrakami magyarul!!!!!
KedvelésKedvelés